Mesék a teknősbékáról – A nyaralás

Egy szép nyári napon, mikor korán reggel egy napsugár megcsiklandozta Zsemle orrocskáját, és a nyitott ablakon besuhant a szél, Zsemlének honvágya támadt. Szerette volna látni az Óperenciás tenger jobb partján élő ismerőseit, arról nem is beszélve, hogy a tarisznyarákoknak vissza kellene már adni a kölcsönkért tarisznyát. Most már van saját tarisznyája, Dorcsa varrta neki éppen tegnap este. Valami gyönyörűséges lett. Sárga, mint a Nap, kékeszöld, mint a tenger, és sötétzöld, mint Zsemle páncélja. A kis teknős ránézett a tarisznyára és megtelt a szíve melegséggel az ő csillagszemű barátja iránt.
– Mi lenne, ha együtt mennénk el nyaralni az Óperenciás tenger jobb partjára? – morfondírozott magában.
– Ha felébred Dorcsa meg is kérdezem tőle. – határozta el, és már érezte is a szélben a tenger sós illatát.
Mikor Dorcsának elmondta a tervét, az tapsolt örömében és rögtön szaladt megbeszélni a szüleivel. Nekik is nagyon tetszett az ötlet, éppen azon tanakodtak, hová menjenek nyaralni. Bevásároltak, összepakoltak és estére már készen is álltak az indulásra.
– Reggel a Nappal együtt kelünk, és irány a tenger! – adta ki a parancsot Ildikó.
Zsemle annyira boldog volt, hogy egy szemhunyásnyit sem tudott aludni. Nézte az eget, mikor látja már felbukkanni az első napsugarat. Örökké valóságnak tűnt, míg pirkadni kezdett az ég alja.
– Ébresztő! Itt a reggel! Indulhatunk! – kiabálta örömmel Zsemle.
A reggeli készülődés után bepakoltak a kocsiba, mert természetesen nem gyalog mentek, mint annak idején szegény Zsemle, amikor kereste a barátját. Így autóval is beletellett három napba, míg elérték az Óperenciás tenger partját.
Már épp neki akartak kezdeni a sátorverésnek, amikor kibukkant a tengerből Falatka a kis delfin.
– Ne verjetek sátrat! Mi sejtettük, hogy ékszerteknős barátunk egyszer elhozza a barátait, ezért készültünk a fogadásotokra. – mondta büszkén.
– Hogyan készültetek, hiszen nem látok itt semmiféle szálláshelyet. – nézet körbe csodálkozva Zsemle.
– Nem is a parton van, hanem a tenger alatt. Innen nem messze van egy csodálatos vizipalota. Berendeztük a fogadásotokra.
– Jó- jó, de hogyan megyünk oda, mert én tudok víz alatt úszni, de Dorcsáék nem.
– Nagyon jól kitaláltuk. Megkértük Hálócskát, a vízipókot, készítsen egy hatalmas, erős légbuborékot, olyat mint a saját légvára, csak nagyobbat. Ezzel fogtok közlekedni.
Amint ezt kimondta, kiemelkedett a vízből egy hatalmas buborék, háromszor akkora, mint egy autó.
– Ez gyönyörű! – kiáltott fel Dorcsa meglátva a napfényben szikrázó buborékot.
Bepakolták a csomagokat, beszálltak valamennyien és a delfinek, mint a lovak elkezdték hűzni lefelé a csodajárművet. Körbe fogta őket a tenger. Halak, polipok, ráják úsztak el mellettük, és vidáman integettek nekik. Csodálatosan szép volt a tenger víztükrén megtörő fénytől kéken, zölden, feketén csillogó víz.
Alig tellett el egy fél óra már meg is érkeztek. A vizipalota fala szikrázott, mint a gyémánt. A tengeri növényekkel berendezett nappalihoz foghatót még nem látott emberi szem. Látszott első ránézésre, hogy itt minden kényelmük meglesz.
– Ha utazni akartok, csak szóljatok! Itt leszek mindig a közelben. – mondta Falatka és elúszott, néhány bukfencet vetve a vízben.
Körbenéztek és egyik ámulatból a másikba estek. Ennyi szeretettel még nem vártak vendégeket, mint őket várták a tenger állatai. Mindenre gondoltak, ami a kényelemhez kell, még jeget is hoztak az Északi sarkról, hogy legyen hűtőjük.
– Ékszerteknős! – hallatszott egyszer csak a bejárat felől.
Zsemle odament és mit lát, az összes ismerőse ott tolongott a bejáratnál, mind üdvözölni akarta őt.
– Gyere, mesélj nekünk! Merre jártál? Hogyan találtad meg a barátodat, mert ugye megtaláltad? Ugye az a csillagszemű kislány az? – Zsemle feje már zsongott a sok kérdéstől.
– Várjatok, megyek mindjárt, csak szólok Lalinak és Borinak, hogy jöjjenek ők is velem.
Valóban alig telt el egy szemhunyásnyi idő, már jöttek is. Lali és Bori borzasztóan izgatottak és kíváncsiak voltak, milyen is az Óperenciás tengerben úszkálni.