Minden rendben lesz…

MINDEN RENDBEN LESZ…

Kriszta a szokásosnál korábban ébredt. Lenyomta az ébresztő óra gombját, hogy ne ébressze fel Pétert, majd csendben kibújt a paplan alól. Miután elvégezte szokott reggeli tornáját, hogy amint mondani szokta, meginduljon a vérkeringése, széthúzta a sötétítő függönyöket. Szürke ragacsos reggelt látott odakint, amely még az éjszakával küzdött az októberi ólmos ég alatt. – Az ördögbe! – szűrte fogai közt a szavakat – még mindig ez a lucskos idő! Elmegy az ember a kedve mindentől!

Az éjjeliszekrényen az óra fenyegetően pislogott feléje, mintha az idő múlására akarta volna figyelmeztetni. Kiment a konyhába, megszokott mozdulatokkal betette a reggeli kávéadagot, bekapcsolta a kávéfőzőt és indult a fürdőszobába. Mindig ő zuhanyozott elsőnek. Szerette a napnak ezt a részét. Csak maga volt a reggel csendjében. Ez a csend volt az ő titkos barátja és tanácsadója. Ennyi volt az övé: egy óra reggel, mielőtt felébredtek volna a „fiúk”. Így emlegette férjét és öt éves fiacskáját. Élvezte, a meleg víz kényeztetését, amint a vízsugár beborítja még fiatal rugalmas testét. Végzett a hajmosással, elzárta a csapot és fejét törülközőbe csavarta. Bebújt kedvenc puha köpenyébe, amelyet Pétertől kapott ajándékba tavaly születésnapjára. A reggeli kávé illata belengte a konyhát. Töltött magának és míg haját szárította kortyolgatott az aromás italból. Megitta kávéját és visszalépett a fürdőszobába. A tükör előtt kikefélte vállig érő barna haját, miközben arcát kémlelte. Elég sápadt vagyok, gondolta és abban a pillanatban enyhe hányingert érzett. Kóválygott a gyomra és érezte, hogy szédül is. Egy pillanatig megfogózott a mosdókagyló szélében, jó mélyeket lélegzett. Elmúlt a hányinger, kitisztult a feje. Mi van velem? Csak nem…? Már rég játszadoztak a gondolattal, hogy jó lenne még egy gyermek! Alig múlt csak harminc, most lenne az ideje szülni egy testvérkét Petinek! Aggasztotta őket a két éve felvett autókölcsöny… És most… El kell végeznem a tesztet! Nem szólok Péternek, amíg biztos nem vagyok a terhességben – gondolta és magára kapkodta ruháit, majd gyöngéd simogatással felébresztette férjét.
Péter, mint mindig, most is zsörtösen ébredt. Van kávé? – kérdezte még félig aludva, aztán elkapta Krisztát, magához húzta, belefúrta fejét az asszony nyakába.
– Milyen jó illatod van, te drága! – mondta és megpuszilta, majd kiugrott az ágyból.
_- Miért vagy olyan szótlan ma reggel? – szólt Krisztához – valami baj van?
– Semmi, semmi – felelte a nő zavartan. Igyekezz, mert elkésünk!- és kezdte összekapkodni a szétszórt ruhákat. Megyek, ébresztem Petit, te addig készülj el! És kilépett a hálószobából. A férfi vágyakozással kísérte minden mozdulatát. Még mindig milyen szép! Nem öregedett semmit amióta megismerte. Miután megszülte a fiút, talán még szebb lett, mint azelőtt. Még mindig úgy kívánja, mint az első éjszakán! Elégedetten biccentett a fejével, és azzal a hamis mosollyal ment borotválkozni, amellyel feleségét mindig megbabonázta.
Hét órakor Péter kilépett a házból, előhozta az autót a garázsból, letörölte a szélvédőt és amíg családját várta, szomorú tekintettel szemlélte a ház előtti virágokat, amelyeket életük teljében tiport a sárba az ősz hidege.

