Mikor az idő megáll…

Délután egy óra volt, halkan csörögni kezdett a telefonom. Gyorsan felkaptam a táskámat, és lerohantam a lépcsőház előtti térre.
A ház előtt megcsapott a tegnap esti zápor illata és a napsütés. Tudtam, hogy itt fog várni rám, de tartottam tőle, hogy nem ismerem meg. Tizenhárom év hosszú idő. Végigpásztáztam a napsütésben ácsorgó tömeget, és végre őt is megpillantottam. Megismertem enyhén deres, rövid haját, hamuszürke arcát és vöröses nyakát. Nagyon meleg volt, ennek ellenére ő hosszú ujjút viselt, hosszú nadrágot fekete sportcipővel és egy agyonhordott övtáskával. Fejét hátravetve, slusszkulcsát hanyagul az ujja körül pörgetve támaszkodott a szemben álló ház falának.
Mikor megpillantott a kulcs megállt a kezében. Két szemöldökét felvonta, ezzel egy időben ajka széles vigyorra húzódott.
– Szia kislányom, hogy vagy mostanában? – kérdezte. Két kezét szélesre tárta, majd ahogy odaléptem, bilincsként kulcsolta derekam köré. Már régi megszokásból elhajoltam üdvözlő csókja elől, és gyorsan kibontakoztam szorító öleléséből.
– Kislányom, még mindig olyan hideg vagy! – közölte
– Rég nem láttalak, alig változtál – mondtam egy pillanatnyi csend után.
– Te viszont sokat változtál, a hajad is megnőtt – végigsimított a hajamon. – Rég nem láttam ilyen gyönyörű, vörös színt.
Valami szorítani kezdte a torkomat belülről. Hallottam a téren zsibongó gyerekek kerekded hangjait, de olyan távolinak tűnt.
– Ismerek a közelben egy kávézót, oda elmehetnénk egy kicsit beszélgetni.
– Én is jártam már itt egyszer-kétszer, ismerek egy teázót, kétsaroknyira innen – mondta.
– Rendben, ahogy gondolod – hagytam rá.
A nap egyre forróbban tűzött. Mi csak mentünk egyenesen a poros nyári utcákon. Ő közel volt hozzám. Olykor-olykor átkarolta a derekamat bilincskarjaival.
A teázóban kellemes hűvösség csapott meg. A termet halvány vöröses fény lengte körbe. A szépen elrendezett kör alakú asztalokon apró indiai figurák foglaltak helyet. Míg én beültem az egyik asztal mellett álló fotelba, ő kihozott két üveg teát. A hely nagyon barátságos volt, valami mégis nyugtalanított.
Egy ideig csak bámultunk magunk elé, végül ő törte meg a csendet:
– Hogy megy a suli?
– Három éve végeztem az egyetemen. – Csak néztem a vigyort az arcán.
– Bizony hamar elillan az idő. – kortyolt egyet az előtte álló üvegből. – Mondd csak, mik a terveid?
– Egy két év múlva kiköltözöm az ismerősömhöz, Londonba, aztán…
– Az nem lesz jó! – hangjában volt valami fenyegető, de még mindig mosolygott. – Ha olyan messze vagy hogyan fogunk találkozni?
– Nem vagyok már gyerek, így sem találkozhatsz velem olyan sűrűn, amennyire szeretnél, de ez most mindegy. Azért kerestelek meg, hogy beszélgessünk kicsit… Hogy jobban megismerjelek.
– Nem ismersz? Hiszen az apád vagyok – hitetlenkedve nevetgélt.
A tea hűsen csúszott végig forró torkomon. Vártam, hogy alábbhagyjon a szorító érzés.
– Azért mész Londonba, mert nem akarsz engem látni? – kérdezte. – Látom, még mindig telebeszélik a fejedet mindenféle dolgokkal – már tisztán kirajzolódott a halántékán lüktető ér, de mosolya nem tűnt el.
– Ne kezdjük ezt megint. Most nem azért vagyok itt, hogy ezen vitázzunk, hisz az már nagyon régen volt.
– Tudod kislányom, annak ellenére, hogy azok az idők már elmúltak, én még sokat szoktam töprengeni a régi dolgokon!
– A régi dolgok – suttogtam magamnak.
