Meseforrás

Valamikor, réges – régen, a Mogyoró-erdő közepében, ahol esténként tündérek találkoztak, vidám táncot roptak, jól elrejtve kandi emberi szemek elől, ott eredt a Mese-forrás.
Titanilla és Domitilla őrizte felváltva. Örömmel hallgatták a szép meséket. A Mese-forrás csak dalolt, csak mondta a szebbnél szebb történeteket.

Élt a közeli Fekete-erdő sötét zugában egy gonosz, vén boszorka, Pindella. Ő nem kedvelte a csodás históriákat. Bosszantotta, hogy a gyerekek szívesen hallgatják a tündéres meséket, no, és az dühítette, hogy ezekben a banyák mindig pórul jártak. Elhatározta, hogy elapasztja a Mese-forrás vizét.

– Adok én ezeknek a tündibündiknek! Aztán a fecsegő patakocskának meg annyi lesz! Nem regélget, nem dudolászik majd! Valaki azonban segítségemre lehetne ennek a tervnek végrehajtásában! – törni kezdte nem túlságosan okos fejét.
Egyszer aztán felvisított:
– Megvan!- riszálni, ugrálni kezdett örömében. Ki más segíthetne, mint Kulimász. Kuli, Kuli, Kulimász, ő egy igaz, jó barát. Azt mondta, csak hívjam, ha baj van – mormogta félhangosan.
Elővette varázslatos szócsövét. Ennek az volt a tulajdonsága, hogy ha beleszólt, Kulimász meghallotta, bárhol is tekergett.
– Kulimász, te jó barát, jer ha mondom, rontom – bontom! Hív téged Pindella, a szép, bibircsókos boszika!
Amint ezt kimondta, ott is termett Kulimász. Szokás szerint maszatos volt most is. A nevét is ezért kapta.
– Helló, te bibircsókos, szép boszika! Tudom, szeretsz túlozni magaddal kapcsolatosan. Na de üsse kő, ha ezt akarod hallani, én semmi jónak nem vagyok az elrontója. Miért használtad a varázs szócsövet? Mi ilyen halaszthatatlan? Mondod, vagy kibarkochbázzam?
– Ne szemtelenkedj, te szurtos kis Kulimuli!
– Jaj, ne hívj így! Tudod, hogy ezt nem kedvelem!
– Akkor vigyázz a lepénylesődre, és figyelj! Van a Mogyoró-erdőben egy Mese-forrás. Na, azt kell elapasztani. Unom már, hogy a gyerekek a forrás mézes-habos, nyálas meséit hallgatják, és persze, hogy azokban a történetekben mi kedves banyák húzzuk a rövidebbet!
– És van valami terved?
– Van! Megkeresed, kifürkészed, merre lehet, s ha megvan, elmondod a varázsigét, amit erre az alkalomra találtam ki:

Mesék forrása mondom néked,
ne ontsd tovább a szép meséket!
Legyél néma, ne dalolj,
senkinek ne válaszolj!”- ezek után többet nem locsog-fecseg, nem mondja a szép meséket, nem zenélget… – és vihogni kezdett.

– Jó, jó, de hogy találom meg?
– Az már a te dolgod! Van annyi szerkentyűd, valamelyik biztosan segítségedre lesz.
Kulimász elvonult, és matatni kezdett a zsebében.
– Ez az! Ez kell nekem! Ez egy nyomkereső! A minap koboztam el egy nagy fülű koboldtól. Be kell pötyögni, hogy hova akarok eljutni, és megmutatja a legrövidebb utat. Akkor indulás!

Meseforrás, merre vagy?
Merre eredsz, hol fakadsz?
Amikor beért a Mogyoró-erdőbe, nézegette a nyomkeresőjét, de az nem mutatott semmit.
– Na, bekrepált, vagy mi van már? – rázogatni, ütögetni kezdte, de semmit nem látott a képernyőn. Ez is most adta be az unalmast! Majd csak lesz valahogy!
Amint így morfondírozott, morgolódott magában, hangokat hallott. Csengő kacagást, vidám éneket. Kikukucskált a bokrok mögül, és a tisztáson tündérlányokat pillantott meg. Játszottak, táncoltak, kergetőztek.
– Óh, mennem kell! Le kell váltanom Titanillát! Én őrzöm tovább a Mese-forrást.
Kulimász összedörzsölte a kezét, tudta, jó helyen jár.
– Most már csak követnem kell! Nem is volt olyan nehéz az út, és azt sem gondoltam, hogy ilyen könnyen megtalálom a forrást. – motyogta.
Elindult óvatosan Domitilla után.
– De jó, hogy jöttél!- mondta Titanilla. Már úgy elálmosodtam!
– Menj csak, majd én őrködöm! Nem történt semmi rendkívüli?
– Nem, minden rendben volt. Nagyon vicces meséket mesélt ma a forrásunk!
Azzal elbúcsúzott, és elindult. Domitilla leült, hallgatni kezdte a mesét:

– Volt valahol egy gyönyörű királylány. A szépségét megirigyelte Dúlfinea, a csúf, gonosz boszorka. Elhatározta, hogy fondorlattal elcsalja magához, és …
– Á, szóval ezért nem szereti Pindella ezeket a mézes-habos, nyálas meséket! Mert a boszik mindig randák, mindig valami rossz történik velük a mesékben. Rólam is mesélhetne ez a forrásocska! Biztos engem csak dicsérne!
Újra belehallgatott a patak csobogásába:
– Ekkor Dúlfínea hívta komáját, a buta, szurtos Kulimászt.
– Miii, ez rólam beszél? Buta, szurtos, ééén? – végignézett magán. Jó, a ruhám egy kicsit koszos, de nem vagyok oktondi! Na, megállj csak, te Mesekecskeforráska! Mindjárt elhallgatsz, többet nem csacsogsz csacsiságokat!- azzal darálni kezdte a varázsigét:

Mesék forrása, mondom néked:
ne ontsd tovább a szép meséket!
Legyél néma, ne dalolj,
senkinek ne válaszolj!

