Csend lett. Elhalkult kinn a ricsaj, és minden zavaró tényező mintha megszűnt volna létezni. Nina mozdulatlanul feküdt, arcát fal felé fordítva, bebugyolálva takarója alá. A hirtelen csendet aztán egy hirtelen feleszmélés váltotta fel. Felült ágyán, szemeit megtörölgette, és azokkal kezdte el vizsgálni a szoba, különböző szegleteit. Nagy nehezen azonban mégis feltápászkodott, és egyenesen a konyha felé vette az irányt. Miközben oda igyekezett a maga kis lomha és esetlen mozgásával, az agyában újra és újra lejátszotta a tegnapi veszekedés eseményeit. Félelem futott át rajta, mintha attól tartana, hogy még mindig folyik a vita. Édesapja tán ott ül, pont úgy, ahogy képzelte, boros pohárral kezében. Aztán nagy erőt vett magán és újra nekiindult. Üres konyha fogadta. Meglepte már az a tény is, hogy csend volt, és nem csak ott, de a lakásban sem hallotta azt a megszokott, rikoltozástól éles hangzavart, amit a nap szinte minden percében, órájában tapasztalt. Elkészítette reggeli tea adagját, s bár megtehette volna, hogy ma kivételesen kávéval szolgálja ki magát, mégis nem mert régi, megszokott teendőiről csak úgy lemondani egy cseppnyi élvezetért cserében. Ekkor bűntudat kerítette hatalmába.
„ Ilyen csekélység miatt lemondani valamiről, amit nevezzünk nevén: kávé?! Valóban ennyire bátortalan lennék… nem… az nem vagyok… jómagam tisztában vagyok vele, hogy nem… badarság. Kávét iszom!”
Mikor ezt eldöntötte, büszkeséget érzett. Hogy miért? Valójában ő sem tudta, inkább csak örülni akart valami aprónak, egy olyan döntésnek, amelyet saját belátása szerint vélt jónak. És ez a pillanat most épp olyan volt. Saját értékrendje és módja szerint ítélkezik az eldöntendő dolgok iránt. Tudta ő ezt nagyon jól, és igen… visszatérve ez volt ez az időtartam, mikor ugyanis azt érezte, első, vagy nem első, de megtette. Kávét fog inni!
Felkortyintotta gondosan elkészített itókáját, majd egyszerre megint töprengeni kezdett. A szokatlan némaság volt gondolkodásának elindítója: „Hol vannak a többiek, vajon merre kószálhatnak… és mily fura, mintha az egész ház kihalt volna…”
A konyhából az egyik ablak az udvarra nyílt és most jól láthatóan valamiféle mocorgást észlelt odakintről. Odalépett, kinézett és értetlenül nézte a tömeget, mely kör alakot formálva a családtagjaiból állott. „ Nocsak! Itt vannak, de mi ez a nagy sírás-rívás?
Ekkor poharát letette az asztalra és egyesen az udvar felé vette az irányt.
– Nina, Nina! – futott oda unokahúga, aki körülbelül nyolc éves lehetett, ha nem több, s szemmel láthatóan keserves sírásának oka volt. Gyönyörűséges kék szemei most könnytől piroslottak. Vézna testalkata a nem túlkedvező körülményekről árulkodott. Ugyanez az állapot lépett érvénybe Ninánál is, aki viszont idősebb koránál fogva bátran és határozottan ki merte jelenteni, hogy ő csak azért nem eszik, mert egyszerűen nem éhes. Magunk sem mondhattuk volna ezt meg lényegretöröbben. Milyen egyszerű a válasz, és mi mégis, emberek, azt hisszük, hogy ennél azért több lehet e mögött. Pedig nem! Vagy igen?
– Mi történt Mimi? – kérdezte Nina ijedt arcot vágván.
– Alf meghalt. Érted te ezt Ninácska… a mi kis… Miért? Hiszen nem volt öreg?
– Nem. Valóban nem. De hogy? Mégis… – majd átfurakodott család tagjai között, a színhelyre, ahol ugyanis Alf a nápolyi masztiff feküdt kilehelve egész eddig nyomorúságos életét. Alf gyönyörű fekete szőrű kutya volt, bár a feje olyannyira tömeges, hogy szinte az egész állat legimpozánsabb részének tűnik. A szügy széles, az elülső lábak erőteljesek, a hátulsók rövidek, az ujjak és a karmok ugyancsak erősek. Ami az eb természetét illeti, nem lehet sem túl bizalmas, sem túl tartózkodó, sem túl harapós, de tulajdonképpen az útonállók kivételével azért mindenkivel barátságos, kivéve a szomszéddal Porfirio Rossival, akit valóban egy agresszív, vén remete. A kutyákat egyenesen gyűlöli, s valóban nem csodálkozna az ember, ha egyszer valami olyan tettre adná a fejét, amit ő aztán saját maga, nagyon büszkén újságolna.
– A meleg ölte meg – szólalt meg hirtelen szipogva Rosa, akinek a két kezében ott hevert szegény állat. Úgy szorongatta, mintha csak saját gyermeke lenne, úgy óvta és védelmezte, de csakhamar tudatosult az ő lelkében is, hogy Alf már sose fog felébredni.
– Miket beszélsz anyjuk? – vágott szavába Guero úr – nem a meleg ölte meg, ezt csakugyan megmérgezték. A szomszéd Porfirio mindig mondta: „Csak egyszer kapjam el azt a dögöt” Emlékszem arra a beszédmodorra. Olyan fennhangon és hivalkodóan mondta, mintha ténylegesen komolyan akarná végrehajtani aljas kis gondolatát, amelyet szavak formájában adott tudtunkra.
– Porfirio nem lehetett, hisz itthon sem volt. Még lehetősége sem volt ilyen tett elvégzésére.
– Nem fiam. Tán hibás feltételezés az, ha olyat szólok, hogy a szomszéd Rossi úr, mégsem utazott el, de így már joggal állíthatnám, hogy ő ölte meg szegény Alfot.
– Való igaz. Lehet, hogy van benne valami, ámbár mit érünk el vele, ha kiderítjük. A jelenlegi helyzeten már nem tud se ő se mi javítani. Alf meghalt és nekünk el kell őt temetni, olyan helyre, ahol békességben, háborgatás nélkül nyugodhat most már örökre… „