Mesebeli álom

Egy szokásos nap, minden ugyanolyan, mint a hét minden napján: felkelsz, megmosakszol, reggelizel és irány a suli. Lépéseiddel egyre közelebb érsz ahhoz a helyhez, amit a felnőttek iskolának neveznek, melynek célja a fiatal korosztály oktatása, szóval a te tudásszintedet kívánják feljebb vinni a létrán. Számodra azonban ez nem jelent mást, mint börtönt, ahol nyolc órán keresztül ülsz egy kis helyen, ahol a legkisebb mozdulat láttán a felsőbbrendűek, azaz a tanárok téged hibáztathatnak, sőt megrovóban részesíthetnek. Még szerencse, hogy a kapun belépve nemcsak ellenségekbe botlasz, hanem igaz barátokba, vagyis inkább rokon lelkekbe.
– Jó napot Greffelszky tanárnő! – hangosan köszönsz, nehogy az legyen, hogy nem hallja meg amit mondasz.
A válasz elmarad, a tanárnő lehajtott fejjel ballag tovább. Talán nem hallotta, vagy nem akarta meghallani, hogy mit mondasz. Ez azonban nem keserít el, miért keserítsen el, hiszen csak ő is börtönőr, s nem egy közületek. Azonban e gondolatsorok alatt te csak közelebb érsz ahhoz a helyhez, amit osztálynak nevezel, ahol a te korosztályod raboskodik.
– Szióka! – egy lágy, gyönyörű hang hallatszik, melynek nemcsak a hangzása szép, hanem az is akitől a hang származik.
– Szia! – köszönsz vissza, de mintha nem akarnál tőle semmit tovább sétálsz.
– Várj, ne rohanj! Beszélni szeretnék veled.
Erre megállsz, pont az ajtó előtt, ám nem is sejted, hogy miután a beszédetek véget ért, akkor mi fog következni.
– Rendben. – mondod, miközben szemeiddel végigpásztázod a lány testét.
– Arra gondoltam, hogy összefuthatnánk valamikor iskola után.
– Hát nem is tudom, még átgondolom. – válaszolod rá. – Megadod a telefonszámod?
A lány arca elvörösödik, mintha valamit szégyellene, talán azt, hogy megmerte tőled kérdezni az előbbi kérdést, vagy valami mást.
– Hát, az a helyzet, hogy nincs telefonom, így nem tudom megadni a számomat, mivel nincs.
– Nincs? – csodálkozó szemekkel kérdezed, meglepődsz, hogy egy gimis lánynak nincs mobilja, főleg, hogy ilyen gyönyörű.
– Hát, igen. Fura… – kicsit elmosolyodik. – De ugye ez nem gond?
– Számomra nem, hisz nekem van, de mielőbb szerezz be egyet. – mondod neki, miközben gyönyörű tengerszínű szemeit nézed, melyek máris rabul ejtették szíved.
– Akkor hogy legyen? – kérdezi a lány.
– Tudod mit, találkozzunk rögtön suli után. Mikor végzel?
– 14:15-kor!
– Remek, én is akkor. – vágod rá. – Akkor találkozzunk a suli kapui előtt.
– Szuper! – mondja a lány.
Ebben a percben az iskolaépület jobb sarkánál, ahol a lépcsők vannak, melyek a felsőbb szintre vezetnek megszólalnak.
– Szia Kati! Na, jősz? – kiáltják a melletted álló bombázó felé.
– Sziasztok! Persze. – mondja a szőkeség.
– Akkor mész is? – kérdezed tőle, máris hiányzik neked, holott még el sem ment.
– Hát igen, hamarosan órám lesz, de szerintem neked is.
– Jaj, igen. – mondod szomorkás hangon. – Bárcsak ne lenne órám.
– Én is örülnék, ha nem lenne, de akkor nem is találkozhattunk volna, hisz távol élünk egymástól.
– Ez is igaz. – mondod. – Micsoda véletlen, hogy minket a suli hozott össze.
– Igen, igen. – válaszolja a lány. – Azonban most mentem, legyél jó addig is. Szia!
– Ok, ok. Megpróbálok! – jelented ki büszkén.
Ebben a percben megjelenik a tanárod, aki a következő órát fogja tartani.
– Mi van Kinszky? Szerelem, szerelem?
– Ta-tanárnő, csak beszélgettünk!
– Persze-persze! Most azonban menj a helyedre!
Nincs mit tenned, el kell foglalnod a helyedet, a helyet, amit nem te választottál, nem te akartál ott ülni, sőt nem is akarsz ott ülni. De nincs mit tenni, ott kell lenned, hisz ez a börtön.
– Ki hiányzik? – kérdezi a tanár, aki ép az órán van.
Válasz nem érkezik, az egész osztály néma.
– Kinszky felelj! – mordul rád az előbbi tanár, aki oly kedves volt hozzád, most azonban jelentést vár tőled.
– Tanárnő kérem… – remeged, alig tudsz beszélni. – …oszálylétszám 25, hiányzik 24 tanuló.
