Mi a szép?

A világ olyan, amilyen. Se nem szép, se nem csúnya, egyedül az ember látja elbűvölőnek vagy rútnak. Van, akinek a csöndes alkonyi táj tetszik fenn a hegyen, más meg a reggeli, nagyvárosi nyüzsgést szereti nézni. Szép lehet, amit látunk, hallunk, de érdekes módon a többi érzékelésünk ehhez a fogalomhoz nem társítható. Nem mondjuk egy illatra vagy egy ízre, hogy szép.
A kislány az óvodából ment hazafelé az iskolás nagy testvére kezét fogva. Késő délután volt már, mikor befordultak az akácsoros Tavasz utcába. Épp virágzás ideje volt, a nagy fehér fürtök szinte lehúzták a fák fiatalabb gallyait. A kislány megállt, elengedte a testvére kezét, és fölszimatolt a levegőbe.
– Marci! Te is érzed?
– Mit kéne éreznem, Kisszippantó? – kérdezte tréfásan a húgát.
– Hát hogy milyen szép illatuk van a fáknak!
– Az illat nem lehet szép, legfeljebb jó.
– De lehet! Nekem szép.
– Mert még kis hülye vagy – mondta Marci, és rugdosni kezdett egy kavicsot az úton.
– Nem vagyok kis hülye, mert már középső csoportos vagyok az óvodában – mondta a lányka kicsit sírós hangon.
– Ide figyelj! – hajolt le hozzá Marci. – Mondd el nekem, hogy mitől szép ez a virágszag, akarom mondani, virágillat!
A kislány egy darabig hallgatott, aztán magyarázni kezdett:
– Mert nem akarom sem megenni, sem meginni, játszani sem akarok vele, mégis tetszik.
Marci erre csak hümmögött. Nem tudta, hogy amit a kishúga mondott, azt a filozófusok valahogy így fogalmazták meg: "Szép az, ami érdek nélkül tetszik."