Moziban!

(megtörtént esemény alapján)
Mindig szerettem a filmszínházakat, mozikat – már amennyire a pénztárcám megengedte – nem csak a szemet kápráztató, hanem az agyat megdolgoztató filmeket is. A művész filmekre gondolok, amiket a 70-es, 80-as években, még elég szép számmal „gyártottak”. Akkor még volt pénz a magasabb kultúra terjesztésére. Akkoriban Kósa Ferenc is, – nem tudom mond-e valakinek ez a név valamit – kapott állami támogatást filmkészítésre. Megalkotta a Nincs idő. című filmet. Csak úgy megjegyzem statisztaként részt vettem a forgatásban, sajnos csak egy napig. Már az első jelentben, amiben részt vettem, kamera elé került az arcom. Szabály a filmforgatásoknál, hogy statisztát a néző maximum egyszer láthat a filmben. Nap végén közölték, holnap már ne jöjjek, és menjek a pénztárhoz. A forgatásokon napidíj volt, minden nap kifizették a szereplőket. Ekkor szembesültem azzal, hogy mekkora pénz van a filmiparban. Én összesen egy jelenetben „játsztam” – ahogy a nagy művészek mondják – nem volt a jelenet hosszabb két percnél. Igaz felvették, vagy négyszer. Ezért a rengeteg munkáért a pénztárnál kezembe nyomtak 500 forintot. (Abban az időben, 1972-ben az átlagkereset nem érte el a 3000 forintot.) Utánam jött a sorban Szilágyi Tibor, az egyik főszereplő, azon a napon nem volt jelenete, csak a pénztárnál álló sorban jelent meg, mégsem tudtam szemmel követni hány darab 100 forintos bankjegyet számoltak a markába. Jó lett volna, ettől függetlenül nem lettem színész.

Következő évben, volt a film premierje, amit én nem igazán figyeltem. Akkori barátnőm (most már feleségem) Egyik nap beállított hozzám – azt nem mondom, hogy váratlanul, de meglepett.
– Képzeld – rohant le anélkül, hogy üdvözölt volna.
– Szia – üdvözöltem, kicsit megnyomva a szót.
– Szia, nézd mit hoztam, – hadarta, és papír fecniket lobogtatott a kezében.
– Mit hoztál – kérdeztem, kicsit szkeptikusan.
– Mozi jegyet, nem is érdekel, hogy melyik filmre? – kérdezte kipirul arccal.
– Hogyne érdekelne – mondtam most már kíváncsian – tudod, hogy szeretem a filmeket.
– Akkor ezt nézd meg, – lobogtatta meg a jegyeket a kezében – hamarosan lesz, a Nincs idő. premierje, sikerült rá szereznem két jegyet. Ne, mond, hogy nem vagyok ügyes? – Nem mondom, – néztem rá egy akasztott ember mosolyával, melyről tudjuk, nem mindig őszinte. – Ebben statisztáltál, emlékszel, sokszor meséltél róla.
– Emlékszem, de nem tudom, hogy tetszene a film. Engem zavart a forgatáson, amikor létrán álló emberek, vödörből szórták a havat, és egyértelműen úgy állt a kamera, hogy minden létrán álló ember látszott.
– Ez biztos valami abból, amit te művészfilmnek nevezel. – próbált jobb belátásra bírni. – Menjünk el, nézzük meg!
– Menjünk, – adtam be a derekam.

Három nap múlva este kilencre szóltak a jegyek. Megnéztem őket, a legutolsó sorba. Szerettünk ott ülni, ha együtt mentünk moziba, de akkor nem feltétlenül a filmet néztük. Úgy gondoltam, legfeljebb egymást jól fogjuk érezni. A megbeszélt helyen, és időben találkoztunk, szerettem benne, (most is szeretem) mindig pontos volt, nem taktikázott a késéssel, tudta, hogy nem díjazom, ha megvárakoztatnak. A találkozó helytől nem kellett sokat sétálni a moziig, hamar odaértünk. Már ekkor némi rosszérzés kerített hatalmába, mert az egész környék kihalt volt, a bejárat előtt senki sem várakozott. Rosszérzésem tovább erősödött, mikor beléptünk az előtérbe. Örülnék a látványnak, – gondoltam – ha egy ünnepelt ember lennék, mert az előtérben az összes jegyszedő fel volt sorakozva, lehet, hogy még a filmszínház igazgatója is köztük volt.
– Maguk vették a két jegyet? – szegezte nekem a kérdést, gondolom a vezető jegyszedő, és feltűnően megnyomta a „két”, szót.
– Igen, – vallottam be őszintén, pedig nem is én vettem – mi két jegyet vettünk. – világosítottam fel. Ekkor már gyanítottam, hogy nagy a baj. – Nincs már hely nekünk? – reszkíroztam meg a kérdést – elülünk mi a tűzoltó helyén is, vagy a lépcsőn – próbáltam menteni a helyzetet.
– Gondoltuk, – mondat, kicsit morcosan a fő jegyellenőr – de nem kell a tűzoltó helyére ülni, mert ezt a két jegyet adtuk csak el. A mozi üres, ha megfelel önöknek, visszaadjuk a jegy árát.
– Nagy probléma, ha szeretnénk megnézni a filmet, – kérdeztem, kicsit félve a választól.
– Hát, végül is, még mi sem láttuk, – nézett munkatársaira a jegyszedő – ha nem zavarja magukat, mi is beülünk a nézőtérre.
– Minket nem zavar, legalább nem leszünk bent egyedül.
Beérkezve a helyünkre, látom, hogy a fejünk felett a lyuk, amin keresztül vetítik a filmet. Beszóltam a gépésznek.
– Kezdheti, de a híradót, meg a reklámot hagyja ki.
Választ nem vártam, elfoglaltam a helyemet a kifizetett széken. A film hamarosan kezdődött. Nem sokkal a főcím után, szórták a havat a létráról, emlékeztem rá. A kamera egy csoportra fókuszált, majdnem középen, ott voltam, mellettem, Madaras József, a másik főszereplő. Ezért nem maradhattam a következő napra is a filmben. Eltelt még vagy tíz perc, semmi érdemleges nem történt. Ránéztem, a most már feleségemre, csak bólintott. Felszóltam a gépésznek.

– Kapcsolja ki, mi is haza megyünk.