Mi történt?

Csak azt látni, hogy szomorú. Napok óta nincs az arcán mosoly, szótlan, a nagyszünetben uzsiszünetben kicsomagolja az ennivalóját, beleharap, forgatja a szájában, majd visszacsomagolja.
Edina a közösség lelke volt. Mindig. Részt vett a programokban, szeretettel segített társain, példamutató magatartásával az elsők között állt. Amikor lehetett ugrándozni felszabadultan, szinte féktelenül tudott örülni, kacagása messziről felismerhető volt. Barátnőjében bízott. Teljes volt az összhang sokáig, s hitték ez így marad. Kettőjük közül, Barbara volt a szókimondóbb, Edina a szerényebb. Már az óvodában is elválaszthatatlanok voltak. Az általános iskolában is, a középiskolába pedig egyöntetűen egy iskolát jelöltek.
Titkos megbeszélés alapján határoztak úgy, együtt lépegetnek az életben addig, ameddig a sors engedi. Barátságuk tiszta, szeretetük kikezdhetetlennek látszott. Csakhogy változott az idő.
A törés bekövetkezett. Egy értelmetlen, hóbortos cselszövés miatt. A közösség megalkotta véleményét Edina személyéről. Ami eddig igaznak tűnt, elveszni látszott. Ő volt a szótlanabb. Hagyta, hogy társai elhúzódjanak mellőle. Csak állt egymagában a folyosón, nem értve mi zajlik körülötte? S bár olykor felfedezni vélte, a társak lábai mintha megmozdultak volna felé, a tekintetek is olykor-olykor biztatónak tűntek. Mégis. Elmaradt a közeledés. Miért? Mert a barátja képes volt elhitetni azt, ő nem igaz lelkű, ő nem képviseli azt az értéket amit Barbara. Mivel ő volt az erősebb személyiség sikerrel járt. Egy olyan világban ami arról szól, ki mennyire tudja befolyásolni társait? Közösségi népszerűségi verseny. Barbara a szavaival el tudta adni magát. Képessége meg volt ahhoz, sikeresen, simulékonyan, rafináltan terelgesse társait. Képes volt elhitetni az értéket ő képviseli, nála körültekintőbb, józanabb gondolkodású nem lehet más. Amikor Edinához közeledett egy új ismerős, azonnal ott termett, mintha osztozni kellett volna a barátságban, kötelezően. A félelem dolgozott benne valójában. Félt attól egyetlen igaz barátnőjét elveszítheti, állandó kisebbségi érzés gyötörte belül.
Sokáig, hosszú hetekig nem történt változás. Míg egy napon megtört a jég. Barbara reggel a kapuban várta Edinát. Tétovázott ugyan, de megtette az első lépést felé.
-Vicceljük meg az osztályt!- mondta lelkesen.
-Nem értem?!-felelte alig hallhatóan Edina.
-Nem is kell értened!
-Mindent nem kell érteni! Szeretném a meglepetést látni társaink arcán.
Edina elgondolkodott, majd szótlanul bólintott. Nagyon megviselték az elmúlt hetek eseményei.
Szinte belebetegedett abba, Barbara és társai cserben hagyták. Hitt abban idővel mindenki ráébred arra, nem ártott senkinek. A szavak, mondatok akkor belé fagytak, megbénították. A barátnője hiúsága, féltékenysége eszébe sem jutott. Nem feltételezte róla ezt a tulajdonságot. Az pedig, hogy egy kígyót melenget a keblén, álmában sem merte gondolni. Barbara egész úton csacsogott, mintha mi sem történt volna. Barátnője nem is hallotta igazából mit mond. Azzal volt elfoglalva, mire volt jó ez a kiközösítős játék.?Vajon meddig tudta volna fölényes pozícióját megtartani? Esetleg addig ameddig rá nem ébredtek volna társai, ő egyedül is tud értéket képviselni fájdalmát leplezve. Tudálékoskodó barátnője mindenütt résen állt, fontos volt számára bebiztosítani magát. Annyira belemerült a mondanivalójába útközben, szinte észre sem vette, semmire nincsen válasz Edina részéről. Csak lépdeltek egymás mellett, mint régen amikor minden rendben volt.
Az osztályterembe érve szinte mindenkinek földbe gyökerezett a lába. Edina az arcokon látta, amit érzett is. Kérdések a tekintetekben. Mi történik most? Újra együtt érkeznek az iskolába?

Szerencsére a csengő megszólalt, jelezve kezdődik a tanóra. Mindenki elfoglalta a helyét, pusmogásokat lehetett hallani, majd a tanárnő belépését követően néma csend lett.
A nagyszünetben, sorban Edinához léptek felbátorodva a reggeli jelenet után.
Cukorkával, keksszel kínálgatták.
-Fogadd el, vegyél! Na vegyél már!-kérlelték.
Szeretünk téged! Csak tudod…?