Muffin 2/1

Egész éjjel havazott. A szél is süvített, csak reggelre csendesedett el. Nem lehet ilyen üvöltő szelektől aludni, legalábbis, Malvinnak nem ment. Sokáig forgolódott ágyában, mire végre elnyomta az álom.
Amikor felébredt, azonnal az ablakhoz sietett, hogy lássa, vajon havazik-e még. Jó nagy hó esett éjjel, mindenfelé havat lapátoló embereket látott, de még mindig sűrűn hullott a hó. Elbambulva nézte a nagy fehérséget, a szűzi tiszta havat, egészen megfeledkezve magáról és minden másról is. Nézte, csak nézte, mintha magába akarná szívni ezt a végtelen fehérséget, mintha magával akarná vinni egy messzi útra, mert ki tudja, megéri-e a következő telet, s a lelke mélyén vitte, vitte volna magával ezt a patyolat-tisztaságot.
Miután elfordult az ablaktól, csak akkor pillantott az órára, s megütközve látta, milyen késő van már. Nem is értette hogyan fordult elő vele, hogy így elaludt, hiszen már fél tíz volt.
– Muffin, hol vagy kicsikém, hogy nem ébresztettél ma? Muffin, hallod?
Vidám csaholás hallatszott a kis kosárka felől, az előszobából, majd hamarosan oda is gurult a kis hófehér, göndör szőrű gombolyag Malvin lába alá. Hamarjában felkapta, simogatta és hosszasan gügyögött hozzá, majd csoszogva indult a konyha felé.
– Gyere kiskutyám, kapsz reggelit! Elaludtunk… láttál már ilyet? Hogyan történhetett ez meg velünk? No gyere, egyél szépen.

Mindig a kutya volt az első. Bántotta, hogy így elaludt, biztosan halálra éhezett ez az ártatlan kis jószág. Miközben Muffin jóízűen falatozott, ő bement a szobába, kinyitotta az ablakot, hogy jól kiszellőztessen, majd beágyazott. Télen a nappaliban szokott aludni, hogy ne kelljen fűtenie minden helyiséget. A nappalit fűtötte, meg a konyhát, nyitva hagyta az ajtókat, s így az előszoba meg a fürdőszoba is meleg volt. A hálóra meg rácsukta az ajtót, meg a harmadik szobára is, ami a Papa irodája volt itthon. Amikor már nem kell fűteni, jó az idő, akkor elüldögél néha abban a szobában és emlékezik. Most meg a konyha felé vette az irányt, feltette a vizet a teának, majd megkent egy szelet kenyeret vajjal.
Egykedvűen rágcsálta a vajas kenyeret, majd ivott egy-egy kortyot a teából. Mivel éppen szemben ült az ablakkal, így hát bámult ki a hóesésbe, s a gondolatai is szállingózni kezdtek, akár a hópihék a szürke égből.
Legelőször a Papára gondolt. Ki másra is gondolhatott, hiszen csak ketten voltak egymásnak. Nézte, ahogy egyre sűrűbben hullott a hó, egy-egy hópihe megült az ablaküvegen, s kedvet kapott maga is szállni, szállni együtt velük.
A Papa biztosan nagyon várja már, gondolta, és úgy vágyott rá, hogy szárnyra keljen ebben a végtelen fehérségben, ebben a patyolat tisztaságban.
Hosszú ideje van már egyedül. Tizenkét éve hagyta magára a Papa. Tizenkét éve él egyedül, illetve Muffinnal, mert akkor szerezte ezt a kiskutyát, hogy megossza a magányát valakivel, mert egyedül nem bírta volna elviselni a Papa hiányát… nem bírta volna.

