Mint vihar a tengeren… 3/1

Már a megismerkedésük sem volt mindennapi.

Vanda idegenvezetőként dolgozott, mielőtt nyugdíjaztatta magát. Tizennyolc évesen kezdett dolgozni, már akkor beszélt két idegen nyelvet, azután az évek során még kettőt elsajátított. Amikor a férje nyugdíjba vonult, Vanda ötvenhét éves volt. Belefáradt már a mindennapos robotba, közben felneveltek három gyereket, már mind kirepültek a családi fészekből. A férjével úgy döntöttek, hogy ő is nyugdíjaztassa magát, még ha kicsit kevesebb is lesz a nyugdíja. Lecserélik ezt a nagy lakást egy közeli falusi kertes házra, s majd ott várják az unokákat, meg kicsit kertészkednek, és végre csend lesz és nyugalom.
Hát nem úgy lett, ahogyan eltervezték. Közbeszólt egy szívinfarktus. Hamarosan eltemette a férjét. Itt maradt egyedül, ebben a hatalmas lakásban, a kevés nyugdíjával. Nem is tudta mit tegyen. Hónapok múltával jutott csak eszébe, hogy elmegy egy fordítóirodába, talán tudnak neki munkát adni. Munka akadt bőven, az ő munkáival mindig elégedettek voltak. Akadt angol, német nyelvű anyag is, de olasz és szlovák nyelvű szövegekből kapott legtöbbet, úgyhogy megkereste még a nyugdíja kétszeresét.

Ezúttal is a fordítóirodába sietett. Sürgős anyagot kapott, s ő szeretett pontos lenni. Egy mellékutcából rohant ki a térre, egyenesen neki egy száguldó kerékpárnak. A kerékpáros észrevette ugyan, de már nem volt ideje lefékezni. Csúnyán elestek. A férfi biciklistől felborult, a kerékpár alá került, Vanda viszont, egyik térdével a járda kövére zuhant, a másikkal meg a bicikli első kerekére esett. A járókelők futottak oda és emelték fel mindkettőjüket. Vanda alig tudott lábra állni, mivel egy eltört kerékküllő is a lábszárába fúródott.
Leültették egy padra. Egy boltból vizet hoztak, kínálták. Csupa vér volt a lábszára, nadrágja, mindene. Kérdezték jól van-e? Mondta, hogy köszöni szépen, igen, s fel akart állni, de nem tudott, visszazuhant a padra. Akkor valaki megfogta a karját, mondván, hívták már a mentőt csak maradjon, előfordulhat, hogy csontja is tört.
– Bocsásson meg, de már nem tudtam lefékezni.
– Én voltam a hibás, s most maga is itt szenved miattam. Meg tud bocsátani?
– Semmiség, túlélem! András vagyok, Raul András. – Vanda a kezét nyújtotta.
– Harmath Vanda!

Hát így kezdődött. Azután a klinikán, megállapították, hogy csonttörést egyikük sem szenvedett. A sebeket kimosták, bekötözték, a horzsolásokat leragasztották, s útjukra bocsátották őket.
András a folyosón várakozott. Vandát hosszabb ideig kötözték, mint őt. Együtt indultak ki a kórházból, sántikálva, nehezen lépkedve. Különösen Vanda, a szúrt seb miatt a vádlijában, ami igencsak megnehezítette a járását. Sőt, még Tetanuszt is kapott miatta.
András felajánlotta, hogy taxit hív és hazaviszi, de Vanda tiltakozott, hát hiszen itt lakik a közelben, hazasétál. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri, ő mégis jobb állapotban van, egyébként ő is itt lakik a közelben. A kapuban egyikük jobbra a másikuk balra fordult, azután végül András is jobbra tartott, ugyanis Vanda arra lakott. Egészen a kapuig kísérte. Vanda ott megköszönte, majd elköszönt tőle és bement a házba. Az első emeleten lakott, naponta tízszer le-fel futott a lépcsőn, de most beállt a lift előtt a sorba. Azután a lakásból felhívta a fordítóirodát, hogy küldjenek ki valakit az anyagért, mert őt baleset érte.

