Mint vihar a tengeren… 3/3

Ezen az estén korábban lefeküdtek. Nelli azt mondta, még az ágyból szeretné felhívni Bucót.
– Bucót? Azaz Gellértet?
– Ó jajj, elszóltam magam. Tudod így nevezem, ha kettesben vagyunk. Ugye megőrzöd a titkom?
– Hát persze, kicsim. Én is lefekszem, elfáradtam. Te meg menj csak, és hívd fel Bucót! – nevetett, majd hozzátette – Bízhatsz bennem, kicsim.
Amikor Vanda ágyba bújt, ő is kezébe vette a telefont. Felhívja Andrást!… Vagy mégsem kellene, már későre jár… Majd holnap ha hazaér. Letette a telefont, de hamarosan újra utána nyúlt. Annyit izgult egész nap, s mégis minden jól végződött. Talán András is izgul. Azt sem tudja hol lehet ő. Már legalább tíz napja nem találkoztak, azt sem tudhatja… Megnyomta gyorsan a gombot, még mielőtt meggondolná magát. Talán még nem alszik…
– Tessék! – hallotta András hangját.
– András?
– Vanda! Hol vagy? Itthon vagy? – hadarta András lelkesen.
– Sopronban vagyok a lányomnál. Holnap utazom haza.
– Hogy vagy? Aggódtam érted. Azt sem tudtam hol lehetsz. Miért nem szóltál?
– Bocsáss meg. Gondolkodnom kellett, időre volt szükségem. Ne haragudj…
– Dehogyis haragszom. Jól vagy drágám? Mikor látlak?
– Még nem tudom mikor indulok… Kedden találkozhatunk, ha ráérsz, akár délelőtt…
– Persze. Hétkor?
– Az nem délelőtt, az reggel…
– Nyolckor?
– Mondjuk kilenckor. Jó?
– Ha te így akarod, jó! Mondhatom én, hogy hol találkozzunk?
– Mondhatod!
– Ott, ahol először találkoztunk. Ott az ütközésünk helyén. Jó?
– Ha ragaszkodsz hozzá, nekem jó. Akkor kedden, kilenckor! Jó éjt!
– Már nagyon várlak! Jó éjt, Vanda! Vanda, várj!… Nagyon szeretlek!

Kedden, András már fél kilenckor ott toporgott a téren egy szál vörös rózsával a kezében, s izgatottan sétált fel-alá a járdán. Meg-megállt az ütközésük helyén, aztán tovább sétált. Így észrevette amint Vanda befordult a mellékutcába, ahonnan kifutott a kerékpár elé a térre. Nem volt maradása. Futott eléje. Amikor összetalálkoztak, csak nézték egymást szótlanul, némán. András nyújtotta felé a rózsát, Vanda szó nélkül vette el tőle, közben folyamatosan egymás szemébe néztek. Még mindig közeledtek egymáshoz, majd összeölelkeztek. Hosszan tartott az ölelés. András megnyugodott végre. Kicsit lazított az ölelésen úgy kérdezte.
– Megcsókolhatlak, itt az utcán? – Vanda csak a szemével intett, hogy igen. Bánta is ő, hol vannak, ki látja, azt is elfelejtette, hogy nem tinédzser már, semmivel sem törődött, boldogan vetette magát András karjaiba.

„Anya, ne maradj egyedül!” Ez visszhangzott újra és újra Vanda fülében, amikor kétségek gyötörték, vagy megszólalt a lelkiismerete, mert éppen a férjével álmodott. Akkor mindig Norbi szavai visszhangoztak benne. Igaza lehet a fiának. Kinek lesz jó, ha ő egyedül marad. Eszébe jutott ilyenkor, hányszor tett szemrehányást Istennek, hogy hagyta meghalni a férjét. Talán Isten Andrással kárpótolta őt. Isten is hibázhat, bizonyára neki is lelkiismeret furdalása volt, azért küldte Andrást. Megtervezhette a balesetet, hiszen azt ki kellett számítani a másodperc tört részeire bontva, kinek, mikor éppen hol kell lennie. Andrásnak igaza lehet, Isteni jel volt az ütközésük.
Sokszor kellett Vandának megküzdenie ezekkel a gondolatokkal, még azután is, miután András megkérte a kezét, s ő igent mondott. Amikor magára maradt, máris hallotta: „Anya, ne maradj egyedül!” Aztán rájött, hogy mindig csak akkor támadnak rá az ilyen gondolatok, amikor egyedül van. Talán éppen ezért nem szabad egyedül maradnia. A gyerekei már bölcsebbek nála. Jó, hogy rájött, mennyire igazuk van. Nem maradok egyedül! Most már tudom, nem szabad egyedül maradnom.

