Mi sohasem…

Koromsötét erdőben rohantunk fejünket vesztve. Rohantunk és sosem néztünk vissza. A természet végtelen nyugalmát a riadt avar mozgolódása váltotta fel. Lépéseink patkódogásnak tűntek, lélegzetvételeink egy kalitkába ejtett kismadár csiripeléséhez hasonlítottak. Nem tudtuk pontosan, hogy mi elől, csak menekültünk. A jelen, a múlt és az eljövendő számunkra egybefonódott. Lelkem remegve rebbent, szeretett volna kitörni és elbújni egy fa odújában. Fogtuk egymás kezét szorosan, bilincsként, a legerősebb kötelékként. Ő botladozott, de nem állhatott meg, éreztük a leheletét a hátunkban. Fel-fel segítettem, a teste nehéz volt. Szemeiben csak magamat láttam, de szavaiban még felfedeztem a remény talán utolsó sugarát. Egy szellő érkezett felénk, és megsimogatta remegő testeinket. Hagytuk neki, hiszen nem fájt. Hűvös volt és kellemes. Futottunk és nem tudtuk, hogy vége lesz-e valaha. Szemeink előtt mindenütt erdő volt. Úgy tűnt, hogy egy végtelenül nagy erdőbe tévedtünk. Vesztünkre. Üldözőnk elkapott engem, ő pedig próbált kirántani a karmai közül. Heves kapálózásba kezdtem, és kikászálódtam hatalmas teste alól. Ekkor hirtelen megpillantottam társam arcát. Láttam rajta a megkönnyebbülést, a félelem eloszlását és a fényességet, majd én is észrevettem a rétet. Számunkra ez a rét jelentette a megváltást, az örökös küzdelem végét. Nyugalom. Csend. Élet.