Most ketten vannak Muffinnal. Legalább van kiről gondoskodnia, nincs egészen egyedül… Bár, ha megvallja őszintén, olykor már ez a pici kutyus is a terhére van. Fogy, egyre fogy az ereje… önmagának is terhére van, hiszen már nyolcvannégy éves. Belefáradt, nagyon belefáradt ebbe a nyomorúságos valamibe, amit életnek neveznek.
Senkije nincsen. Nem is tudja, hogy volt a Papának lelke ahhoz, hogy itt hagyja őt? Vitte volna magával, de itt hagyta magára, ebben a kietlen világban.
Valahogy a gyermekáldás elkerülte őket. Pedig nagyon várták, nagyon szerettek volna gyereket, de hiába volt minden igyekezetük… Pedig hajh, de szerették egymást… Volt rá ötven évük, hogy szeressék egymást. Ki is használták minden percét az együtt töltött időnek.
Sokat dolgoztak mindketten. A Papa építkezéseken dolgozott. Volt, hogy negyven, ötven ember dolgozott a keze alatt. Ő viszont boltban volt pénztáros, maszeknál, meg multinál is, kipróbált mindent, dolgozott reggeltől estig, akár csak a Papa, de úgy intézték, hogy a hétvégét együtt tölthessék. Olyankor elmentek valahová egy kirándulásra, vagy színházba, moziba.
A szabadság az oly kevés volt, főleg a Papának nyáron, de egy hetet mindig kiharcolt magának, hogy leugorjanak a Balatonra, sőt, egyszer nyaraltak az Adria-parton is, méghozzá egy szigeten. Jaj, hogy is hívták, sosem tudta kimondani a nevét… ja igen, Krk szigeten, amit ő mindig Krik-nek ejtett. Nem is érti, hogyan lehet kimondani magánhangzó nélkül, a Papa olyankor azt mondogatta: hát, ezek a horvátok sem komplettek!
Mennyit nevettek rajta, majd beletört a nyelvük a kimondhatatlanba… de csodaszép volt a sziget, meg a tenger… a végtelen kékség. Lenyűgöző volt, sosem felejti, pedig igazán régen volt már, talán harminc, vagy negyven évvel ezelőtt.

Mára már senkije sem maradt. Az ő generációja mind eltávozott, nincs rokonsága, nincsen senkije. Ja igen, Stefi a szomszédból. Itt lakik ő is a lányával az emeleten, ott a legutolsó lakásban.
Négy lakás van az emeleten. Stefiék mellett egy fiatal házaspár lakik, néhány hónapos kisfiával. Aranyosak, segítőkészek, mindig kiveszik a szatyrot a kezéből, ha összefutnak a lépcsőházban, Rebeka is, meg Laci is, nagyon rendes fiatal emberek.
Itt a mellette lévő lakásban egy lány lakik, egyedül. De ez különös teremtés, éjszaka nagy a jövés-menés nála. Még sohasem nézte, de talán a vörös lámpa is ég az ablakában. Napközben meg nem is látni, bizonyára olyankor alszik. Ha néha összefutnak a folyosón, akkor sem köszön, nem veszi magának a fáradtságot. Akkor ő miért tegye?
Stefi lánya egész nap dolgozik, ő is mindig egyedül van. Főz magának, meg a lányának is, megeszi, amikor hazaér, de alig van itthon. Stefi óvónő volt. Kicsi a nyugdíja. Tán neki magának sem volna elég. Szegény lányának van tán három munkahelye, hogy meg tudjanak élni. Agyondolgozza magát az a szegény lány, nincs ideje élni sem.
Ők ketten Stefivel jól elvannak. Ő az egyedüli, akivel beszélgethet, aki megérti őt és olykor segít is, ha szüksége van rá. Nem fiatal már ő sem, túl van a hetvenen… talán hetvenkettő?… Neki adott lakáskulcsot, ha netán kedve szottyanna átballagni a túlvilágra, akkor legalább Muffint vegye pártfogásba. Semmi más nem érdekelte már, semmi más… de ez az ártatlan kis élet, ne maradjon magára. Mi is lesz vele, ha ő már nem lesz?…

Miután befejezte a reggelit, elmosta azt az egy csészét, tányért nem is vett elő magának, minek, rátette egy papírszalvétára azt az egy szelet kenyeret, így spórol a mosogatáson.
Lassan csoszogva bement a szobába, papírt, tollat keresett és összeírta, mi mindenre lesz szüksége. Bár minden nap le ment Muffinnal sétálni, de boltba már nem szeretett menni, úgy nézte, hogy hetente csak kétszer vásárol, megveszi a szükséges dolgokat, és nincs rá gondja minden nap. Az ebédet azt megrendelte, hozzák minden nap dél és egy óra között. Nem főz, belefáradt abba is… mindenbe belefáradt már… az is nehezére esik, hogy este le kell feküdnie, aztán reggel meg felkelni, beágyazni… nem ér az ő élete egy fabatkát sem, miért is nem szólítja már magához az Úr?