– Végre egy értelmes válasz.
Fura, hogy nincs itt senki, hiszen mikor jöttél még tele volt a terem, most azonban tiszta üres. Talán elrabolták őket, vagy egyszerűen kiugrottak az ablakon.
– Most mi lesz? – kérdezed az őrtől.
– Semmi, felelni fogsz.
– De miért pont én?
– Mert te vagy itt! – feleli az oktató. – Amúgyis új anyagot nem vehetünk, ezért csak felelünk. Legalább sok jegyed lesz.
– Mi van?
– Hát tudod, hogy egy óra 45 percből áll, nah jó 40 perc, tehát négyszer lefelelhetsz egy óra alatt.
Hiába, ha nincs senki, akkor is kell valamit tenni, hiszen oktatni kell, nevelni a gyereket.
– Rendben van. – mondod neki, azonban nem értesz egyet vele.
– Akkor legyen Petőfi Sándor! – jelenti ki a tanár.
– Öööö… – mondod.
– Mi a baj? Nem tanultál?
– Tanárnő én tanultam, sok mindenre tanultam, de nem erre. – jelented ki.
– Valamit csak tudsz, ez amúgyis érettségi tétel. Mondd el amit tudsz róla.
– Petőfi Sándor, egy szlovák anya és egy kóbor atya gyermeke. Az 1848-as forradalom nagy hőse, aki 1849-ben eltűnt. – hadarod el, a tanár nem értett semmit belőle.
– Mi van? Beszélj már értelmesen!
– Petőfi Sanyika egy tót anya és egy magyar kóbor gyermeke, A forradalom nagy hőse, kinek nem volt pénze ruhára, ezért mindig saját készítésű ruhában járkált a csatatéren, ahol 1849-ben eltűnt. Valószínűleg UFO-k rabolták el. – mondod ugyanolyan sebességgel.
– Hát fiam, ezt most sem értem. – jelenti ki a tanár.
– Hát, ez a költő egy nagyon kevert egyéniség. Családja is igen fura. Sok mindent tett, de mindig pórul járt. A forradalom vezére, akinek még lóra sem volt pénze, nemhogy ruhára, ezért 1849-ben eltűnt. Biztos ruhát ment venni. – a sebesség ugyanolyan, a tanár továbbra sem érti.
– Jól van Józsi! Ebből elég lesz. – mondja a tanár. – Menj a helyedre és írd le azt amit itt mondtál!
Visszamész a helyedre, s kutakodni kezdesz a táskádban. Sehol semmi, vagyis van minden ami nem kell, de ami kell az nincs.
– Öööö… – megmukkansz.
– Mi az? Mid nincs?
– Tollam!
– Akkor ötös. Akinek nincs tolla, az ne is üljön az iskolapadban. – mondja a tanár.
Ekkor kicsengetnek az óráról, s véget ért a nap, mivel a többi tanár nem tartotta meg az órát, mivel ilyen kis létszámú osztályt nem érdemes tanítani. Elindulsz hát, de rájősz, hogy mégsem mehetsz, hiszen megkell várnod valakit, valakit, aki fontos számodra. Nincs mit tennie, leülsz és vársz egy padon, melyet mér szinte elfogyasztottak a bogarak, az idő. Az idő, mely oly lassan telik, türelmed pedig véges. Lassan felemészt a belső tűz, indulnod kell, de mégsem mész, hiszen vársz, vársz valakire, ám az a valaki nem jön. Helyette azonban felbukkan az egyik tanárod, a tanár, akit úgy hívtok Kutyafül, mivel olyan a füle, mint amilyen egy kutyáé.
– Mi van veled? – kérdezi a tanár.
– Semmi tanár úr, csak várok valakire. – jelented ki, miközben a tanár nem figyel rád, hanem a melletted elhalladó fiatal tanárnőt lesi.
– Mond még egyszer, nem figyeltem. – mentegetőzik a tanár. – Biztosan a meleg teszi.
Persze a meleg, mi más tehetné. Valójában a fiatal tanárnő volt az oka, s nem a meleg.
– Hát, hogy várok valakire.
– És kire?
– Hát… az egyik diákjára. – mondod.
– És melyikre? Válaszolj már bővebben, ne kelljen mindenre rákérdeznem, amúgyis te vagy a legokosabb gyerek a 2.B-ben, akkor legalább válaszolj rendesen.
– Hát Labancz Katalinra várok, arra a gyönyörű szépségre.
– Ó, igen. Ő tényleg gyönyörű, de most ne törődjünk vele. – mondja a tanár.
– Miért?
– Mert most más dolgod van fiacskám. Velem jősz és segítesz kitakarítani valamit.
Ha az őr azt mondja menned kell, nincs mit tenni. Hiába, te itt csak szolga vagy és nem úr, itt nem parancsolsz senkinek.
– Ahogy óhajtja! – mondod nagy büszkén, hogy megtört Kutyafül lelkesedését.
– Nem kell ennyire örülnöd. Nehéz munka lesz.
