Mindenkinek a maga keresztje 9

Részeg apa gyermekszemmel

Mint a cím is utal rá, megpróbálom röviden leírni általánosságban, hogy milyen érzések kavarogtak bennem.
Egyszer már versben is kiírtam magamból, amit érezek. http://iroklub.napvilag.net/iras_distinct/19212)
nos, mikor intézetben voltam, mindig a család után sóvárogtam, arra, hogy élhessem boldogan a gyermeki éveimet.
Akkor még nem tudtam, hogy számomra a biztonságot, és a rendszerességet, a nevelőotthon nyújtotta.
Apu iszákossága, megmérgezte az életünket. Majdnem minden nap részeg volt, és valami miatt mindig a gyerekek kapták a pofonokat. Miért?
Ez jó kérdés. Ezt sosem kérdeztem meg tőle. Eleinte birka módjára tűrtük a veréseket. Igyekeztünk mindent megtenni, hogy ne legyen miért megverni bennünket. Volt, amikor sikerült, de legtöbbször nem. Most nem szeretném újra részletezni miket is csinált velünk, és miért is utáltam annyira.
Tíz évesen kerültem haza az intézetből, és 16 éves lettem volna májusban, mikor meghalt.
Számomra ez az öt és fél év volt maga a pokol. Benne volt minden. A megaláztatás, és a fájdalom, ami mélyen bennem él. Hányszor gondoltam rá, hogy ha nagy leszek, olyan messzire megyek, hogy soha meg ne találjon, és ha öreg korára segítségre szorul, tőlem biztosan nem fog kapni! Átlépek rajta, és ez a legkevesebb, amit megtehetek. Ha még élne, biztosan másképp alakult volna az életem is.
Tüskés akácfa bottal véresre vert, olyannyira, hogy tornaórán nem mertem levetkőzni.
Ahogy teltek az évek, és a bátyáim egyre erősebbek lettek, ritkultak a verések. Na, nem azért mert már nem volt szándékában, hanem azért, mert a bátyám lenyomta az 50 kg-os részeg apámat az ágyba, és nem engedte felkelni, amíg meg nem ígérte, hogy nem verekszik.
Mikor elengedte, és újra támadott, Feri rögtön a priccsre nyomta, és mellé ült.
Ennek köszönhetően, csak akkor verekedett, mikor se az anyu, se a bátyám nem volt otthon. Persze mindig részegen tette ezt.
Egy alkalommal sikerült úgy rám vernie, hogy folyt a vér a lábamból.
Üvöltve elmenekültem, és ordítottam, hogy megyek a rendőrségre.
Akkor már nem nagyon toleráltam a sok verést. Nagyon gyors voltam, és amikor a rendőrségre értem, csak rám nézett az ügyeletes tiszt, és falpattant a motorjára,és száguldott hozzánk. A nővérem azt mondta kb. 10 perccel, és a rendőr ott volt. 3km-re volt a rendőrség tőlünk. Na, ezek után, már az is szerepelt többek között a verekedések alkalmával, hogy keserű kenyeret adok a szájába, és persze a megfelelő pofonok kísérték a szavakat.
Egy alaklommal, mikor anyut akarta megverni, hárman voltunk otthon. Nem emlékszem a vita tárgyára, csak arra, hogy anyunak nekiment és pofozta.
Itt elszakadt a cérna, és vége volt a tűrésnek.
Mind a hárman nekiestünk, ott ütöttük vertük, ahol csak értük. Azt hiszem én orrba rúgtam. A végén anyu mentette ki a kezeink közül.

Elképezhetitek, mekkora gyűlölet kell ahhoz, hogy a gyerek kezet emeljen az apjára.
Nem vagyok büszke rá, de úgy érzem, nincs miért szégyenkeznem miatta. Még egyszer meg akarta verni az anyut, mikor láttuk, hogy mit akar tenni, mint a testőrök felugrottunk, és körbevettük.
Akkor csak jeleztük, hogy ha megemeli a kezét, akkor kijár neki a verés.
Megemelte a kezét, dühösen végig nézett rajtunk, és legyintve kiment a szobából.
Innen kezdve soha többé nem bántotta az anyámat, és minket sem.
Megígértem neki hogy elvittem a rendőrökkel, ha nem fér a bőrébe.

