Miért jó lányos apának lenni

Sok gyermekes szülőnek lenni néha nagyon nagy élvezet. Néha meg maga a pokol. Főleg ha a gyermekek túlnyomó többsége épp kamaszkori szeszélyeit éli. És abból aztán van bőven.
Az a másik, ami néha problémát okoz, hogy ezek a gyermekek felettébb őszinték velem. Sok mindenen átmentünk, végigéltünk, így megtanulták a legfurább, legintimebb kérdésekkel is bátran fordulhatnak hozzám, maximum fülig vörösödök és zavarba jövök. Ezt mondjuk, felettébb élvezik csinálni. Rendszeresen jönnek pikáns kérdéseikkel, aztán kiélvezik gyötrődéseimet. Mint tegnap is.
Épp a vasárnapi ebéd utáni kávémat szürcsölgettem és nagyon-nagyon úgy néztem ki, mint aki megfontolt elmélkedést végez. El is gondolkozott a gyermek azon, vajon merjen-e zavarni, de végül is az igen mellett döntött, nagy bánatomra.
Leült, holt komoly képpel rám nézett és közölte fontos döntésben kéri ki atyai tanácsomat. Büszkén kihúztam magam, naivan hittem, ez egy ritka, jelentőségteljes pillanat, emelkedett hangulat, meg ilyenek.
Megjegyzem a gyermek most töltötte a tizenhatot, szerelmes és főleg lány, bár stílszerűbb lenne ez esetben, az ifjú hölgy kifejezést használni. Szóval letelepedett velem szembe és komoly ábrázattal ecsetelni kezdte legújabb fiújának képességeit. Azt hittem, csak jó színben akarja feltüntetni előttem, mielőtt bemutatja. Gondoltam, tuti vaj van a gyerek füle mögött, azért kell neki ekkora felkonferálás, de csendben hallgattam, hogy majd csak kisül ebből az egészből valami, mondjuk egy elkéredzkedés éjszakai kimaradásra, randira, akármire. Általában ilyenkor szoktak csak „tanácsért” hozzám fordulni. Ja, meg ha pénz kell.
Tehát ott ülünk, ő beszélt, én bölcsességem teljes tudatában hallgattam és aztán hirtelen, amikor épp belekortyoltam a kávémba, az édes gyermek kibökte a dilemmáját.
„Apa, szerinted leborotváljam kopaszra? A fiúmnak az tetszik.”