– Minél nehezebb annál nagyobb lesz győzelmem. – gondolod magadban.
Szép lassan elértek arra a helyre, ahol Kutyafül megtöretik, elveszti emberi és tanári méltóságát, vagy legalábbis a te szemedben elveszti.
– Na, ez itt a női WC! – jelenti ki a tanár, mintha nem látnád, vagy nem tudnád.
– Igen, tudom tanár úr! Ez valóban a női WC.
– Ezt fogod kitakarítani!
– Én?
– Igen, te! – mondja a tanár.
– Ööö… ahhoz kellene…
– Mi kellene?
– Hát, amivel felmossam a WC-t. – mondod a tanárnak.
– Jaj, tényleg.
Elindul hát a tanár úr, hogy idehozza a felmosáshoz szükséges eszközöket. Olyan öt perc múlva visszatér kezében a felmosóval, a vödörrel és a tisztítószerrel.
– Itt van fiam. Most már állj neki!
– Szívesen tanár úr. – mondon. – Csak nem tudom, hogyan kell felmosni. Tudja még soha életemben nem mostam fel semmit, nemhogy női WC-t.
– Hát akkor idefigyelj, így kell felmosni mindent.
A tanár belép a WC-be. A lehető leggyorsabb sebességgel neki áll a felmosásnak. Alig telik el tíz perc és minden ragyog.
– Na, látod fiam, így kell felmosni egy iskolai WC-t.
– Értem tanár úr. Köszönöm, hogy megmutatta.
– Szívesen! Tudod, mindig számíthatsz rám. – mondja, majd elsétál.
Hát nincs mit tenned, mint visszamész a régi helyedre és tovább vársz. Hosszú, magányos órák telnek el, senki sincs melletted, csupán néha-néha rezzen egy levél a pad mellett álló ősrégi tölgyfán, melynek mozgását a szél vagy egy madár okozta. De végül is elérkezett az idő, s megjelent a lány. Elfogott egy érzés, egy furcsa, különös, szinte fojtogató érzelem sorozat, melyet nem tudtál visszafogni. Sietsz a lány felé, aki körül több százan vannak, de tudod, hogy ő téged szeret, legalábbis bízol abban, hogy szeret.
– Szia Kati! – köszönsz neki, ő azonban nem felel.
– Mi ez? – kérdezed magadtól, kérdezed, mert furcsálod, hogy a reggeli órákban még ő akart veled kapcsolatot létesíteni, most meg észre sem vesz.
– Szia Kati! – köszönsz neki még egyszer, s kezeiddel megérinted a lány jobb vállát.
A lány felsikít, nem tudni mi okból, talán mert idegen vagy a számár, talán, mert csupán álmaidban történt meg a dolog, talán te is csak álom vagy.
– Jesszusom, te ki vagy? – kérdezi meglepett arccal.
– Nem emlékszel rám?
– Nem! – feleli. – Még nem is találkoztunk, de te már itt fogdosol.
Furcsa, minden olyan furcsa, nem tudni miért, de furcsa. A lány, aki még reggel veled beszélt, az már most fel sem ismer. Különös a dolog, mi van veled, vagy mi van vele.
– De.. – kezded, de megakad a szavad.
– Mi de? – kérdezi Katika. – Várj egy percet, telefonálnom kell.
A lány elvonul, félre megy, hogy senki se hallja kivel, miről beszél, de nem ez a legfontosabb kérdésed, hanem az, hogy mi ez az egész. Reggel még úgy volt, hogy nincs telefonja, de most már van.
– Na, igen. Végeztem, most már folytathatod.
– Mióta van telefonod és kivel beszéltél? – kérdezed a lánytól.
– Már nagyon régóta, de mit akarsz tőlem?
– Semmit, igazán semmit. – mondod szomorúan,
– Akkor meg minek jöttél ide?
– Talán azért, mert bolond vagyok, egy szerelmes bolond. – mondod, majd elhagyod a lányt.
Ezalatt feltűnik a reggeli banda, akik magukhoz hívták Katikádat, vagyis inkább a képzeletbeli Katikádat. Szépen elmennek melletted, de eszedbe jut, hogy megkérdezd őket is, hogy emlékeznek e rád.
– Ismertek? – kérdezed tőlük.
– Persze, te vagy az a barom, aki reggel elakarta hódítani Katikánkat.
– Katikátokat? – kérdezed.
– Igen, a Katinkánkat, aki mindig velünk van. De most megyünk. Hagyj minket békén és többé ne is érdeklődj Katika után. Rendben?
– Persze, ha ezt akarjátok.
Különös az egész, Kati nem ismer, nem emlékszik a reggelre, de a barátnői igen, azok a barátnők, kik elhívták mellőled őt. Talán megvan babonázva, talán álomba van ejtve, hogy téged fel ne ismerjen. Mégis te nem tudod elfelejteni, nem tudod őt kiverni a fejedből. Bamba vagy, bambán mész és nézel, nézel a semmibe, miközben terád ezer szempár feszül. Egyszer csak durr, nagy üresség, elütöttek.