Morzsi kutya kalandjai (1. rész)

Morzsi, a kis tacskó kutya szomorkodva ballag az út mellett. Lóg a nyelve, mire felér a dombtetőre. Ott megáll és alaposan körülnéz. Még sohasem járt erre.
Jobbra erdő, balra szelíd dombok között elszórtan házikók, vagy inkább pincék lehetnek. Mindegyik mellet gyümölcsfák sorakoznak. Lejjebb, az út mentén hosszan hatalmas szőlőtábla. Arra menjek? Barangoljam be azt a dimbes-dombos részt? Vagy menjek tovább egyenesen?

Hú, hát ez csodálatos! Innét fentről egész messzire ellátni. A völgyben egyenes sorban sok-sok ház, mellette szép mező. Még távolabb (talán nem is annyira messze?) egy úton egymás után rengeteg autó, meg kamion megy. Mi lehet ott?
Elindulok, arra a házak felé. Úgyis nagyon megéheztem, valami harapnivalót csak találok ott.

Képzeljétek el, volt nekem négy testvérkém. Kettő barna, egy teljesen fekete és egy fekete szőrű fehér színű lábikóval. Én barna vagyok, elől a nyakamnál fehér résszel. Anyukám is nagyon szeretett bennünket. Mindig odabújtunk hozzá melegedni és olyankor kaptunk tőle langyos tejecskét is.

Aztán egyszer, azon a szörnyű napon a gazdám megfogott, beletett az autójába. Jó sokáig utaztunk. Majd megállt és egyszerűen kitett az út mellé, … otthagyott, teljesen egyedül.
Csak vártam, vártam, hogy mikor jön vissza. Sötét és hideg volt, korgott a gyomrom az éhségtől. Anyukám és testvérkéim sem voltak a közelben.

Eddig a kertes házunk udvaránál messzebb még nem jártam. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, merre menjek haza. Még bizakodtam, hogy értem jönnek. Aztán egyre reménytelenebbé váltam. Míg végül elindultam előre, hátha hazatalálok, vagy valaki befogad, enni ad, játszik velem és ha nagy leszek, majd hálából nagyon hűséges leszek hozzá, mindentől megvédem, őrizni fogom. Ilyen gondolatok jártak a fejemben. De útközben senkivel sem találkoztam, csak néhány autó húzott el mellettem, némelyik hosszan rámdudálva. Volt, hogy alig bírtam félreugrani, mert el akartak ütni. De megállni, hazavinni? Egyik sem. Milyen szívtelenek az emberek!
Pici lábaimmal nem győzök lépkedni, de talán még sötétedés előtt beérek abba a faluba. Mostmár csak lefelé kell mennem. Ez sokkal kellemesebb, mint mikor felfelé baktattam.