Mindenki sorra kerül

Már akkor gyanús volt, amikor több ismerősömmel találkoztam a ködfolyosón. Váltottunk pár szót, megkérdezték, hová megyek, bemondtam a nevet és a címet – nincs ebben semmi különleges. Napjában ezerszer is elhangzik a ködfolyosón egy ilyen beszélgetés. Végigmértek, kétkedve ingatták a fejüket, egyikük meg is jegyezte, még meggondolhatom magam. Ne vedd rossz néven, haver, de biztos, hogy örülni fognak neked? – Visszakérdeztem, miből gondolod, hogy nem fognak örülni? Szabályosan meghívtak, ahogy kell. Megnéztem az előjegyzési naptáramat, egyeztettük az időpontot, az érintett felek rábólintottak, miért gondolod, hogy probléma lesz? – Hát, izé, mondta a haver, és nem lehetett kiszedni belőle többet. Bocsi, de engem sürgős ügyben várnak. – Elrobogott, de nekem még mindig nem voltak kétségeim. Eddig is szívesen láttak mindenütt. Eltart egy ideig, amíg összecsiszolódunk, van egy kis átmeneti időszak, de eddig még kibekkeltük mindannyian.

Szimpatikus házaspárhoz készülődtem, valami Nagyék, Kovácsék vagy Szabóék, őszintén szólva, a nevük érdekelt a legkevésbé. Lényeg, hogy egyikük se legyen nagyon okos; az okos embereknek megoszlik a figyelmük, én pedig azt szeretem, ha legalábbis kezdetben, én vagyok a világ közepe. Szeretek szilárd alapokra építeni. Fontos még a konzervatív szemlélet, ideális, ha olyanok, mint a birkák, hagyják magukat terelni. Havert soha nem választanék a birkák közül – halálra unnám magam – most azonban más a helyzet.

Hosszú távon kell gondolkodnom, és mindenki tudja, hogy a hétköznapokban minden zsenialitásnál többet ér az, ha az asszony finom levest főz, a férfi morgás nélkül segít a mosogatásnál, lehetőleg nem tépik meg egymás haját, engem viszont fenntartás nélkül csodálnak. Kényeztessenek el nyugodtan. Nem fogom bevallani, hogy ezt mennyire értékelem, de ez legyen az ő bajuk.

Két hónap után érkeztek az első komoly jelek – mintha máris elégedetlenek lennének velem. Mindenféle buta vizsgálatot végeztek; ezekhez nem nagyon tudok hozzászólni, mert rossz a perspektívám, de nagyon is el tudtam képzelni az aggodalmas arcokat. Végül is, nem először vállalkoztam erre a kalandos utazásra. Speciális szűrésről beszéltek, hangsúlyozták, hogy sietni kell, különben kifutnak az időből. Ezt nem egészen értettem. Az utazás addig tart, amíg, nem lehet büntetlenül lerövidíteni vagy meghosszabbítani. Hétszáz között van egy ilyen, mondták, és nekem ez először még tetszett is. Végre nem a rank-and-file vagy a mill-of-the-run! De a fehér köpenyesek másként látták, és mindenképpen le akartak beszélni rólam – gondolják meg, nagyon súlyos a baj. Rögtön meglátszik: mélyen ülő, ferde szemek, lapos arc, tömpe orr, nagy nyelv, ami szinte el sem fér a szájban – valszeg sosem tanul meg beszélni, nem tudja ellátni magát – plusz a mindenféle betegségek, pajzsmirigy rendellenességek, keringési zavarok, rossz emésztés, esetenként teljes járásképtelenség – és ne legyenek illúzióik, az IQ átlagosan ötven, de elképzelhető, hogy a húszat sem éri el. Mindenki sarlatán, aki fejlesztést ígér, és csak a pénzre hajt.

Így tudtam meg, hogy a testem tényleg beteg, Down-szindrómája van. Egyelőre nem zavart, nem is vettem észre. Ugyanaz vagyok, mint azelőtt. Én nem változtam meg, amit eddig tudtam, azt most is tudom, sőt még többet is, mert utánanéztem ennek a nyavalyának. 1866-ban írta le először Sir Langdon Down, addig ezeket a szerencsétleneket mongol idiótáknak nevezték. Nem az idióták tiltakoztak, hanem a mongolok. Mondjuk, megértem őket. Csak azért, mert a szemek állása egyezik?