Másnap is nehezen állt lábra. Örült, hogy nem hívta még egyik gyereke sem, ne kelljen panaszkodnia. Nem akarta őket megrémiszteni. Körülnézett a konyhában, s úgy döntött, sehová sem megy, nem fog éhen halni, akad a hűtőben ennivaló, s mára még kenyere is van. Sokat feküdt, üldögélt, sajgott mindene. Mi a csodának kell neki rohangálnia ötvennyolc évesen, dorgálta magát. Még jó, hogy a csontja nem tört, de ez sem hiányzott neki, csúnya kék foltok éktelenkedtek rajta, úgy érezte, hogy minden porcikája sajog. Nehezére esett a járás, viszont feküdni sem tudott, mert bárhogy fordult is, tele volt zúzódásokkal, mindene fájt. Különben sem volt szokva a tétlenkedéshez, mindig elfoglalta magát valamivel, mindig talált valami munkát, mindig rohangált, s most tessék, ilyen tétlenségre van ítélve. Vajon mennyi időbe telik amíg valamennyire helyreáll az állapota. András a hibás, mindenért András a hibás, miért száguldozik eszeveszetten a járdán? A fejére is fogja olvasni… ha ugyan látja még valaha…
A következő napon csak le kellett mennie a boltba. Hosszú bő nadrágot húzott, hogy eltakarja, de ne zavarja a sebeket, horzsolásokat. A világos nadrághoz fekete ujjatlan pólót vett fel. Sötétbarna vállig érő haját egy hajcsattal feltűzte a tarkójára, s elégedetten nézegette magát a tükörben. Hm, legalább tíz évet letagadhatna a korából. Szerencsés alkat, magas, karcsú, nincs még egyetlen ősz hajszála sem… Mire megy vele? Miért kellett ilyen korán özvegységre jutnia? Ki tette ezt vele, hogy ilyen fiatalon magányra legyen ítélve? Igazán több empátiát várna onnan fentről, az égiektől. Miért szántak ilyen mostoha sorsot neki? Sokáig tépelődött, aztán csak rászánta magát és elindult, óvatosan, minden lépést egy-egy sóhajtás kíséretében.
Ahogy kilépett a kapun, észrevett egy férfit, aki azonnal felállt a padról, ahol eddig ült a ház előtti játszótéren, s elindult felé. Ismerősnek tűnt, de rögtön nem ismerte fel. Csak amikor ráköszönt, s érdeklődött a hogyléte felől. András volt.
– Hát maga, hogy a csodába kerül ide, s mióta üldögél itt? – mordult rá a férfira.
– Nemrég jöttem, de tegnap is itt voltam, aggódtam magáért? – Vanda ettől egészen elérzékenyült.
Ő is megkérdezte, hogy van, de a férfi látszólag könnyebben viselte a baleset következményeit.. Elkísérte őt a boltba, ő hozta a megpakolt szatyrot is, közben Vandát is támogatta, mert a bal lábára alig tudott ráállni. Útközben leültek a téren egy padra, hogy Vanda megpihentesse a lábát. Üldögéltek hosszan és beszélgettek.

Ezután minden nap eljött András. Ott üldögéltek a kis téren, vagy a parkban egy padon és beszélgettek. Lassan mindent megtudtak egymásról, egymás családjáról. András a szüleivel élt, sosem nősült meg, nem találta meg az igazit. Szabadúszó újságíró volt. Vanda csak annyit mondott, hogy egyedül él, fordítóként dolgozik, azt viszont elhallgatta, hogy nyugdíjas. Maga sem tudta miért. Tudta magáról, hogy jól néz ki, karcsú, fitt, ráncai is alig vannak, bár érezte, hogy az utóbbi egy év alatt sokat öregedett, és nagyon megviselte a férje halála.
Aztán ahogy javult a lába, ismét eljárt a fordítóirodába. Andrással a város különböző pontjain beszéltek meg találkozót. Elüldögéltek egy presszóban, vagy csak sétálgattak, beszélgettek. Azután színházba mentek együtt, koncertekre jártak. Már-már természetesnek tartották, hogy minden szabadidejüket együtt töltik, míg egy szép napon szembesültek vele, hogy mint vihar a tengeren, olyan hirtelen és olyan erővel sodorja őket egymás karjába a szerelem.
Vanda óvatos volt, nem tudta mennyire bízhat meg a férfiban, s különben is, soha eszébe sem jutott volna, hogy még egyszer szerelmes lesz. Lelkiismeret furdalás gyötörte.