Negyed nyolckor indultak minden reggel. Elsőnek Petit tették le a napköziben, majd együtt mentek tovább munkahelyükre. Péter megállította az autót a bank előtt, ahol Kriszta dolgozott, hogy felesége kiszállhasson, aki gondolataiba mélyedve ült mellette. Péter, látva, hogy nem mozdul, kérdő tekintettel nézett asszonyára, aki ahelyett, hogy kiszállt volna, hozzábújt, átölelte a nyakát, arcon puszilta és fülébe súgta: szeretlek! Aztán lélegzetnyi pillanatot se hagyva férje kérdéseinek, kilépett az autóból és sietős léptekkel távolodott munkahelye felé.
A férfi tekintetével kísérte, míg el nem tűnt az utcasarkon. Nem tudta mire vélje felesége viselkedését, de érezte, hogy lelke lángol. Arcán megjelent jól ismert hamiskás mosolya, biccentett fejével és tovább hajtott.
Kriszta nehezen összpontosított munkájára. Nyugtalanította reggeli rosszulléte. Figyelte magát, de azóta nem ismétlődött meg se az émelygés se a szédülés. Lehet, hogy csak az epéje? Ki tudja. Majd kiderül a tesztből. Órájára nézett, még soha se várta ilyen türelmetlenül a munkaidő végét. Minél hamarabb meg szerette volna venni a tesztet. Hogy is legyen? – fűzte tovább gondolatait. És hírtelen határozott. Felhívta Pétert és arra kérte vegye ki Petit a napköziből és menjenek haza, ő majd busszal megy. El kell intéznie egy pár dolgot.
– De Kriszta, elfelejtettél valamit! Nem mára terveztük, hogy megnézzük azt a telket, amiről szó volt? Ilyen jó ajánlatot kár lenne el nem fogadni!
– Valóban így van, de még nem fizettük ki az autó árát se, és nem szeretném, ha nyakig merülnénk az adósságba! Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap…!
– Ne nyugtalankodj, édesem! Nem kötök vásárt, de szeretném megnézni azt a helyet és ha időd lesz, együtt is kiruccanunk a hét végén, hogy te is láthassad! Aztán a többit megbeszéljük. Jó?
– Igen, de kérlek Petit ne vidd magaddal! Beszélj a szomszédasszonnyal, ő majd vigyáz rá, máskor is szívesen tette! Én igyekszem haza. Te pedig vigyázz magadra!
– OK! Minden rendben lesz! És ne feledd, hogy imádlak!
– Tudom, felelte Kriszta nevetve és kikapcsolta a telefont.

A Tó, mert csak így nevezték a környékbeliek, sötéten szunnyadt a város végén. Néha fortyogott benne az iszap, mintha a szemerkélő hideg eső kellemetlenkedései ellen tiltakozna. Aztán az eső elállt és helyébe sűrű, köd ereszkedett a kora esti világra. A tó is megnyugodott. Az útszéli lámpák fénye beleolvadt az ólmos ködfátyolba. Az élet megdermedt a hátborzongató csendben.

Az erdei út felől autó közeledett. Zaja robajként hatott. Kiért a főútra és a kormánykeréknél ülő férfi gázt adott a motornak. Az autó sebesen száguldott a város felé a tóparti úton.

