Mindennapi történet

A kellemes lakópark még kellemesebb kavicságyás utacskáján, karjait hátul összekulcsolva sétált Szabó Benedek otthonigazgató és Kiss Virág programszervező. Előbbi magas, vállas férfi lehetett valamikor, amikor még rendszeresen sportolt, mert munkája mellett volt ehhez is ideje, tehetsége és kedve. Ma már kissé görnyedten járt. A hátul összekulcsolt kezek tekintélyt parancsolóak voltak, de voltaképpen egy krónikus hátfájás enyhítésére szolgáltak. Szabó Benedek ezt is, mint mindent az élettől úgy fogadta, mint rá nehezedő teher, megoldandó probléma. Magas, erős homlokára feltornázta őszülő busa szemöldökét. Szemmel láthatóan nagy érdeklődéssel hallgatta a mellette sétáló, kissé sánta Kiss Virágot.
– Igazgató úr, higgye el, ez kell nekik! Sakkbemutató.
A hölgy izgalmában elfelejtkezett állandó korrekcióra szoruló apró beszédhibájáról. Szó, ami szó, Kiss Virág programszervező pösze volt. Emellett egy veleszületett, rosszul kikezelt csípőficam következtében sánta is. Ettől függetlenül még lehetett volna bűbájos, kedves teremtés is, de mindenki azon a véleményen volt a nyugdíjas házban, hogy a hölgy inkább szerencsétlen.
Persze, nagyon igyekvő programszervező volt, aki hatalmas hivatástudattal rendelkezett. Miután megalapította a Fox-trotty Táncegyesületet, de Mimi, Klári és Irma néniken kívül senki nem vette igénybe ezt a kulturális szolgáltatást, belekezdett a NyuFT-ba. Avagy a Nyugdíjas Festők Társaságának megszervezésébe. Ez hatalmas veszekedésbe, majd verekedésbe torkollt. Géza bácsi – naiv népi festőnek címkézte magát – komolyan haragra lobban Sándor bácsi iránt, mert az, mint nyugdíjas rajz és zene szakos tanár pocskondiázni kezdte, a Máriámmal egyszer Szilvásváradon című festményét. Ugyan a NyuFT még mindig üzemelt, egyetlen taggal. Kovács Jánosné, született Kozma Erzsébet, avagy Bözsi néni minden egyes kedden és csütörtökön megjelent a klubhelyiségben, kinyitotta az ablakot, odahúzta a festőállványt, és csendesen alkotott. Ilyenkor mindenki elkerülte a főépület ezen részét, tisztelve a művésznő elmélyült foglalatosságát.

Kiss Virág most viszont újabb szenvedést talált ki, ahogyan ő szokta emlegetni őket; „kedves kis gerlicéinek”. Zsíros Józsi bácsi, egy huncut, kilencvenkét éves öregúr a sétány melletti sövény mögött bujkálva hallgatózott. Időnként Kati néni odasettenkedett hozzá és vitte a híreket, a kevésbé jól mozgóknak, a teraszon bridzselő társaságnak.