Ahogy ezt elmondta, a forrás elhallgatott.
– Mi történt, miért nem mesélsz tovább?! Olyan kíváncsi vagyok, mi történik a banyával, meg a szolgájával. – érdeklődött Domotilla.
A forrás azonban néma maradt. A tündérke várt egy darabig. Kérlelte a forrást, de hiába, az elapadt. Szaladt tündér pajtásaihoz és elmondta nekik a rossz hírt.
– Képzeljétek, elhallgatott a forrás! – kiáltotta már messziről.
– Óh, mi történhetett?
– Mi lehet a baja? – találgatták a tündérek.
– Várjatok! Hozom a mindentlátó távcsövemet! Hátha okosabbak leszünk.
Azzal térült- fordult Titanilla, majd belenéztek a távcsőbe.
– Nézzétek, ott lapul valaki! Ott, a forrás mellett. Menjünk oda, csípjük el őkelmét! Hátha ő okozta a galibát!
Csendben odalopóztak, és nyakon csípték Kulimászt!
– Mit tettél, te szurtos képű? Te voltál? Valld be! – kiabálták a tündérek.
– Igen, én tettem, de Pindella parancsára! – nézett rájuk ártatlanul.
– Változtasd vissza a forrást! – kérték a tündérek.
– Én nem tudom. Azért küldött Pindella, mert megunta, hogy boszikkal csak rossz történik a mesékben.
– Igen! Azért, mert a banyák mindig valami rosszban mesterkednek! – kiáltotta az egyik tündér.
– És ez teljesen nem is igaz! Mert vannak jó boszorkányok is. Csak kevesen! Tudd meg, a mesékre szükség van!
– Lárifári! Miért kellenek? – kérdezte gúnyosan Kulimász.
– Azért, mert a gyerekek átélnek kalandokat, és látják, a boldogság eléréséhez sokszor rögös út vezet, de minden elérhető akarattal, találékonysággal, összefogással.
– És este te is szépeket álmodnál, ha hallgatnád. A képzelet birodalmában minden megtörténhet!
– Tényleg? – ámuldozott Kulimász.
– A gyerekek is nagyon szeretik és várják a meséket. Mi lesz velük így este?
– Elég a magyarázkodásból! – kiáltotta valamelyik tündérke.
– Cselekedjük, csiklandozzuk meg! Majd kinyögi, hogy mi a visszavarázsoló varázsige.
Azzal nekiestek.
– Jaj, jaj, ne! Hagyjatok! Tényleg nem tudom! Csak Pindella segíthet.
– Akkor visszamész, és kiszeded belőle! Megértetted? – kiáltották szinte egyszerre.
– Én is vele megyek, nehogy becsapjon minket! – mondta Titanilla.
Amikor megérkeztek a kunyhóhoz, Kulimász elmesélt mindent a banyónak. Azt persze kihagyta, hogy a tündérek elfogták, és miért is jött vissza.
– Kedves Pindella! Van visszavarázsoló varázsigéd is?
– Persze. Ezt kell mondani, és kész is!

Mesék forrása mondom néked:
ontsd tovább a szép meséket!
ne legyél már többé néma,
mesélj újra, forrásocska!

– És bárki vissza tudja varázsolni?
– Nem, nem, csak te! Aki elnémította, az tudja csak újra szóra bírni.
Kulimász kiment.
– Na, most mi legyen? – kérdezte a tündért.
– Sietnünk kell, mert beesteledik, nem lesz meséjük a gyerekeknek – mondta aggódva a Titanilla.
– Nekem van egy ötletem! – kiáltotta Kulimász. Azzal előkapta a varázslatos szócsövet. Ha ebbe belemondom, elhallatszik a forráshoz, és minden rendben lesz.
Elmondta a varázsigét. S láss csudát! A forrás újra mesélni kezdett.
– No, Kulimász! Tudsz te rendes is lenni! – simogatta meg Titanilla a manó kobakját. Ha megmosakodnál, és beállnál hozzánk, egész rendes fickót faragnánk belőled! Tudod, nekünk is szükségünk lenne egy ilyen talpraesett manóra.
– Tényleg?
– Bizony. Jó ötleteiddel, leleményességeddel segíthetnél nekünk. A forrás is szépeket zengene eztán rólad. Tudod, ha jót cselekszel, jót is kapsz vissza. Tanuld meg: ha a szívedben a szeretet el van ültetve, akkor az öröm, az elégedettség, boldogság fog kivirágozni benne. Remélem megtanultad, hogy a mesékre szükség van, és ha velünk tartasz, akkor őrizheted majd a Mese-forrást. Ha figyelmesen hallgatod a csodás történeteket, tanulhatsz is belőlük.
Kulimász lehajtotta a fejét.
– Tényleg! Milyen butus is voltam! Legyen úgy, ahogy akarod! Beállok hozzátok! – rikkantotta vigyorogva Kulimász.
– Kezet rá!

Így történt, hogy a Mese-forrás egy kis időre elapadt, de mesékben való hit legyőzte Pindella ármányát.
Mert a mese az kell, megszépíti a lelket, kalandozásra hív, és elrepít messze, messze…