Egy alkalommal egy parkban sétálgattak, amikor András meghívta őt a bátyja ötvenedik születésnapjára. Azt mondta együtt lesz a család, és szeretné bemutatni őt a családjának. Vanda mintha földbe gyökerezett volna, mozdulni sem tudott, nem engedelmeskedtek a lábai. András megkérdezte mi a baj, mire ő azt válaszolta, hogy valami görcs lehet… A férfi a karjaiba kapta s egy padra ültette. Ott vigasztalta, hogy mindjárt el fog múlni. De nem múlt el, mert nem a lábával volt baj, a szíve fájt, a feje akart szétdurranni… az ég akart leszakadni… a világegyetem akart összeomolni… s amikor már nem bírta tovább, elsírta magát. András nem értette mi baja van, ő viszont hallgatott. Aztán összeszedte minden erejét, és azt mondta szakítani akar a férfival. Még nincs túl a férje halálán, túl korai még, talán nem is lesz soha… András biztosította őt, hogy nem sürgeti, várni fog, ameddig csak akarja, de szereti Vandát, ahogyan még soha senkit nem szeretett. Nem tudna nélküle élni.
– Uramisten, hát tényleg nem érted? Azt mondtad a bátyád ötvenedik születésnapját ünnepelitek. Az ég szerelmére, te hány éves vagy? – kérdezte szipogva.
– Negyvennyolc, de hogy jut ez most eszedbe? – értetlenkedett András.
– Van neked fogalmad róla, hány éves vagyok? Nem, nincsen, semmit sem tudsz… Kerek tíz évvel vagyok idősebb nálad! – s újra sírva fakadt.
– Dehogy vagy idősebb, ne tréfálj – nevetett András – s különben is, mi van ha idősebb vagy? Szeretjük egymást, csak ez számít – de Vandát nem tudta megnyugtatni. Ezzel nem számolt, maga sem hitte, hogy ekkora korkülönbség lenne közöttük. Jobb lett volna, ha soha nem találkoznak… mondogatta.
András nem így gondolta, azt mondta az az ütközés Isteni jel volt. Milyen jó, hogy találkoztak!
– Én már gyereket sem szülhetek neked. – próbálta mindenképpen meggyőzni Andrást.
– Beérem a te gyerekeiddel, s az unokáidnak nagyapjuk leszek! – mondta András, s nyílt tekintettel és szeretettel nézett rá, amit ezúttal Vanda nem tudott értékelni. Nem tudta meggyőzni sem a mosolya, sem az őszintén hangzó szavak, sem András ragaszkodása, mert mérhetetlen nagy vihar dúlt a lelkében.

Ezt követően Vanda bezárkózott, ki sem mozdult a lakásból, nem vette fel Andrásnak a telefont, nem válaszolt az e-mailjeire. Pedig az ostromolta minden irányból. Egy alkalommal a házba is bejutott, csöngetett az ajtón. – Ki az? – kérdezte Vanda, amikor meghallotta András hangját, sírva visszavonult a legtávolabbra eső szobába, hasra vágta magát egy kanapén, párnát szorított a fülére, és ott zokogott hosszan.
András azonban, nem adta fel. Vitt a fordítóirodába több oldalas szöveget, és azt kérte, hogy fordítsák olaszra, de nagyon sürgős lenne, és szeretné ha Harmath Vanda fordításában kaphatná. Azután ott dekkolt a fordítóiroda előtt, egy presszó teraszán várt minden nap, egy nagy csokor rózsával. Tudta, előbb-utóbb meg kell jelennie Vandának. Harmadik napja várta már, amikor csörgött a telefonja. A fordítóirodából hívták, hogy elkészült az anyag, mehet érte, hogy átvegye. Felkapta a csokrot, s eszét vesztve futott, a lépcsőket is kettesével vette a harmadik emeletig. Reménykedett benne, hogy még ott találja Vandát. Bár megfordult a fejében, ugyan hogy kerülhette el a figyelmét, észre kellett volna vennie… aztán mégsem törődött vele, egészen megkönnyebbült.

Ám a fordítóirodában sehol sem látta Vandát. Végigment a hosszú termen, minden ügyfélablakon bekukkantott, de nem volt sehol. Amikor átvette a dossziét, azonnal reklamált, hogy ő Harmath Vanda fordításában kérte, de nem azt kapta, miért nem kapott értesítést, miért nem kérdezték meg, hogy megfelel-e neki, ha más fordítja a szöveget? Azonban, nem nagyon foglalkoztak vele. Azt mondták, Vanda elutazott, ők viszont nem kötelesek erről az ügyfeleket értesíteni, örülhet, hogy egyáltalán elkészült. Tehát, fizetett, aztán kábán bandukolt lefelé a lépcsőn. Elutazott… elutazott… ez zakatolt állandóan az agyában. Vajon hol lehet Vanda? Amikor újra kinn találta magát az utcán, egy éppen arra járó idős néni kezébe nyomta a csokrot, mondván: ez a magáé. Aztán futásnak eredt. A néni felháborodva fordult utána.
– Hová rohan fiatalember? Csak nem bomba van a csokorban? – kérdezte ijedten, majd elhajította a virágot, és sietve távozott ugyanúgy, mint azok a járókelők, akik szem- és fültanúi voltak a jelenetnek.
András azonban mindebből semmit sem érzékelt. Futott végig a széles utcán, ki a térre, ahol kis híján elgázolta egy száguldó kerékpáros. Nagyot csavart a fiú a kormányon, s így sikerült az ütközést elkerülnie, de kissé távolabb, egyensúlyát vesztve felborult. András csak a nagy csattanásra fordította hátra a fejét, majd a kerékpáros segítségére sietett. Felemelte a srácot, majd a járgányt is. A fiú kissé tapogatta fájó tagjait, de fogta a bringát és tovább ment sántikálva. András hosszan nézett utána, majd folytatta útját, s egyszer csak ott találta magát azon a helyen, ahol Vandával együtt hevertek a járdán…