Mese II. része – Anyóról

(Jaj! Vigyázz az öreg boszorkányra!
Tesz, vesz, mindent megtehet;
adhat, netán le is vehet rontást, rajtad is segíthet – „na” hátha)

Anyó meg csak ült kunyhója előtt (ki tudhatná, hány éve) …Csak folyvást, rendre múlt az idő, gyorsan, ahogy csak ritka-csuda, igen drága, messziről hozott bársonyon lyuggat fonalat a szorgos kezek által használt varrótű, néha vér színezi a drága vásznat, (vagyis az Idő) hát, ilyen gobbleint szánalmas evilágba sose ilyet hímeztek még,…Na szóval, mindegy, Anyó ült hát kunyhója előtt a porban, pipázgatva, mit sem törődve a gyerekek csúfolódásával (boszorkány, égetnivaló, rusnya öreg boszorkány, vén dög), ő rájuk se hederített, csak simogatta, szeretgette, rakogatta kedves rúnaköveit egyre, (közben ott benn a kunyhó tűzhelyén mindig rotyogott valami: rossz nyelvek szerint varázsital, telve minden undorító dologgal, amit halandó el nem képzelhet, valójában csak az ebédje volt). Szegényes ebédje. Anyó része volt az Időnek.

A kölykök meg csúfolták, dobálták kavicsokkal, körbeugrálták, szidalmazták, öltögették rá nyelvüket egyre. Máskor a háta mögé lopóztak, úgy ijesztgették – gondolták, megrémült ettől, ő magába mosolygott ezen csak, tette magát, mintha megrémülne. (Pedig egészen mástól félt, valójában mástól rettegett…)

Tett-vett, gyűjtögette mindenre jó, kedves gyógyfüveit, azokat gondosan megszárítva, aztán porrá törve apró mozsarában, aztán, ha igény volt rá: tett rontást; magába nevetett ezen is – vigyázott, hogy senkinek se ártson, megtehette volna, volt hatalma, végszükség esetén segítsége is akadt – meg tett kötést, oldást szükség szerint, vigyázva, ezzel senkinek se ártson – gyógyított, ha szükség volt rá. Tette kezét lázas gyerek homlokára, elküldve az aggódó szülőket, megitatta a beteget, virrasztott mellette, amíg szülői kincse nem gyógyult.

Jó fizetsége volt ezért: pár szem krumpli, néha (gazdagoktól) lopott tojás, maréknyi liszt, gyertyacsonk, máskor néhány szál gyufa… (Meg a gyerekek csúfolódása.)

„Na szóval”,Anyó gyógyításból is élt, orvosra nemigen telt ott akkoriban, jó, hogy napi éhezésre tellett nékik ott, akkor, ő meg tette tenyerét lázas gyerek homlokára, virrasztott mellette, megitatta ha nem volt minden szív-törődése elég, múlt el akkor már sok éjszaka, és a láz nem csillapult, – akkor mindenkit kiküldött a kunyhóból – és hívott „másokat” nem szívesen tette, de volt hatalma hozzá (legalábbis gondolta, reménykedett abban, valójában ártók voltak, tisztába volt ebben); jöttek ám készségesen, és milyen szívesen („naná”), kerítették hatalmukba – gondolták csak. Ő meg használta azokat végszükség esetén… Mert Ő meg úgy gondolta, neki van hatalma rajtuk. Akkor még.

Mostanában, nem aludt jól, ugyanazt az álmot álmodta: a szöszke kislány sikított, anyja kendőjével eltakarta a gyerek szemét, semmit se lásson (a gyerek fülét is próbálta befogni, ne hallja a tömeg ujjongását), tömegből meg előugrott egy kisfiú, fölszította a máglyát, hogy könnyebb, gyorsabb legyen, mindenképp, mielőbb, legalább a füsttől fulladjon meg, vagy a fellobbanó lángoktól, és gyorsan! (Nagyon gyorsan, hogy semmi se fájjon.)