Régi történet ez öreg, mint a mi falunk, mert hát lassan kiöregszik itt minden. A kenyerem javát már megettem én is, és bár tartom még az eke szarvát, de szívesebben átengedném azt az utókornak. Ha lenne. Merthogy a faluból a fiatalság java beköltözött a városba. Már van húsz éve is annak. Az unokáim meg a kukoricás mögötti akácos helyett, szkájnak nevezett ablakon át a nappali komódján álló laptopból integetnek néha. Pedig régen más világ volt itt kérem! Az udvarokban ahol ma a vízzel telt műanyag medencékben csillog a napfénye, ott az állatoknak szánt téli takarmány széna, alomként a szalma púposodott kazalokban. A hátsó udvarban kistraktor helyett pedig szekér állt és várta, hogy befogják elé a lovakat. A falu népe már korán a téesz földjén, a hizlaldában vagy a téglagyárban tüsténkedett, hogy mire a nap az ég tetejére hág már árnyat adó fedél alatt pihenje ki a nap első fáradalmát. Az urakat elvtársaknak hívtuk, a falu dolgaiban pedig a tanácselnök és nem a polgármester volt a megmondó.
Akkoriban történt, hogy egy májusi szombat délután a tanácselnök falugyűlést hirdetett. Pedig szokatlan volt mifelénk, hogy dologidőben disputára gyűl a falunép. Oly fontos döntésben, mint a templomkert felújítása azonban mindenki részt akart venni. Meg is telt úgy a terem, hogy a Kovács Laci két lánya a billiárd asztalról lógathatta a lábát, de még az ajtóban is tolongtak az emberek.
A tanácselnök kinyitatta az ablakokat, mert a cigarettafüsttől alig lehetett a terem végébe látni. Kicsit várt még Vilire, a raktárosra, de amint kitudódott, hogy ő az anyagbeszerzőt várja a mázsaháznál valami mérleghez való alkatrész miatt, hát belekezdett. Már jó ideje beszélt, amikor észrevette, hogy a falu plébánosa nincs jelen. Pedig ha valakinek hát neki szívügye kell, hogy legyen a templomkert. Meg is jegyezte jó hangosan, hogy hallják és vigyék a hívők a hatalom intő szavát.
Csakhogy a Storc Jani felesége a Jutka meg visszaszólt, hogy a plébános úr meg azt üzente, hogy illő lenne a tanácselnöknek példát mutatni a falu előtt azzal, hogy a vasárnapi misén néha részt vesz. Mert, ahogy neki nem esett le a feszület a falról, amikor bement a tanácsházára, a tanácselnöknek sem kékülne meg a pártkönyve, ha átlépné néha a templom küszöbét. Ráadásul a prédikációjából értesülhetne a falu rejtett dolgairól, mert a gyóntatószék előtt az emberek maguktól olyat is elmondanak, amit a rendőrségi vallatóban sem. Aztán az sem utolsó szempont, hogy a tanácselnököt is megkeresztelték még kicsiny gyerek korában, hát van némi restanciája az atya, a fiú, a szentlélek és a római katolikusegyház irányába. Erre persze hangos röhögés tört ki a teremben és időre volt szükség, hogy a zsivaj elcsituljon. A tanácselnök pedig, hogy elejét vegye a további gúnyolódásnak, gyorsan kiosztotta a feladatokat és lezárta a gyűlést.
Verőfényes vasárnap reggelre ébredt másnap a falu. Az állatok etetése és az ilyenkor halaszthatatlan házkörüli munkák elvégzése után életre kelt a főutca is. A férfiak az Úr dicsőségére először behajítottak egy felest a kocsmáros vitriol erős és orrfacsaró illatú törköly pálinkájából, majd átballagtak az alig ötvenméternyire álló templomba. Az asszonyok a padokba kuporodva mormolták imáikat, vagy fejüket összedugva suttogták a legújabb pletykákat. Egyszer aztán minden szem a bejárat felé fordult, mert karján a kicsiny lányával, felesége kíséretében belépett a tanácselnök. Biccentettek jobbra, bólintottak balra, elhaladtak a meglepett és kíváncsi tekintetek között, majd leültek az első sorban. Katát a polgármester feleségét szinte mindenki ismerte. A szomszéd faluból való jóságos, mindig vidám fiatalasszony, akinek akár a boltban, akár a téesz irodában ahol dolgozott, de még az utcán hazafelé menet is, mindig volt néhány kedves szava a vele szemben jövőhöz.
Ültek az oltár előtt és türelmesen várták a plébános érkezését. A misére hívó utolsó harangszó is régen elhalt már, de papnak se híre se hamva nem volt. Kis idő multán a tanácselnök magához intette Dezső bácsit, a sekrestyést és megkérte, hogy ugorjon át a paplakba, kérdezze meg a tisztelendőt, hogy mikor kezdi a misét. Dezső bácsi kuncogva érkezett vissza és alig leplezett vigyorral suttogta a tanácselnöknek, hogy a plébános úr elaludt, elnézést kér, rövidesen érkezik. A tanácselnök erre felállt, közelebb lépett az oltárhoz, majd a templom közönsége felé fordult. Olyan csend töltötte be a teret egy pillanat alatt, hogy a légy zümmögése is egy harckocsi dübörgéseként hatott. Döbbent tekintetek meredtek a tanácselnökre, aki nem tudta mire vélni ezt. Aztán felismerve a helyzet fonákját megköszörülte a torkát és megszólalt
– Ne rémüljenek meg elvtársnők és elvtársak, a misét nem én fogom megtartani. Csak azt szeretném mondani, hogy a plébános úr türelmüket kéri azonnal itt lesz.
Erre aztán olyan röhögés tört ki, hogy a templom tornyában a harang is bele remegett. Még tartott az önfeledt hahota, amikor a plébános megérkezett, odalépett a tanácselnökhöz és kezet nyújtott neki. No! E látványtól aztán minden szem, minden száj tátva maradt. A plébános az oltár felé fordulva keresztet vetett, majd a jelenlévőkre pillantva és felfedezve az arcukon bujkáló mosolyt annyit mondott csak.
– Hála legyen az Úrnak, mert vidámság költözött a házába!
1 hozzászólás
Kedves Gray!
Hála bizony, mindörökké.
🙂