Mesék a teknősbékáról – A gyógyítás

Zsemle a gyönyörű szép, kerek pocakú teknős boldogan élt barátjával Dorcsával. Az akvárium, amelyben Borival és Lalival lakott nagyon tetszett neki. Voltak benne nagy kavicsok, amikre ki lehetett ülni napozni és a víz pont olyan kellemes meleg volt, mint az Óperenciás tenger jobb partján.
Egy napon azonban arra ébredtek, hogy Bori és Lali nem jól érzik magukat. Fájt a szemük és étvágyuk sem volt. Hiába adta oda Dorcsa a finom szárított halacskákat, csak megszagolták azokat és elbújtak a kövekhez. Zsemle mondta nekik, hogy egyenek, mert legyengülnek, de mindhiába. Ildikó és Dorcsa elvitték a két kis beteget a doktor nénihez. Kaptak injekciót a lábacskájukba, de hiába, másnap se lettek jobban. Zsemle elnézte őket és már neki sem ízlettek annyira a halacskák. Mikor harmadnap is betegek voltak elhatározta, hogy majd ő meggyógyítja őket. Emlékezett, amikor még kereste a barátját, járt egy varázsréten, ahol mindenféle gyógyító füvek voltak. A hátára vette a tarisznyarákoktól kölcsönkért tarisznyáját, Bori, Lali és Buksi segítségével kijött az akváriumból és bebújt Dorcsa táskájába. Amikor az iskola udvarán Dorcsa letette a táskáját, gyorsan kimászott belőle és meglapult a fal tövében. A gyerekek bementek órára, ő pedig elindult, hogy varázsfüvet szerezzen a betegeknek.
Már három napja és három éjjel ment rendületlenül, amikor elért a Duna partjára.
– De jó lenne, ha megint erre járna egy jószívű galamb, és átröpítene a túlsó partra. – fohászkodott magában.
És lássatok csodát abban a pillanatban leszállt mellé egy vadgalamb.
– Te hívtál engem? – kérdezte.
– Én csak fohászkodtam. Honnan tudtad, hogy szükségem van rád? – csodálkozott a teknős.
– A bátorságod híre már bejárta az egész világot. A madárkirály pedig megparancsolta, figyeljük a szelek szárnyán érkező kívánságokat, hátha te kérsz segítséget valahonnan. Itt vagyok. Átviszlek a túlsó partra.
Óvatosan a csőrébe csippentette Zsemle páncélját és átröpítette őt a folyó felett.
– Járj szerencsével, és ha visszafele is át akarsz kelni a folyón, csak gondolj rám, itt leszek.- azzal elrepült.
Zsemle nekiindult az útnak. Már nem is számlálta a napokat és az éjszakákat csak ment rendületlenül. Aztán egyik reggelre megpillantotta a varázsrétet. Nagyon megörült, mert már igen-igen elfáradt. A varázsrét őre is ott volt, nem kellett megkeresnie.
– Üdvözlöm Varázsőr. Azért jöttem, mert … – kezdte volna, de a Varázsőr közbe vágott.
– Már vártalak. Halottam mi járatban vagy, már le is szedtem neked az ékszerteknősöket meggyógyító varázsfüvet. Bele teszem a tarisznyádba.
– Nagyon köszönöm. Attól féltem, hogy esetleg nem kapok majd a csodafűből.
– Nem kellett volna aggódnod, a jó szívvel, jó célra kért gyógyító fűből mindig adok mindenkinek. Hanem nagyon hamar vissza kell ám érned, mert a Bori és a Lali nagyon betegek.
– Jaj, mi lesz most? Elég sokáig tartott idefele is az út, most meg még fáradt is, éhes is vagyok. Mi lesz szegényekkel? – és majdnem elsírta magát.
– Ne búsulj! Gondoltam erre is és segítségül hívtam a sast. Ne ijedj meg, a szájába vesz, és pillanatok alatt hazaröpít.
A sas már ott is volt és mire a kis teknős tízig számolhatott volna, már ha tudott volna számolni, Dorcsa szobájának az ablakában voltak.
Mikor Dorcsa meglátta kis barátját, örömében sírva fakadt. Majdnem ő is beteg lett a nagy aggódásban.
– Zsemle, Zsemle! Úgy hiányoztál! Hová lett a kerek pocakod? – kiáltott fel csodálkozással.
– Egy picit lefogytam a sok gyaloglásban. – Itt van a varázsfű, kend be vele a teknősök szemét! Morzsolj össze egy kicsit és tedd a vizükbe. – adta ki a használati utasítást Zsemle.
Dorcsa bekente Bori és Lali szemét. Máris jobban lettek, de amikor szájukba vették a varázsfüves vizet, azonnal meggyógyultak és elkezdtek úszkálni.
– Olyan boldog vagyok! – ugrándozott Dorcsa.
Megmasszírozta Zsemle fáradt lábacskáit, megsimogatta az immár lapos pocakját és visszatette a vízbe. Rengeteg friss halat adott nekik enni. Mind a három teknős farkas étvággyal esett neki az ennivalónak.
Este összeült a család, Zsemle elmesélte kalandos útját a varázsfűért.
– Látjátok ilyen az igazi, önfeláldozó barátság. – mondta büszkén Dorcsa, és magához szorította az ö Zsemléjét.