Mozi

Az öcsémmel vagyok a szomszéd falu mozijában. Egyedül akartam menni, nem szerettem az öcsémet magammal vinni, – akkor sem tudtam, és most sem tudom megmagyarázni, hogy miért, csak nem szerettem és ezt most már nagyon szégyellem. Persze felnőtt fejjel sok mindent másképpen gondol az ember –
A második sorban ültünk, előttünk egy hangos, vagány fiú csapat. Talán öten-hatan lehettek. A falu „krémje”. Féktelen kamaszok, nagyrészt a felső osztályokat végigbukdácsoló túlkoros diákok, semmi sem szent előttük és igaz án semmit senkit nem tisztelnek. Még a tanáraik sem merték túlságosan rendszabályozni őket, inkább valami furcsa cinkosként próbálták kibekkelni azt az időt még egyik-másik kifutott a tanköteles korból.
Az öcsém nem látott az előtte üllőtől és szólt neki, hogy egy kicsit húzódjon már le. Erre az szó nélkül tiszta erőből képen vágta. Majd visszafordult az többihez és jót röhögve besöpörte az elismeréseket a könnyű győzelemért.
Nekem mint a nagy testvérnek kellett volna elégtételt venni, visszaadni a koszos kezű, cigiszagú csibésznek, de nem mertem, mert féltem.
Csak magamhoz öleltem az öcsémet, és igyekeztem nem könnyezni….
(az eszemmel tudom -most-, hogy semmi értelme nem lett volna mi ketten voltunk, ők nem csak többen, nagyobbak, de bánt, hogy meg sem próbáltam…)
Néhány napja jártam arra, a mozi még mindig megvan.
Már évtizedek óta nem nyitották ki, megvakult kirakatszemei dermedten bámulnak a szemközti házra, a neonreklámjáról cafatokban lógnak a színes-íves fénycsövek, mint valami szélcsengő. Még a rozsdás vaslétra is ott kapaszkodik a ház oldalán, amin annak idején a gépész mászott fel a gépházba.
Jó lenne egyszer újra bemenni oda. Leballagni a lejtős teremben, le az első sorokig, ha még egyáltalán megvannak azok a székek, leülni valamelyikre, kicsit nézni az üres vásznat, hallgatni az évtizedek alatt összegyűlt csendet…