Nem hagyta nyugodni most, az a tengerparti nyaralás. Gyorsan átment a hálószobába, ott őrizgette a fényképalbumokat. Kikereste hamar azt az évet, amikor az Adrián nyaraltak, majd leült a hintaszékbe és lapozgatni kezdte. Sóhajtozott nagyokat, voltunk mi ennyire fiatalok is? Ó Istenem, de szép is volt. Azután megnézte az évszámot: 1972. A Papa életerős, izmos fiatalember, ő maga karcsú, fiatal… ez tényleg ő lenne? Milyen fiatalok voltak, szépek… Mit tesz az Idő az emberrel?
Letette az albumot a kis asztalkára, le kell vinnie Muffint sétálni, meg bevásárol, s azután majd nézegeti még, hiszen van rá ideje, előtte az egész nap.
Muffinra kis kabátkát adott, ő maga varrta, hogy ne fázzon meg szegényke ilyen fagyos, szeles időben. Pórázt kötött a nyakára, majd magához vette a botot. Arra is szüksége van, különösen a lépcsőn. Bár liftezni szokott Muffinnal, felveszi a kezébe, és az hozzábújik, szinte remeg, most is érzi… Amikor leérnek a földszintre, no ott van még hét kellemetlen lépcsőfok, azokon kell magát leóvatoskodnia. Főleg ilyenkor veszélyes, amikor behozzák a lábak a havat… még csak az kellene, hogy megcsússzon, s leessen a lépcsőn… elmormolt egy imát, és bízott az Úrban.
Hanem Muffinnal meggyűlt a baja. Megijedt a hótól, nem volt hajlandó egy lépést sem tenni, úgy reszketett, mint a kocsonya. Könyörgött neki, hogy csak pár lépés, legalább a kis boltig menjenek el, hogy megvegye, amire szüksége van, de csak nyüszített, és egy lépést tenni sem volt hajlandó.
Végül begurult ő maga is és visszavitte a lakásba. Haragudott rá, most tényleg haragudott rá… törte a fejét, egyre azon törte, hogy még nem láthatott havat soha? Tényleg nem esett hó már tizenkét éve? Nem tudott visszaemlékezni rá, de most felbőszítette ez a kutya… mi mindent megtesz ő érte, csak legalább a kis boltig lett volna hajlandó… de nem, csak azért sem… hát, levette nyakáról a pórázt belökte a lakásba és rázárta az ajtót. Hallotta, amint nyüszíteni kezd, de most nem törődött vele, úgy kell neki.

Élvezte a csípős hideget, a gyönyörű fehérséget, amíg elcsoszogott a boltig. Bevásárolt, s már indult is vissza. Néha meg-megállt, nézte a havazást, élvezte ahogy az arcára hullnak a pihekönnyű pelyhek… talán gyerekkorában élvezte így utoljára, akkor nagy élmény volt… s most megint… olyan nagy élmény volt megint, hogy megülnek az arcán a hópihék… lágy volt, simogató, ahogy olvadni kezdett, még jobban feltartotta az arcát, hadd hulljon, lepje el ez a könnyű hófehér csoda… meg is állt egy pillanatra, hogy még magasabbra emelje az arcát, s akkor hirtelen csodát látott… ott a sűrű hóhullásban, ott a magasban a Papa mosolygott rá… ott látta lebegni őt. – Papa! – motyogott maga elé, majd meglódult, sietett volna felé, de ott volt két lépcsőfok, s erről megfeledkezett egy pillanatra, belebotlott majd teljes hosszában hanyatt esett… estében is a Papát látta, mosolygott rá… aztán hirtelen sötét lett.

folyt. köv.