– Megszereztem Alföldi István sakknagymesterünk telefonszámát. – Virág felvitte a hangsúlyt a mondat végén, ezzel is jelezve annak kiemelt voltát. – Itt van nálam!
Szabó Benedek ránézett a jegyzettömbből kivágott papírra. Komoly arccal bólintott. Szemei kérdőn néztek a programszervezőre. Amaz még tovább próbálta fokozni az izgalmakat.
– Mindjárt hívom a menedzserét! – mosolyogta pöszén, és előreugró fogai jobban csillogtak a napfényben, mint valaha.
A sövény mögött nyikkanás hallatszott, majd vihorászás jött a terasz felől. Az igazgató felnézett. Manyika néni pukkadozott a nevetéstől, elbújt a kártyalapok mögé. A még mindig meglehetősen csinos, filigrán Fannika apró, kesztyűs kezével odaintegetett a férfinak. Amaz megjegyezte magában, hogy lám, megint biztos róla diskurálnak az öregasszonyok. Józsi bácsi pedig botjára és Kati nénire támaszkodva – utóbbi miatt egy kicsit rájátszva dologra – odabotorkált a bridzselőkhöz.
– Na, mit mondott? – kérdezték többen, az izgalomtól előrehajolva. Zsíros Józsi bácsi lett az ügyeletes hős.
– Valami sakkozó világbajnokot fog hozni. – lihegte színészi képességeit csillogtatva, annak okán, hogy Kati néni még mindig a kezeit fogta.
– Csak nem azt az Alföldi gyereket? – kérdezte Feri bácsi izgatottan.
– De, pontosan.
– Azt tudod-e, Jóskám, hogy híresebb az a gyerek a Kaszparovnál is? – nyalta meg a száját Feri bácsi. Rendszeresen olvasta a Sakkvilág újságot, szerette ezt a sportot.
– Mindegy nekem, ha maga a pápa jön is, a Virágocska azt is elrontja. – legyintett Józsi bácsi, miközben leült egy kerti székre.

A nyugdíjas ház lakóinak aktív tagjai ezután összegyűltek a teraszon, és estig azt latolgatták, vajon jó-e nekik, ha a híres magyar sakkbajnok, Alföldi István ellátogat hozzájuk. Hat óra körül Luca nővér rájuk ripakodott:
– Még mind itt vannak? Tálalva van a vacsora! Kézmosás! – majd Feri bácsit rásegítve a járókeretre tovább morgolódott: – Még a végén mind megfáznak nekem! Már csak egy tüdőgyulladás hiányzik maguknak, ugye? De, hát én beszélhetek maguknak, nem figyelnek rám, megint!
Beletörődtek. Mentek kezet mosni, vacsorázni. A döntést későbbre halasztották.

Egy hét múlva vasárnap aztán úgy alakult, hogy esett az eső. Nem volt érdemes megszökni a városba. Csütörtök délután volt, a nyugdíjas ház lakói szinte teljes létszámmal a lakóparkban tartózkodtak. Hétvégére sokukat hazavitték a rokonok, de ennek sem jött még el az ideje. A társalgóhelyiség frissen lakkozott, színes bútorai között barna és szürke kötött kardigános, ősz hajú öregek gyülekeztek. A helyiség sokszárnyas, világos ablakait félig egy kézzel készített szalag takarta el. Rajta felirat: Isten hozta minálunk!
– Nem lehet olvasni tőle, a lámpát sem oltják fel mindet! – Fannika nyűgösen tette le az Ady kötetet.
Kati néni mélyet sóhajtott, ölébe ejtette a hímzését.
– Igazad van, Fannika, én sem látok rendesen.
Józsi bácsi álmodozó kék szemeivel ránézett az idős hölgyre. Búgó hangon szólalt meg.
– Ne sóhajtozzon, Katika! Mondtam, hogy szökjön meg velem! – majd a néni füléhez hajolva hozzátette – Tudja, mondtam, van egy kis nyaralóm a Dunakanyarban.
– Mondta, mondta! – pirult el Kati néni, és legyintve egyet zavarában újra felvette a hímzőrámát.

