Szabadon lélegezni
Ezzel a tragikus eseménnyel, nagyjából le is zárult, a gyermekkor rémes korszaka.
Éltük tovább a békés család életet, rettegés nélkül. A szomszédok elkezdtek hozzánk barátságosabbak, lenni, és időnként már a velem egykorú Kati is játszhatott velem. Sokat csatangoltunk együtt.
Akkor már dolgoztam, és továbbra sem szerettem otthon lenni. Mindig igyekeztem különböző programokkal eltölteni a szabadidőt, és szinte már csak aludni jártam, haza, vagy még azt sem. Mivel már majdnem mindenki dolgozott, ruhára is telt, bár azt mindig kaptunk az ismerősöktől, később a munkatársaimtól.
Két évet dolgoztam iskola után, közben elkezdtem tanulni az angolt. Mikor betöltöttem a 16.-életévemet, jeleztem anyunak, hogy most már szeretnék tovább tanulni. Már nem volt, aki eligya a pénzt, több maradt. Gondoltam, csak nem fog hiányozni, amit én kerestem eddig.
Hát anyu nem épp kitörő örömmel vette az ötletemet. Azt mondta, ha a nagyobbik bátyám aláír egy papírt, hogy nem nősül, meg amíg tanulok, akkor nincs akadálya.
Emlékszem mennyre vártam, hogy Feri haza érjen a munkából, és megbeszéljük. Nem volt semmi gond, csak nem értette, minek kell a papír, hiszen megígérte.
Jelentkeztem a Könyves Kálmán krt-i Csecsemőgondozó, és Gyermekápolónő képzőbe. Ellőtte egy héttel szabadságot vettem ki, és őrült iramban kezdtem feleleveníteni a biológiai tudásomat. Egyébként a kedvenc tantárgyam volt mindig, tehát nem esett nehezemre. Mikor elérkezett a felvételi vizsga, nagyon izgultam, hogy fog sikerülni, hiszen két évet kihagytam. Minden simán ment, fel is vettek. Borzasztóan boldog voltam, a többi osztálytársammal együtt.
Mikor hazafelé mentem, elhatároztam, megtréfálom anyut, és megpróbáltam nagyon szomorú arcot vágni, mikor beléptem a lakásba.
Anyu egyből mondta ugye nem sikerült. Ingattam a fejem, hogy nem, de már nem bírtam ki nevetés nélkül. Bemutatkoztam anyukám itt van a leendő ápolónő lánya, és a nyakába ugrottam boldogan.
Anyu velem együtt örült. Hát nem ment minden simán, mert megint ketten tanultunk, és a tankönyvek drágák voltak.
Nagyon nehéznek tűnt a tananyag, de azt mondtam, csak akkor hagyom abba, ha annyira hülye vagyok, hogy mindig megbuktatnak. Nagyon sok lány otthagyta a sulit. Ők feladták.
Én úgy éreztem, hogy már nem csak magam miatt, hanem a bátyám miatt is el kell végeznem. A kieső iskolatársaimtól fél áron megvettük a tankönyveket, és bele vetettem magam a tanulásba. Eleinte döcögött, később már nem volt gond. Mivel a szociális körülményeim nagyon rosszak voltak, és szorgalmasan tanultam, ezért emelt ösztöndíjat kaptam, és kedvezményes étkezést. Mikor osztály bulik voltak, már én sem maradtam ki. Egy ilyen bulin ismertem meg a későbbi férjemet, de ez egy másik történet.
Vége
11 hozzászólás
Gondolom, hogy a töréneted egy hosszabb munkának a része. Érdeklődéssel olvastam, és biztosan az előzőeket és a többit is ilyen szabatosan jól írtad meg.
De engedd meg, hogy néhány hibára felhívjam a figyelmedet. Több helyen láttam, hogy az összetett szavakat nem írod egybe, pedig a sz. gépen a hibajelző is aláhúzza. A következőket egybe kell írni, nem külön szóban: továbbtanulni – eligya – hazaérjen – hazafelé, stb. A következő szót pedig nem számkombinációval írjuk, hanem betűkkel: (16.-élet évemet így: tizenhatodik életévemet). Nem bántásból, hanem jó indulattal jegyeztem meg, ki lehet javítani az anyagodan.
Folytasd tovább a történetedet, szívesen elolvasom.
Szeretettel: Kata
űgy éreztem
Kedves Kata:)
Köszönöm, ezeknél én is dilemmában voltam, és ezek szerint roszul döntöttem… amelyiken írtam, nem javít:)
De igyekszem..
szeretettel
Anikó
Kedves Anikó!
Szép hivatást választottál. Sígiteni másokon a lenemesebb dolog. Várom a folytatást!
Barátsággal Panka!
Kedves Anikó!