A probléma gyökere a 21-es kromoszómában van, mondja Jerome Lejeune, ebből van három, a kettő helyett, ennyi az egész. De mit érdekel engem ez a kromoszóma? Mondom, hogy én ugyanaz vagyok, mindegy, hogy milyen testet építenek körülöttem.

De nagyon is nem mindegy, sápítoztak ezek a fehér köpenyesek, és sorolták a kifogásaikat: nem tud járni, vagy csak nehezen, maga alá piszkít, nem tudja kifejezni magát, lehet, hogy még enni se tud egyedül – óriási teher a szülei nyakán, a társadalom számára még nagyobb tehertétel – lehetetlen integrálni őket, és nincs is rájuk szükség. A világ sokkal szebb lenne hülyék és rokkantak nélkül.

Erre én azt mondtam volna, érdekes szempont, de nekem nem az a dolgom, hogy a világot szebbé tegyem. Megvan a saját feladatom, a saját céljaimat akarom elérni, és kinek mi köze hozzá, hogy milyen módon? Mit tudom én, hogy megy ez, nem emlékszem a részletekre, de mi van, ha tényleg ez a hétszázadik születésem, és eljött a Down ideje?

Haver már akkor látott valamit, amikor még odafönt voltunk a ködfolyosón, több ismerősömnek se tetszett, amikor azt mondtam, megyek a Szabóékhoz, nagyon várnak, rengeteg medvét festettek a szobám falára, pedig nem is szeretem a medvéket – nem baj, megbocsátom nekik, csak ennél nagyobb hibát ne kövessenek el – ja, hogy nem is Szabóék? Mondtam, hogy nem tudom megjegyezni a sok új nevet! Nekem már Szabóék maradnak, és most már különben sem számít, túl vagyunk rajta.

Nehezen, de hagyták magukat rábeszélni. Különösen a férfi akadékoskodott, állította, hogy az igaz szeretet minden akadályt legyőz, és az emberiségnek semmi másra nincs szüksége, mint a szeretetre. A fehér köpenyesek már itt aggódni kezdtek, mert tapasztalatból tudták, minél nagyobbak a szavak, annál vékonyabb a boríték. Végül tényleg nem kaptak semmit, mert gyilkosságért nem jár zseton – pedig ők igazán csak jót akartak, nekem, Szabóéknak, a munkaerőpiacnak, az egészségügy finanszírozásának, sőt az esztétikum elvének – mert milyen az már, hogy kivisznek az utcára egy Down-ost, mindenki látja rajta, alig tudják eltitkolni a félelmet vagy az irtózatot – még a gyerekeikre is rászólnak, hogy ne bámuljanak olyan feltűnően, inkább forduljanak el – pedig a triszóma nem ragályos, nem ránézéssel terjed.

Az asszony szinte az első pillanatban egyetértett a beavatkozással – makacsul beavatkozásnak nevezték, rutinműtét, az ilyenek 92-98 %-a erre a sorsra kerül. Még mindig jobb, mintha csak a szülés után derült volna ki, mondta ez az asszony, és szemmel láthatóan örült annak, hogy a medvés szobának egyelőre nem lesz lakója. Nagy kiadás, nagy felelősség, kevés előny, főleg, ha mongol az illető.

Jobb ez így, mondták az ismerőseim, amikor ismét találkoztunk a ködfolyosón, és én még a havernak se mondtam el, hogy igazából mennyire fájt – nem a testi szenvedés, az hamar elmúlik. Az fájt, hogy senki sem törődött velem, mindenki csak a testre gondolt. A mongol vágású szem csúnya, a tömpe orr nemkülönben, aki nem beszél elég gördülékenyen, az ne is éljen, az esélyegyenlőségi terv vagy az etikai kódex csak írott malaszt, és egyáltalán hogy képzeljük azt, hogy alacsony IQ-val is szabad szennyezni a környezetet? Shit happens, mondta haver, és gyorsan másról kezdett beszélni. Nekem azonban feltűnt valami. Nem akartam elvenni a kedvét, ezért csak finoman érdeklődtem: Tényleg utazásra készül? Akarja ezt? Még meggondolhatja magát.