Mindenkinek a maga keresztje 4

Az első nagy találkozás
Már harmadik éve voltam bent, és úgy tűnt, hogy senki sem érdeklődik a hogylétem felől.
Emlékszem, ez a nap is úgy indult, mint a többi. Reggeli ébresztő, torna, mosakodás, reggeli. Délelőtti tv nézés, játék, ebéd. Verőfényes nyári nap volt, az intézet hatalmas területen helyezkedett el.
Mint mindig, én akkor is bent maradtam. A nevelőnők ebéd után, körbesétáltak velünk, na persze a falakon belül. Az egyik nevelőnő egyszer csak lemaradt, mert én persze sereghajtóként mindig hátul voltam, és odajött hozzám.
Megkérdezte. Mond csak nem ismerős neked az a néni, aki ott áll?
Elég messze is volt, de nem tűnt ismerősnek. Mondtam neki hogy
„Nem ismerem”. Nézd meg jobban! Akárhogy néztem nem volt ismerős.
Ekkor mondta; – Na, szaladj, az anyukád az! Először hitetlenkedtem, hogy biztos? Elvégre csak meg kellett volna ismernem…
De nem ismertem meg úgy tűnik, hogy túl sok volt a három év nélküle. Mikor megerősített benne hogy mégis csak az anyukám, elkezdtem rohanni.
Mikor közelebb értem, anyu is észrevett, és ő is futni kezdett felém. A nyakába ugrottam, majd felborultunk, és úgy csimpaszkodtam rajta, majdnem megfojtottam a szorításommal, és a könnyeimmel.
Alig bírt magáról lefejteni. Akkor már ő is könnyezett. Simogatott, és csókolt.
Megkérdezte mihez lenne kedvem.
Édes istenkém! Mihez! Haza akarok menni! Nem lehet kislányom. Még nem!
Miért?! Nem akarok itt maradni! Menjünk sétálni. mondta. Most már sűrűbben foglak látni kislányom.
De most nem vihetlek még haza. A doktor bácsi még nem engedi. Viszont azt igen, hogy meglátogassalak, és amikor teljesen meggyógyultam, akkor hazajöhettek mind az öten. Mert neked vannak testvéreid is. Emlékszel?
Egyből felelevenedett, a régi, mélyre elásott fájdalmas nap, amikor intézetbe kerültünk.
Igen. Persze hogy emlékszem. Bár azt hiszem akkor nem tudtam az arcukat magam elé idézni.
Ki szeretnél most velem jönni a városba? –Hogyne szerettem volna!
Boldog voltam, ha nem is teljesen, mert volt anyukám, akinek megfoghattam a kezét, aki megsimogatott, és sétálni vitt. Bementünk, és kimenős ruhát kaptam, megfésülködtem, és alig vártam, hogy anyu kezét foghassam.
Féltem, hogy mikor kimegyek, már nem lesz ott. Annyira hihetetlennek tűnt. De ott várt rám, az előcsarnokban……
Akkor kimentünk a városba. Sosem voltam még kint egyedül. Mindem ismeretlen volt, azt sem tudtam hol vagyok. Ma már tudom, hogy Újpesten voltam a Bányai Júlia leánynevelő intézetbe, és csak az alsó tagozatosok lehettek ott. Ezért kellett szétválasztani bennünket.
Érdekes, de nem emlékszem miről beszélgettünk, csak az anyut láttam, és habzsoltam a cukrászdában a krémest, meg a bambit.
Anyu megígérte, hogy igyekszik meggyógyulni, ha cserébe jól fogok tanulni, és nem lesz panasz rám.
Hogyne ígértem volna meg! Mindent megtettem volna, csak hogy haza vigyenek. Ez még sokáig nem történt meg sajnos.
Borzasztó szomorú voltam, amikor visszavitt az intézetbe, de megígérte, hogy hamarosan megint eljön, és kimegyünk sétálni a városba.

Elengedtem a kezét, és könnyezve néztem utána, ahogy eltűnt az udvaron.
Nem volt kedvem semmihez, annak ellenére, hogy most már tudtam, nekem is van anyukám, csak beteg, és még nem mehetek haza.
Csak ha jó kislány leszek, persze azzal eddig sem volt baj, és jól tanulok.
Addig is négyes voltam, de elhatároztam, hogy sokkal jobb leszek, mint voltam.
Ezekkel a gondolatokkal, és a délután eseményeire gondolva merültem álomba.

folyt. köv.