Voltak mókás jelenetek is. Akkor nem,de most jókat mosolygok rajta.
A kisebbik bátyám nem volt olyan kondiban, mint a nagyobbik, ő a fürgeségével nyert.
Apu akkor is verekedni akart, Pistihez vágta a tányért, Pityu kirohant az udvarra.
Apu utána, Pityu meg vissza a nyári konyhába. Pityu belülről húzta a kilincset, apu kívülről.
Apu:
-Mit csinálsz kisfiam?
Pityu:
– Fogom a kilincset.
Apu:
-Engedd el!
Pityu:
– Eszembe sincs!
Apu:
– Miért?
Pityu:
– Mert meg akar verni!
Apu:
– Nem bántalak!
Pityu:
Nem hiszek magának!
Közben veszettül rángatták mindketten az ajtót. Ez eltartott egy darabig. Már félő volt, hogy szét fog esni, ezért a bátyám gondolt egyet, elengedte a kilincset, és az apám hanyatt esett. Mire feltápászkodott, addigra a kerítésen kívül voltunk mindketten. Tudtuk, hogy annyira részeg, hogy nem tud biciklire ülni, futásban meg iskola elsők voltunk mindketten.

Mikor elvégeztem az általános iskolát, én is dolgozni mentem. Persze minden forintot haza kellett adnom, mert még a kishúgom tanult. Szinte sosem voltam otthon. Emlékszem mikor egyszer vakbéllel bent kellett maradnom, a részeg apám éjjel jött oda, és látni akart, hogy ott vagyok – e. Nagyon szégyelltem magam helyette is. Megérdeklődtem, ha dolgozom, és van hol laknom, akkor elköltözhetek e 16 évesen otthonról anélkül, hogy visszavitethetne. Azt mondták, hogy igen..
Szép lassan kezdtem a ruháimat "bent felejteni" a kórházban, és vártam nagyon, hogy betöltsem a 16.-ik évemet.
Ekkor váratlan esemény történt,ami megváltoztatta az elhatározásomat.
1970 – ben, a szilveszteri buli után, nem akaródzott haza menni, és a nővérem kért engedélyt hogy maradhassak.
/legalább is nekem azt mondta, hogy az engedély megadva/.
Szívesen maradtam nála, legalább nyugtom volt.
Persze dolgozni jártam, csak nem haza, hanem Marikához mentem.
1971. január 5.-én, anyukám megjelent a kórházban ahol dolgoztam.
Apu kabátja volt a karján, és feketében volt. Első gondolatom az volt;
-Te úr isten! Meghalt a mama!!! – kérdeztem.
Láttam anyu könnyes tekintetét, de ő csak annyit kérdezett.
– Miért nem jössz haza kislányom, már egy hete?
– Mari beszélt apuval, és elkért erre a hétre!
– Kivel beszélt Mari?!
– Hát apuval!
– Mikor?
– Másodikán.
– Apád akkor már rég halott volt!!!!!
Hirtelen akkora boldogság, és megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, majdnem felnevettem.
De ugyanakkor az anyám fájdalmas zokogása rázta meg a lelkem, és hangosan egymásra borulva sírtunk. A betegek, meg az orvosok összeszaladtak, hogy mi történt.
Messziről hallottam a kolléganőm válaszolt a főnővérnek, hogy meghalt az apám.
Mikor az első megrázkódtatástól észhez tértem, már kezdtem megnyugodni.
Anyuval hazamentünk, persze szabadságot kaptam.
Az egész család otthon volt, és érezhető volt a megkönnyebbülés, a felszabadultság, ami eluralkodott rajtunk.
Anyu meg is jegyezte.
– Úgy viselkedtek, mintha örülnétek, hogy nincs apátok!
Igaza volt, tényleg örültünk. Azt hiszem ő volt az egyetlen, aki belül is siratta.
Hogy miért, az számomra ma is rejtély.
Kérdeztük, hogy történt mindez.
Ahogy szokott!
Inni akart még, de nem volt pénz italra, és mint oly sokszor, most is öngyilkossággal fenyegetődzött. Bele ivott a nagyon fel higított háztartási sósavba. 24 órát szenvedett, de nem tudtak segíteni rajta,
Ma sem tudok neki megbocsátani.
Lehet nem szép tőlem, de örültem, hogy nincs, és nem fenyeget többé. Viszont a lelkiismeretem rendesen visszatért hozzám, mert álmomban is üldözött. Nem szólt hozzám, csak nézett rám, és mindenhová követett. Rémálmaim voltak, hogy nem is halt meg, és haza tért, és minden kezdődött előröl.

folyt. köv.