Péntek volt, estefelé. Vanda teljesen a gondolataiba merülve ült, amikor csörgött a telefonja. Összerezzent, annyira elgondolkodott, olyan váratlanul érte. Ki az, aki így ráijesztett, a szíve is a torkában dobogott, úgy futott a telefonért.
– Szia, Anya! – Nem zavarlak? – szólt bele a telefonba Norbi.
– Szia kisfiam, te sosem zavarsz, mi újság nálatok?
– Éppen most megyek haza a kórházból, gondoltam szólok neked. Hajnalban indulunk Pestre Kingával konferenciára, ott alszunk majd az öcskösnél, aztán vasárnap elmennénk hozzád mindhárman. Nagyon szeretném megismerni azt az Andrást, és persze téged is szeretnélek már látni. Jó lesz, Anya?
– Hát persze! Nagyon örülök nektek, meg majd szólok Andrásnak is. Várunk benneteket!
Vanda azt sem tudta, hová legyen örömében. Jönnek a fiúk! Azonnal szól Andrásnak is.

Vasárnap ott sertepertéltek a konyhában mindketten. Készült a vasárnapi menü, természetesen mindenből a fiúk kedvence. András szombaton is eljött segíteni Vandának. Együtt mentek bevásárolni, aztán Vanda sütött egész nap, András meg az aznapi ebédjüket készítette, de besegített Vandának is. Vasárnap tíz óra körül befutott a kis csapat. Áron törtetett befelé elsőnek. Úgyhogy Vanda mondta is: – Titeket, talán nem is kell bemutatnom egymásnak. Kezet fogtak.
– Szevasz! Nem gondoltam volna, hogy éppen itt látlak viszont – nevetett Áron Andrásra, és régi ismerősökként ráztak kezet. Aztán Kinga következet, végül Norbi. Már az utolsó simításokat végezte Vanda az ebéd körül, amikor kijött a konyhába Kinga.
– Segíthetek valamit? – kérdezte Vandát.
– Minden kész már kislányom, mindjárt tálalok. András már megterített, esetleg nézd meg jól csinálta-e? – mondta nevetve.

Aztán ebéd után még jó ideig az asztalnál beszélgettek, majd bementek a nappaliba s ott folytatódott a véget nem érő beszélgetés, élcelődés. Egyszer csak Norbi felugrott a helyéről, azt mondta lemegy a táskájáért. Aztán csak beszólt az ajtón.
– Anya, gyere át a másik szobába, megvizsgállak.
– Kötelező orvosi vizsgálat! András, ne nevess, te is sorra kerülsz! – kacagott Áron.
A másik szobába érve Norbi azonnal édesanyja fülébe súgta:
– András minden várakozásomat felülmúlta. Látom, nagyon szeret téged. Boldog leszel mama, úgy örülök! – Vanda megölelte nagyobbik fiát, máris nagyon boldognak érezte magát. Norbi most is alaposan körbetapintotta a szúrt sebet. Kérdezgette fáj-e valahol, s a legapróbb részletekig körbevizsgálta.
– Ugye nem hallgatod el, ha fáj? – kérdezgette. Végül egy csomagot vett elő a táskájából. Hozott gyógyszereket, mondta. Van fájdalomcsillapító, lázcsillapító, torokfájásra, hasmenésre, mindenre ráírta mi mire való. Ha nászútra mennek, akkor is vigyék magukkal, nehogy baj érje őket. Vanda egészen meghatódott.
– Csak nem aggódsz te is, kisfiam?
– Csak tudnám kitől örököltem? – aztán hozzátette – Kisfiam? Már a vállamig sem érsz mama.
– Akkor is, mindig az én kisfiam maradsz!
– Sokat gondolkodom mostanában, mióta dolgozom. Nem értem te, hogy csináltad? Mindig volt ránk időd. Játékra, mesélésre, hülyéskedésre, beszélgetésre. Pedig te is dolgoztál, nem is keveset, meg mostál, főztél, takarítottál ránk. Mindig ott voltál, amikor szükségünk volt rád. Hogy csináltad Anya?
– Bizonyára a jó gyerekek valami varázserőt kölcsönöznek a szüleiknek. Boldog voltam veletek. Ma már én sem értem, hogy bírtam. Ti nagyon jó gyerekek voltatok.
– Te meg jó anya! Nagyon szeretlek mama! – újra megölelte édesanyját, aztán még hozzátette – küld ide Andrást.
Vanda sejtette, Norbi beszélgetni szeretne Andrással. Legyen meg az öröme, hadd beszélgessék ki magukat.
– András, légy szíves, fáradj át az orvosi rendelőbe!
– Ugye megmondtam! – kiáltott fel Áron röhögve – ennek ez a mániája!

