Mindennapi kenyerünket…

1.

Neonfénnyel bélelt, hatalmas hipermarket. Az élelmiszer részleg akkora, hogy szinte alig látni a végét. Az árukínálat felmérhetetlen. Több tízezer csillogón csomagolt termék csábít a vásárlásra. A beépített mennyezetből lágy muzsika szól, hogy varázslatosabbá tegye mindennapi tevékenységünket, a bevásárlást. Mégis, rohanó világunkban pár percet szentelünk csak arra, hogy megvegyük a minden napra szükséges, alapvető dolgainkat.
Nyolcvan éves bácsika totyog a sorok között. Jobb karján bevásárlókosár. Bal kezében hajlott hátú kampósbottal segíti a totyogást. Álmélkodva nézelődik, tetszik neki a hatalmas árubőség. A kenyérrészleg pultjánál rá kerül a sor. Az eladó már másodszor vágja oda neki – a nem túl kedves – „tessék” szócskát, ami nálunk sajnos az eladók udvariasságának legmagasabb szintjét jelenti.
– Hé papa! Figyeljen már, magára vár az egész sor! – förmed rá a háta mögül egy pocakos, bőrkabátos férfi.
A bácsika csak most eszmél fel.
– Elnézést – mondja, és körülnéz, majd az eladó felé, – kérek egy fél kiló kenyeret!
Egy liter tej, fél kiló kenyér. Ennyi van csak a kosarában. Ballag lassan a pénztárhoz.
– Kettőszáz-harminc forint – mondja a pénztárosnő.
A bácsika összerezzen.
– Kérem, – mondja csendesen – nekem csak kétszáz forintom van. Tudja, holnap kapok nyugdíjat… gyakran járok ide… majd holnap behozom a harminc forintot.
– Ugyan bácsi, – utasítja rendre a pénztárosnő – ez nem piac! Itt nem lehet alkudni! Ha nincs elég pénze, vagy a kenyeret, vagy a tejet vigye vissza.
Az öregúr arcára kiül a rémület:
– De kérem, azt nem lehet… kell a tej, meg a kenyér is.
– Mi van már megint, papa? – szól ki mögüle a bőrkabátos.
– Nincs neki elég pénze – mondja a pénztárosnő.
– Na mennyi kell, öreg?
– Kérem, harminc forint… holnap behozom… holnap kapok nyugdíjat.
– Fogja papa, tessék! – mondja a férfi, és egy százast nyom a markába.
A bácsika fizet, majd hálálkodni akar a bőrkabátosnak:
– Ugye holnap is ide jön? Visszaadom… ígérem.
– Jól van, öreg! Veszett már több is Mohácsnál.
Fizet a férfi is, és már menne, de a bácsi visszatartja:
– Tudja, nem nekem kell, én kibírom holnapig, de a kutyám… az nem tudja, szegény…
– Jól van! Mondtam, hogy rendben van, csak engedjen már, ezer a munkám! Sietek.
– De holnap… – kezdené megint az öreg.
– Ugyan már! – fordul vissza az ajtóból a férfi – Holnap… holnap majd lesz másik.

2.

Külvárosi kiskocsma. Vágni lehet a füstöt. Az egész helyiség nem nagyobb negyven négyzetméternél, mégis vagy hetvenen tolonganak benne. Beszélgetnek, vitatkoznak, mesélnek és figyelnek. Kezükben ott az elengedhetetlen söröskorsó, vagy a féldecis pohár. A sarokban négy-öt asztal, rajta nikotintól megsárgult, sörpecsétes asztalterítő. A roskatag székeken egy-két ráérősebb férfi üldögél. Unottan fújják bele a füstöt a még nagyobb füstbe.
Jóska, a vécéajtó melletti asztalnál ül. Harmincnyolc éves, csupa csont és bőr. Szakadt munkáskabátja zsebéből kivigyorog a fáradtságosan töltött cigarettája. Egyik keze vagányan kopott farmernadrágja zsebében, a másikkal szorítja a félig kiürült söröskorsót.
Bambán néz körül, szájára torz vigyor telepszik. Szinte senkit sem ismer, pedig minden este ide jár.
Ő nem megy közéjük. Leül ide a székére, (itt legalább széke van) és megissza azt a pár sörét, amire futja a pénzéből.
Építkezésen dolgozik. Alkalmi segédmunkás. Az egész napi robot alatt csak azt várja, hogy bejöhessen ide, és szédüljön egy kicsit.
„Nehéz az élet! Minden nap élni kell!”
Eleinte csak sört ivott, és a harmadik-negyedik korsó után már jól is érezte magát. Ma már tizet is meg tudna inni, de nincs annyi pénze. Mostanában úgy szokta, hogy iszik egy-két felest, meg utána három-négy sört, az elég is neki. Attól már minden könnyebb lesz. A napi bérét egy óra alatt megissza, de az utolsó korsót jó sokáig szopogatja, rendszerint záróráig.
– Érdekes, – gondolja magában – mindig az utolsó korsó a legfinomabb. Vajon megérzi a sör is, hogy több ma már nem lesz? Hogy neki kell tartani a frontot egészen holnap estig? Ő az ”utolsó katona”, aki védi a várat! Biztos tudja ezt, hiszen a sör nagyon okos, és igazi jó barát. Rohadt világ ez, ahol az ember csak a sörben bízhat. Rohadt élet ez! De azért a sör estére mindig kibékít mindenkivel. Én mondom: ha a sör nem lenne, már rég nem élnénk mi, emberek sem. Hisz kiben bízhat manapság az ember? Senkiben sem! Csak a sörben. A sör mindig finom, mindig habos, mindig erőt ad. Nagyon egyedül lennének az emberek, ha ”Ő” nem lenne.
Bólint rá egyet, mint aki teljes mértékben egyetért magával, majd megissza a maradék sört a korsóból.
Rágyújt, feláll, és odatántorog a söntéshez.
– Lacikám, adjál még egy korsóval!
– Van még pénzed, Jóska?
– Van.
A csapos elveszi a korsót, teletölti a habzó itallal, és várja a pénzt.
Jóska összekotorássza a maradék aprót a nadrágjából.
– Tessék! – mondja a kocsmárosnak, és a markába önti a húszasokat.
– Te, Jóska, ebből még negyven forint visszajár!
– Minek? Azért már úgysem kapok semmit. Ma este ez az utolsó – mondja, és szeretettel veszi le a korsót a söntésről – de holnap… holnap majd lesz másik.