A fény egyre zavaróbb volt. Becsuktam a szemem, ugyanolyan volt a világítás, mint az asztalnál, de tudtam, évekre vagyok a teázótól. Egy kényelmetlen fa kisszéken ültem, és patakzottak a könnyeim. Kislány voltam, alig hétéves. Tompa puffanás hangja szűrődött ki a szobából. Valami elszakadt. Csend. Pár perc múlva anya jött ki az ajtó mögül, könnyes szemmel, a vállánál elszakadt pólóval. Apa megállt a szoba ajtajában, anya után nézett, és vigyorgott. Édesanyám a tűzhely fölé hajolt, és csendesen zokogva főzte tovább a vacsorát.
– Ma van a születésnapja – mondtam remegve. Apa lassan, nagyon lassan felém fordította fejét, és érdeklődéssel kémlelte reszkető kezeimet.
– Normális vagy? – kiáltottam fel. Ő nevetni kezdett. Alakja egyre jobban távolodott tőlem, aztán mind egy füstfelhő szertefoszlott.
Hirtelen kinyitottam a szemem. Görcsösen megrándultam, mikor a szemben ülő arcára esett a pillantásom.
– Jól vagy kislányom? – kérdezte.
– Menjünk ki egy kicsit, ott jobb a levegő – felszedtem a táskámat. Ő nevetgélt bugyuta indokomon, hisz kint forró volt az idő, mégis felpattant a helyéről.
A tűző nap kijózanított kissé. Hallgattam, ahogy lépteink megnyugtató lüktetéssel zengtek az aszfalton. Talán egy órát sétálhattunk így, aztán hazakísért. Féltem, hogyha egyedül maradok ismét rámtörnek az emlékek, de vele sem akartam tovább maradni. Bármennyire reménykedtem, az idő nem mindig változtatja meg az embereket, így hát ő is a régi maradt.
Felmentem az ódon lépcsőkön, babráltam egy kicsit a lakáskulccsal, aztán becsaptam magam mögött az ajtót, és belezuhantam az egyik fotelbe. Néztem ki az ablakon. Néztem az eget, és láttam gyülekezni a viharfelhőket. Kinyitottam az ablakot, várva, hogy a széllel majd a gondolataim is elszállnak.
Hatalmasat villámlott, akárcsak egy húsz évvel korábbi éjszakán. Megijedtem. Amint észbe kaptam, átrohantam anyáék szobájába. Csak apa volt ott. Mikor meglátta halálsápadt arcomat, maga mellé ültetett, és egy régi dalt mormolt a fülembe: „Álmodj hintát, homokozót, álmodj rétet, kis patakot! Aludj el, kis ember, aludj el…
Meredten bámultam ki a nyitott ablakon. Éreztem az eső hűs érintését, és forró könnyeim zuhogását. Nem jutottam előbbre. Hosszú évek óta őrlődtem a néha-néha rámtörő emlékektől, és nem jutottam előbbre. Most pedig itt ülök az ablak előtt, és csak hallgatom az óra ketyegését, mert ez soha nem fog változni. Az óra örökké ketyegni fog.
A feszültség kézzel fogható volt a félhomályban, de az óra zavartalanul, kegyetlenül ketyegett. Mintha egy vékony huzal lett volna benne, ami minden egyes kattanásnál jobban megfeszül. Én csak ültem, és vártam, hogy a huzal elpattanjon.
Egy hirtelen széllökéstől becsapódott az ablak. Feltűnő csend honolt, csak az eső reménnyel teli verdesését lehetett hallani. Oldalra pillantottam. Az óra leesett, és ezer darabra tört. A ketyegést felváltotta a békés csend, és a zápor lágy hangja.

*****

A kisasztalnál ült, a nemrég érkezett levelet olvasta, immár huszonnyolcadszorra. Apró, kötetlen, kissé szálkás betűk, rövid sorok. A papír tetején: "Búcsúzom Tőled!". Olvasta, de talán semmit sem fogott fel belőle. Jobb is így.
Mikor valaki golyót kap, egy pillanatig nem is érzi a fájdalmat. Egy pillanatig. Aztán a vér kiserken, és a test minden porcikája egyszerre döbben rá a szaggató kínra. Az, hogy találkozhat a lányával, reményt öntött belé, de most úgy ült ott, az asztal mellett, mint a meglőtt katona. Deres haja, és homályos vonásai közt kivilágító tisztakék szemével a levelet nézte, mely ürességet lőtt belé, de ki tudja, mi lesz ezután?