Kriszta hazaért, de nem hozta még el Petit a nénitől. Szerette volna előbb a tesztet elvégezni, hogy legyen túl rajta, mielőtt Péter hazaér. Remegő gyomorral figyelte a szalag színeződését. A folyamat végén dobogó szívvel látta, hogy sejtelme beigazolódott. Terhes.
Leült a konyhaasztal mellé és percekig csak ült és gondolkodott. Öröme akkor lesz teljes és felhőtlen, ha majd Péter is értesül az eseményről. Ekkor észbekapott. Kipillantott az ablakon és nem látott semmit. Te jó isten! Micsoda köd van! És Péter vajon merre jár? Szívébe az öröm mellé hírtelen rossz előérzet fészkelte be magát. Elhessegette a sötét gondolatot, összeszedte magát és átment fiacskájáért a szomszédba.
Nehezen telt az este. Kriszta vacsorát főzött. Erőszakos gondolatai közben megpróbált Petire is figyelni, kérdéseire felelgetni.
– Anyuka, te nem is figyelsz rám! – a fiú kiáltása kizökkentette gondolatai labirintusából. Gyorsan letette a fakanalat leült melléje a szőnyegre és magához ölelte kisfiát.
– Figyelek drágám, hogyne figyelnék, hisz te vagy az én kis emberkém, akit a világon a legjobban szeretek!
– És apát is szereted? Kriszta a kérdésre összerándult. Érezte, hogy émelyeg és enyhén szédül. Mély levegőt vett és mintegy elűzve az összes ördögi látomásokat, melyek ezen az estén gyötörték, fiát karjába vette, magához szorította és puszilta, mí a gyermek felkiáltott:
– Anya! Anya! Ne szoríts olyan nagyon! Megfulladok! Kriszta észhez tért és letette Petit a födre.
– Bocsáss meg drágám…!
_ De Mami, nem feleltél a kérdésemre! Apát is úgy szereted, mint engem? – kérdezte könnybelábadt szemmel a gyermek.
– Hát persze, hogy szeretem, te kicsi mókus. Nagyon, nagyon szeretem!
– Akkor jó! Mondta megkönnyebbülve a gyermek és megpuszilta édesanyját.
Késő lett. Kriszta lefektette Petit. Elovasták az esti meséket, aztán betakarta kisfiát és jó éjt kívánt neki.
-Hol van apa? Miét nem vacsorázott velünk? – faggatta édesanyját a gyermek.
– Elment, hogy megnézze azt a telket, tudod, amelyikre nyaralót szeretnénk építeni. Már meg kell érkeznie, csak a köd miatt lassabban halad! Ha megérkezik megkapod tőle az esti puszit. Aludj nyugodtan! Szép álmokat! Leoltotta a villanyt és kiment a nappaliba. Összeszedte kisfia játékait, rendbe tette a konyhát, még egy adag mosnivalót is betett a gépbe, csak hogy ne érezze a csend súlyát. Nem volt kedve televíziót nézni se, úgy érezte nem lenne képes figyelni. Csak ült egy könyvvel a kezében és várt.

A telefon csörgésére talpra ugrott. Remegő kézzel vette fel a kagylót. A kerületi rendőrségtől keresték. Krisztában megfagyott a vér. Azt kérdezték tőle egyedül van-e otthon, vagyis a kisfián kívül van-e valaki a házban. Nincs senki – felelte Kriszta és érezte, hogy szíve szétveri mellkasát.
– Akkor kérjük asszonyom, hívjon segítséget a gyermek mellé! Baleset történt, amelyhez szükségünk van önre az áldozat azonosításához.
– De mi történt? – kérdezte ő.
– Azonnal megérkezik a járőrautó és ide hozza önt, a baleset helyszínére. Viszontlátásra! – hangzott a rövid, kíméletlen felelet a vonal túlsó végéről. Kriszta érezte, hogy elveszti önuralmát, szédült vele a világ. Megálljt parancsolt kitörni készülő pánikjának és átment a szomszédba segítséget kérni. Jött a szomszédasszony a férjével, hogy ő is kéznél legyen szükség esetén.
A járőr autó megállt a ház előtt. Kriszta szó nélkül ült be a hátsó ülésre. Nem kérdezték, ő se nyaggatta a rendőröket. Tudta, hogy kérdéseire a feleletet, csak a halott azonosítása után kaphatja meg.
A köd felszállt és a reflektorok fényében feltűnt a Tó partján a nyüzsgés- mozgás. Őt odavezették a lepedővel letakart holttesthez. A nyomozó rendőr felemelte a halott arcáról a lepedőt.
– Kérem asszonyom, azonosítsa az áldozatot! Az ön férje? – kérdezte emberséges hangon.
Kriszta csak bólintott. Áttörte a korlátot és belezuhant a tóba! Nagyon sajnáljuk!
– Rosszul vagyok… suttogta az asszony …

– Azt hiszem elájultam, mondta az ágya mellett álló fehérköpenyes nőnek.
– Igen, a mentő hozta be. Az ügyeletes orvos a leletek alapján megállapította, hogy a magzat nem sérült. Nyolc hetes terhes! A fiacskájára vigyáz a szomszéd néni. Ma délután haza is mehet. Ne aggódjon, minden rendben lesz…
– Rendben… ?! – válaszolta Kriszta és csendben csorogtak könnyei a kórházi párnára.