Kiss Virág rontott be – tőle telhető vehemenciával, de teljes izgalomban a társalgóba. Kifulladva, pöszébben, mint valaha kiabálni kezdett.
– Mindjárt itt van, megérkezett!
Karjaival, mint egy hasra esni készülő, sérült madár egy helyre terelgette az énekkart. A trió – Annuska, Gizike és Major Kata néni rákezdtek valami szívbe, de főként gyomorba markoló dalra. Fannika megremegett a dühtől és az elkeseredéstől. Kati néni a szemüvege fölött bíztató mosolyt küldött felé, és megpaskolta a cérnakesztyűs kezecskét, hogy némiképpen megnyugtassa tulajdonosát.
A dal közben megérkezett az ifjú tehetség, a mindössze 38 éves sakk világbajnok, Alföldi István. Az idősek alaposan szemügyre vették. Ő megköszönte a szíves fogadtatást, és Virág legnagyobb döbbenetére nem tartott semmilyen beszédet.
– Folytassák csak, amit elkezdtek, egészen nyugodtan. – intett a kezével, aztán ruganyos, határozott, de lassú léptekkel odament a sarokban sakkozó férfiakhoz. Egy óra múlva még mindig ott ült, és beszélgetett a játszókkal. A programszervező majd megpukkant mérgében. Hiszen a sakkozó hat öregemberen kívül volt még 32 nyugdíjasa, akiket az esős időre való tekintettel le kellett volna kötnie. De, Kiss Virág nem készült más programmal.
– Na, Virág, mi most mit csináljunk? – vigyorodott el Józsi bácsi. – Bár, vannak ötleteim! – tette hozzá, elkapva Kati néni kacsóját.
Amaz elpirult, mondta, hogy: „Na, de Jóska!”, aztán kiszabadította a kezét, hogy újra hímezni tudjon. Így telt el a csütörtök délután. Úgy hat óra tájban megjelent Kovács Jánosné, született Kozma Erzsébet, avagy Bözsi néni, hóna alatt egy közepes méretű vászonnal. Botjára támaszkodva odacsoszogott a sakkbajnokhoz. Gyengéden a vállára tette a kezét, mire amaz felnézett a sakktábláról. Ismerős volt neki a ráncos, keskeny arc.
– Megismersz, fiam? – kérdezte könnybe lábadt szemmel az öregasszony.
– Bözsi néni? – kérdezte óvatosan a fiatal férfi.
– Igen, fiam. A tanítód voltam.
Alföldi István fölpattant, át akarta adni a helyét, de a szikár, ősz teremtés szigorú mozdulattal elhárított az udvariasságot. Így hát állva maradtak mindketten.
– Amikor kisfiú voltál, azt mondtam neked, hogy nem lesz belőled senki. – mondta csendesen Bözsi néni. – Neked ez sokszor fájt.
– Régen volt! – mosolygott az emlék hatására a fiatalember.
– De, én nem csak neked mondtam ezt, és még ennél fájóbbakat is. – szorította össze apró, szigorú száját a néni.
Megkapaszkodott a fotel támlájában. Előhúzta a hóna alól a képet.
– Tévedtem, fiam! – mondta reszkető hangon és átadta az ajándékot.
A vásznon egy szőke gyerekfej volt, előtte sakktábla rajta bábukkal. A sakkbajnok könnyes szemekkel, döbbenten fogadta el ezt a furcsa alkotást. Hazatérve, édesanyjának adta, aki keretbe tette, és kirakta a falra. Aznap éjjel sokáig fent voltak és sokat beszélgettek a régmúlt időkről. Gyerekkönnyekről, gyerekfájdalmakról és örömökről. Zokogásokról és kacagásokról.

Kovács Jánosné, született Kozma Erzsébet egy őszi esős napon végleg eltávozott. A nyugdíjasház lakói csendben vették tudomásul. Mivel a NyuFT-ba már senki nem járt, Kiss Virág programszervező és Szabó Benedek igazgató úgy határoztak, hogy a klubhelyiség műtermét felszámolják, helyette varrótanfolyamot és hímzőkört létesítenek. Amikor hosszú idő után felnyitották a terem ajtaját, a tavaszi napfényben sütkérező képek porosak voltak. Sorra vették őket, és leporolták. Mindegyik vászon egy-egy gyerekfejet ábrázolt. Szőkéket, barnákat, vöröseket. A képeknek címük is volt: „Anna, 1993” és „Sanyika, 2000”, „Hanna 2001”.

A képekből később kiállítást szerveztek. Sok ember jelent meg rajta, kereste önmagát. Volt, aki limuzinnal jött, és voltak sokan, akiket rongyos ruházatuk miatt először nem akart beengedni a teremőr.