Már késő délután volt, amikor Áron hirtelen felugrott.
– Lekésem a vonatom. Már itt sem vagyok…
– Kivigyelek a pályaudvarra, Öcskös?
– Nem kell, kisétálok. Legalább lejárom az ebédet.
– Én is kivihetlek, Áron, itt a kocsim. Abban az esetben maradhatsz még annyit, hogy utánatöltsd a bendődet.
– Az ötlet jó! No meg, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert Isten őrizz még egy bátyótól. Sőt, van még előnye. Legalább nem csak én, de te sem maradsz itt! Hehe, úgyis meg akartalak torolni. No, nem te vagy a hibás. A boszorkány húgocskám tőrbe csalt. Szinte biztos vagyok benne, hogy néhány száz évvel ezelőtt máglyán égették volna el a bestét. No, ne nézzetek így rám, akkor, amikor csupa jót mondtam Andrásról, csak azért mert nem tudtam mire megy ki a játék. Mert ha tudtam volna, úgyis bemártottalak volna Anyánál, nem hagytam volna, hogy csak így besétálj a családunkba.
– Mondd Öcskös, milyen gyakran vannak ilyen őszinteségi rohamaid? Tüzetesebben meg kell téged vizsgálnom.
– Anyádat vizsgáljad, ne engem!
– Őt már megvizsgáltam!
– Jaj, bocs Anya, én nem így gondoltam – mentegetőzött Áron.
– Semmi baj kicsim, így bár tudom, azért csuklom olyan gyakran, mert valaki engem emleget.
– Ide figyeljél, Bátyus, az őszinteség az érték, vágod? Neked meg macera-mániád van. Kinga, javaslom, hogy te vizsgáljad meg a férjuradat, addig, még nem a saját bőrödön tapasztalod a mániáit. Jó tanács, fogadd meg! No, ki jön velem sütizni? – felkiáltással, indult az ebédlő felé.
– Nocsak, de nagy a tolongás – méltatlankodott Áron, mert természetesen mindenki követte őt. A sütinek nagy varázsereje volt a családban, s úgy látszott, hogy András is roppantul beleillett ebbe a családba. Süti, no meg, hahotázás terén. Ő is jókat nevetett, Vandával együtt, a fiúk évődésén, élcelődésén, sőt, ha neki céloztak valamit, vette a lapot, ő sem maradt adós.

– Induljunk András, nehogy még lekéssem, mert tudod: A vonat nem vár…
– Szia Öcskös! – nyújtotta a kezét Norbi, aztán megölelte öccsét – Vigyázz magadra, és nősülj meg!
– Hát, ez már annyira, de annyira hiányzott! Te jó ég! Jól van Bátyus, majd ha én is megtalálom a vasorrú bábámat, akkor feleségül veszem…
– Mi bajod Kingával? – kérdezte Norbi, s közben szétnézett. Szerencsére sehol sem látta Kingát.
– Nekem semmi, a te feleséged! – aztán Anyát is megölelte, Kingának is kiáltott egy sziát, s még hozzátette – légy óvatos a bátyámmal, tudod, a mániája…
– Le kísérlek, kisfiam! – mondta Vanda és ment Áron és András után.
– Én is! – szólt Norbi, közben Kinga is csatlakozott.
– Hát, ha tudom, hogy ilyen díszkíséretre számíthatok, ide rendelem a TV-stábot.
– Nem is erőltetted volna meg túlságosan magadat – nevetett Norbi.
– Vissza jövök mosogatni – súgta oda András Vandának, de Norbi is meghallotta, s még utána kiáltott.
– Nem hitted tán, hogy megúszhatod?

Végül, Norbi és András együtt mosogatott. Aztán ő is elbúcsúzott. Vanda az ajtóig kísérte.
– Remekül éreztem magam a családod körében. Most már értem, miért maradtál te ilyen szép és fiatal. Köszönöm ezt a csodálatos napot. Megcsókolhatlak? – Vanda némán intett. Megcsókolták egymást, s András is elment. Még visszaszólt – Holnap hívlak!
– András mindig haza szokott menni, vagy most csak miattunk?… – kérdezte Norbi, azonban Kinga a szájára csapott.
– Ne légy tapintatlan, Norbi.
– Nem tapintatlan ő, csak kíváncsi. András még nem lakik itt! – mondta Vanda és mosolygott.
Norbi és Kinga ott töltötte az éjszakát, csak másnap reggel indultak hazafelé.

Már javában szervezték az esküvőjüket Andrással. Megegyeztek, hogy András Vandához költözik. Így már jól jön a négy szobás lakás. Nappali, háló, aztán egyet berendeznek dolgozó szobának. Ott dolgoznak majd mindketten. Még így is marad egy vendégszoba, ha a gyerekek hazajönnek, meg majd az unokáknak, ha lesznek. Aztán András megkérdezte, hová szeretne menni nászútra. Vandának támadt egy ötlete. Hozott két darab cetlit és tollat.
– Írd rá, hová szeretnél utazni, csak azért, hogy ne tudjuk befolyásolni egymást – elfordult, s ő is ráírta a magáéra. Összehajtogatták és megcserélték. – Nos, most nyolc óra, ha hazaérsz akkor olvasd el. Várj, nem lesz jó. Egy időben kell elolvasnunk. Fél kilenc jó lesz? Fél kilenckor olvassuk el! – András bólintott.
Miután András elment, Vanda leült szemben az órával, kezében a cetlivel. Le sem vette szemét a nagymutatóról, várta, hogy fél kilenc legyen. Akkor széthajtogatta a papírt, és olvasta: Olaszország, Toscana! András is széthajtogatta a cetlit, az volt ráírva: Olaszország, egy toscanai kisváros.
Bár egymástól távol, mégis együtt mosolyogtak boldogan.