Mi hiányzik az életből?

Újra és újra felteszem ezt a kérdést. Évek óta keresem rá a választ. Keresem, és kutatom, mert tudom, hogy mindannak ellenére, amit elértem, és amit valaha el fogok még érni, valami hiányzik. Valami nincs a helyén. És ennek a valaminek a hiánya minden mást fenekestül felforgat, semmi sem illeszkedik oda, ahova kéne. Felborítja az egyensúlyt, aminek lennie kéne. Biztos vagyok benne, hogy ez egy hatalmas dolog. Néha úgy érzem, ott van az orrom előtt, és mégis kicsúszik a markomból.
Tudom, hogy ott van. Bár meghatározni nem tudom, mi az, és bár szavakkal le nem írható, tudom, hogy ott van. Megfoghatatlan. Néha érzem, hogy csak egy centire van tőlem az igazság, ám el nem érem, és ez az érzés fojtogató.
Ám annak tényét cseppet sem halványítja el, hogy ez a valami ott van, és benne rejlik mindaz, amit valaha is hiányoltam az életemből. Egész életemben ezt kerestem. Tudom, hogy így van, mert másképpen nem lehet, hiszen másképp nem keresném éjt nappallá téve. Ránézek másokra, és látom, hogy ők is azt keresik. Tekintetük el-eltűnik a messzeségben, belevesznek a cselekvések forgatagába, de mélyen belül őket is az a vágy hajtja, hogy ráleljenek arra az Egy dologra. Mind azt keresik.
Azt keressük mióta világ a világ. Ezért is vagyunk itt, úgy hiszem. Hogy megtaláljuk. Ám hogy is lehet bármit megtalálni, ha el nem vesztettük? Rendelkeznünk kellett vele valaha, mert ha nem rendelkeztünk volna, nem ismernénk föl, ha rálelnénk. Márpedig én tudom, hogy mindannyian ráismerünk majd. Így szükségszerű. Ha nem rendelkeztünk volna valaha azzal az Egyetlennel, nem ébredne vágy bennünk arra, hogy ismét megtaláljuk. Márpedig mindenkiben él a vágy.
S most nem holmi ábrándokról beszélek, mely mindenki fantáziáját megmozgatja, s dróton rángatva veszti el őket a világ formái közt, fényes illúziókkal kecsegtetve, hol itt, hol ott felbukkanva, egyikből másikba alakot váltva mutatkozva meg. Nem, én arról a legmélységesebb, legtisztább vágyról beszélek, ami a szívemben öröktől fogva hajt. Tudom, hogy Benned is ott van, még ha talán most nem is érted, amit leírok. Ősi talány ez, és mégis mindmáig ugyanaz. Titkosan átszövi a mindennapokat, mióta csak bármi létezik. Elnézem a régi rajzfilmeket, a csodás történeteket, fantasztikumokat, a szeretetteljes gesztusokat, a naplementéket és a csillagos éjszakát. Ránézek egy nyugvó állatra, egy csecsemő szempárra, és látom: ott van az a Mélység, az a csönd. Ott van, amit én is keresek. Mégis, hiába látom, hiába tudok róla, önmagát nem ismerem. Ahogy nem ismerem önmagamat sem. Ki vagyok én? Ki vagyok én Valójában?
Hajt a kérdés. Mi lehet a válasz? Itt, egyetlen pillanatba sűrítve, látom a múltamat, s ködösen töprenghetek a jövőn. Mégis, egyik sem számít igazán. Semmi jelentőségük, hiszen én most vagyok, a jelenben, és úgy értem ide, hogy lépcsőként szolgált mindaz, amit megtörtént. Útként, hogy most visszanézzek, és megpillantsam azt, hogy eddig hol jártam, és feltegyem a Kérdést.
Mindez véletlen csupán? Nem hiszem. Érzem, hogy szívem teljességgel együtt dobban azért, hogy megválaszoljam azt a kérdést. Ezért élek, hogy megtaláljam. Erre vezetett minden egyes dolog. Ott rejlik a legapróbb részletben is. Pontosan úgy, ahogy a keresett tényező ott rejlik mindenben. Ott van mindenhol, minden időben, mindenben… és mindenkiben. Benned is. Látom, ha rád nézek. Valahol mélyen, ott lapul, amit keresek. Tükörként tárod elém.
Ez emlékeztet arra, hogy magamat nem találom. Mindaz a dicsőség és boldogság, az a szeretet és jóság, a remény és a bölcsesség, az igazság… Mindaz, amire vágyhatom, amelyre csodálattal nézek, amit nem értek, és szívem legeslegmélyebb kívánsága. Minden ott van. Minden itt van. Ott van egyszerre mindenütt, de ami legfontosabb: ott van Bennem. Bennünk. Hol, s mikor veszítettük hát el, vagy a legfontosabb, miért?
Talán nem is fontos. Hiszen csak az számít, hogy újra megtaláljuk. Számomra biztosan. Megtalálni önmagam. Azt a személyt, aki valaha voltam, az idők kezdetén. Mert minden törekvésem valahol arra való kísérlet volt eddig is, hogy megtaláljam azt, aki igazából vagyok. Ám ez nem sikerült. Tehát ezen az úton továbbra sem fog. Úgy látom, csak arra volt elég, hogy a kérdést feltehessem.
Hol vagyok hát? Én most is Én vagyok. Egyetlen percre se hagytam el magamat. És mégis! Hányszor de hányszor megtagadtam és elfordultam magamtól. Talán kettő volnék? Hiszen „elfordultam saját magamtól.”
És mióta gondolkozom ezen a kérdésen. Mióta kutatom a választ. Mióta hajt egyre jobban és jobban ez a gondolat. Talán nem is velem van a baj. Talán nem is azzal, ami történt. Talán minden és mindenki tökéletes. A gondolat hibás.
A gondolat hajt, a gondolat kérdez, a gondolat gabalyodik önnön hálójába. Azt mondtam, új utat kell találnom, mert a régi nem megfelelő, nem visz már tovább. Hogyan lépjek túl a gondolaton…?
A csönd… Hallgasd a csöndet. Hiszen a csönd mindentudó. Ám sejtelmes. Mindent tud, de sosem válaszol, s ha válaszolna, megtagadná önnön mivoltát.
Légy hát maga a csönd! Ne csak kívül, de belül is! Ha én vagyok a csönd, vagy ha Bennem van a csönd, én is tudhatok. Megismerhetem a mindent. Így megismerhetem önmagamat is, akit a csendességben találok. Talán ő maga is csönd volna? Meglehet. S ha az igaz valóm csönd, és másoké, és minden dologé is csönd, akkor mi nem Egyek vagyunk…?
De a csönd is csak egy szó. Gondolat alkotta. A valóság mögötte van. S ha a valóságot akarod megismerni, azt szavakon keresztül sosem teheted. Önmagadat nem írhatod le. Önmagadat nem foglalhatod szavakba. Önmagad nem gyömöszölheted gondolatokba. Eggyé kell válnod vele, hogy megismerd. Tapasztalat útján, sosem mások útján. S ha megismerted, se mondhatod el másoknak.
Ez az út az igazsághoz, és az utat sose el nem vétheted, mert mindenben megtalálod magad. Kövesd a szívedet!