Miért?

– Jaj, mindjárt éjfél! – nézett az asszony az ebédlőben lévő nagy faliórára. Ott gubbasztott az asztal melletti széken, nem mert lefeküdni, míg haza nem jött a férje.
– Milyen állapotban lesz vajon? Ha kicsit részeg, csak kötözködik, ha nagyon, akkor dühöng. Meg üt is. Csak a gyerekek fel ne ébredjenek!
Odahallgatódzott a kicsik szobájához. Aludt mind a kettő. Szinte látta őket. A nagyobb nem tűr meg magán semmi takarót. A kicsi lány kipirul álmában, néha még motyogni is szokott valamit. Akaratlanul elmosolyodott. De jó is, amikor így hármasban vannak itthon! Ez a rövid kis béke és nyugalom élteti.
Most sem tartott sokáig ez a kegyelmi állapot. A férje már jött fölfelé a lépcsőn, s a bejárati ajtónál bajlódott a kulccsal.
– Mert be kell zárkózni, mi? Tán félsz, hogy ellopnak? – lépett beljebb, és bevágta maga mögött az ajtót.
– Hát ki a fenének kellenél, mit gondolsz? Én sem tudom, hogy egyáltalán minek is jövök haza.
Az asszony szinte mozdulatlanná dermedt ültében. Nem szólt semmit. Ilyenkor bármit is mondana, csak olaj lenne a tűzre. Akkor szólalt meg, amikor a férfi felemelte a hangját.
– Csöndesebben… A gyerekek…
– A gyerekek… a gyerekek… Örökké ezt hajtogatod. Mögéjük bújsz mindig? – és odalépett az asszonyhoz egészen közel. A savanyú, émelyítő gyomorszag megütötte az asszony orrát, de nem mert mozdulni.
– Mi lesz már azzal a vacsorával? Csak bámulsz, mint borjú az új kapura. Láthatsz még eleget.
Az asszony felsóhajtott, felállt, és ment a konyhába a vacsorát melegíteni.
A nagyobbik gyerek, a kisfiú, kijött a szobájukból, WC-re kellett volna mennie. Amikor meglátta az apját, visszahúzódott.
– Na, mi van? Nem tanított meg anyád köszönni? Ne menj el előlem, mert ha utánad megyek…
Az asszony közben megterített, kitálalta az ételt.
– Egyél inkább! – mondta, és bement a kisfiúhoz, hallotta, hogy sír. A kicsi lány bilijébe megpisiltette, lefektette. Sokára tudta csak megnyugtatni. Ledőlt a gyerek mellé, nem akaródzott neki kimenni a részeg emberhez. Arra gondolt, hogy fogni kellene a gyerekeket, és átmenni a pár házzal arrébb lakó sógornőjéhez. Lenne egy nyugodt éjszakájuk. Az is megfordult már többször a fejében, hogy hazaköltözik az özvegy anyjához, falura. Nagy ház, nagy kert, elférnének. Volt, hogy a bőröndöt is elővette már a ruháknak, de mindig elfogta valami megmagyarázhatatlan gyöngeség. mintha nem engedelmeskedne neki a keze-lába. Mint akit ideláncolt valami ehhez a házhoz, ehhez az elviselhetetlen emberhez. És maradt minden a régiben. Ő már önmagáért ki sem állt, csak a gyerekeket igyekezett védeni valahogy. Jóformán már csak ebben látta életének az értelmét.
Ahogy ott feküdt a kisfia mellett, túl hosszúnak találta a csöndet odakinn. Lassan kióvatoskodott a gyerekszobából. A férje feje az asztalon feküdt, a haja egy kicsit beleért a félretolt pörköltes tányérba. Aludt. Az asszony azt hitte, történt vele valami. Meg is ijedt. De nem tudta megmagyarázni magának, hogy tulajdonképpen miért?