Hetekig nem voltam net közelben, így most egyszerre olvastam el az írásaidat. Nagyon megrendítő volt számomra a megírt gyermeki sorsod. Nehéz elképzelni azoknak akik szeretetben és biztonságban nőttek fel, hogymilyen szörnyű ezek nélkül végig élni a gyerekkort! Az intézetben a szeretet hiányzott, otthon meg a biztonság.
Érdekes volt a hozzászólásokat is elolvasni. Amíg az intézetről írtál, egyöntetű és viharos volt a részvétnyilvánítás. Amikor az otthoni szenvedések következtek, már megritkultak és visszafogottak lettek a hozzászólások. A brutális apák témája tabu. Az otthoni kiszolgáltatottság magánügy. A szerencsétlen, kiszolgáltatott, bántalmazott gyereknek még meg kell küzdeni a"Tiszteld apádat és anyádat!" paranccsal is… Pedig mindenkinek, – a szülőknek is – csak az jár vissza, amit ők adnak.
Kedves Anikó!
Szívesebben írnám azt,hogy Kedves,így nagybetűvel.Terád illik ez a név.Az írásodban azt tapasztaltam mintha hamar be akartad volna fejezni már.Soknak találtad a gyötrelmeket amiket visszaidéztél.Gondolom nem volt könnyű leírni,kiírni magadból a dolgokat de talán könnyítettél a lelkeden vele.Azt nem lehet erre a prózára írni,hogy szép ,de azt igen,hogy jól , összeszedetten megírt visszaemlékezés.Nagy dolgot vittél véghez.Akik hasonlót éltek át biztosan másként olvasták mint azok akik szép gyermekkort éltek meg.Amiről Te írtál én csak hallomásból tudok,hála Istennek.Azért együttéreztem azzal a kislánnyal aki voltál.Most pedig tisztellek azért akivé lettél.Amit még szeretnék tudomásodra hozni nagy betűkkel ide írom a végére.SZERETLEK
Gratulálok az írásodhoz szeretettel üdv:hova
Kedves Valéria:)
Igen.. Úgy érzem, kiírtam mindent magamból,, még azt is amiről azt hittem, soha seniknek nem fogom elárulni…
Akartam még írni, de meggondoltam magam.
Azt hiszem a gyermekkor rémes árnyéka, apám halála után megszünt létezni.
Egy nagy lélegzetvétellel, új életet kezdett az egész család:)
Köszönöm a figyelmedet.
Szeretettel ölellek.
Ankó
Kedves Judit:)
Köszönöm, hogy figyelemmel kísérted az írásoomat. Valóban jogos a meglátásod, hogy bennünk él a "Tiszteld anyádat, éd apádat".
Bármenyire is nem szép, én szégyelltem az apámat, és a félelem volt az ami tekintélyt váltott ki vele szemben amíg kicsik voltunk.
Csak menekülni, menekülni, nem szembeszállni. Mikor már úgy éreztük nem bírjuk tovább, csak akkor szálltunk vele szembe, és lehetett…….
Kell küzdeni, és védeni a rászorulókat.
Ennek szelemében teszem a dolgom ma is nap mint nap….
Önzetlenúl, ahogy a szívem diktájla.
Szeretettel ölellek
Anikó
Kedves dpanka:)
Igen azt hiszem már azon a szörnyű napon, mikor elszakadtunk az "otthonunktól" önkéntelenül is dajkáltam éjjel a sírós csecsemőt:)
Már akkor éreztem, hogy segitségre szorul…. akkor még csak öt és fél éves voltam 🙂
szeretettel ölellek
Anikó
Kedves Anikó!
Mielőtt elkezdem olvasni előröl a történetet, tartozom annyival elmondom a kötelesség szólított el innen egy időre.Egy szuszra olvasom az egészet, nem kell várnom az újabb napot a folytatásra.Akkor egy összegzést írok ha megengeded:-)
Szeretettel üdvözöllek:Marietta
Kedves Anikó!
Itt ülök és nem tudok mit írni, talán jobb, ha nem erőltetem. Remélem már boldog életet élsz. Azt hiszem, ilyen gyermekkor után sokan megkeseredtek volna, de Te másokon segítesz nap, mint nap – ez talán azt jelenti, hogy megbékéltél.(?) Remélem így van!
Szeretettel Hópihe!
A szörnyű emlékek ahelyett hogy megkeserítettek volna nemes lelkű emberré tettek, Ezt kevesen mondhatják el magukról azok közül akiknek ilyen vagy hasonló élményeik vannak.
A szülői brutalitás nagyon is létező dolog, függetlenül attól hogy részegen vagy józanon, testileg vagy lelkileg terrorizálja a szülő a családját…a "tiszteld apád"-ban pedig már rég nem hiszek. Tudom min mentél keresztül mellette.