Munkahelyi történetek

A kedvenc szlogen, amit munkahelyemen a közvetlen főnökök a beosztottjaik megfeddéséhez előszeretettel használnak: „Ki vagy rúgva! Ezer ember van helyetted!!!” Egy alkalommal, mikor is elnéztem valamit, ami miatt hiba nem történt, csupán kisebb fennforgás keletkezett, közvetlen főnököm, aki valóban közvetlen a dolgozóival szemben, előszedte ezt a szép mondást:
– Ki leszel rúgva! EZER ember van helyetted!
Gondoltam, kicsit jobban felhúzom még ennél is, persze csak óvatosan, nehogy valóban beváltsa az ígéretét.
– Ezer ember? Csak nem tán… Egyrészt a helyemen nem férne el ezer ember! Másrészt ezerszer több fizetést kellene adni! Nem hiszem, hogy megérné ez a cégnek…
– Jó-jó, nem egyszerre gondoltam! – kelt ki magából még jobban, de aztán csak lecsendesedett.

Valamilyen anyaghiány miatt nem igazán volt munka aznap a gyár elég sok szerelőrészlegén, ahogyan a mi csoportunk is, úgy a szomszéd csoport is állt munka szempontjából, szó szerint pedig ültek a szerelőpultokon, vagy azoknak támaszkodva.
– Csaba, kinyomtattam egy dokumentumot, hozd már ide nekem! – szólt az előbbi kis történetben dühkitöréséről jellemzett főnököm.
Míg a számítógép a szerelősoron volt található, addig a nyomtató, kiszolgálva egyszerre több számítógépet is, rákötve a hálózatra, a szomszéd gárda mellett helyezkedett el. Elsétáltam hát előttük, szememet legeltetve a három húsz év körüli lányon, akiknek ilyenkor, péntek este inkább a diszkóban lett volna a helyük, tucatnyi srácot megörvendeztetve jelenlétükkel. Ehelyett én gyönyörködtem látványukban.
Odaértem végre a nyomtatóhoz…
– Á, ne már megint! Gondolhattam volna! – motyogtam magamban, amint rápillantottam a kinyomtatott dokumentumokra. Említett főnököm hangulatingadozásában a végleteket súrolta: vagy éktelen dührohamban tört ki, vagy a hülyeséget vitte túlzásba. Ezúttal az utóbbiról volt szó: hét-nyolc, vagy talán több A/4-es lapra nyomtatott ki nekem „enyhén” pornográf képeket. Gyorsan felkaptam a kisebb köteget és erősen a mellkasomhoz szorítottam, a lapok üres oldalával kifelé. Amint elhaladtam a lányok előtt, nem tudtam megállni, hogy rájuk ne nézzek… ez lett a vesztem. Hirtelen kicsúsztak a kezemből a papírok, szétterülve, „tartalmas” oldalukkal felfelé köztem és a csajok között, akik harsány nevetésbe kezdtek, míg én kapkodva kezdtem összeszedni a „művészi portrékat”.

Kolléganőm kerítőnőt játszott, saját keresztlányáról adott nekem egy fényképet, enyhén sugallva a célzatot. Helyes lány volt, kifejezetten tetszett. Ballagási kép volt, s a lány 1-2 évvel volt azon fiatalabb, jóra számítottam tehát. Megkaptam a telefonszámát is…. SMS-eztünk. Végül megbeszéltük, hogy a belvárosban találkozunk. Ő is én is, mindketten vidékiek vagyunk, ám ő kicsit messzebb lakott a találkahelytől, vonattal érkezett. Mégis, szokásomhoz híven nagyon kiszámoltam az időpontot, nehogy véletlenül is pár perccel hamarabb érkezzem meg.
Az áruház előtti téren, a szökőkútnál egy kisebb csoport ácsorgott… á, ő egyedül jött, köztük nem lehet. Kicsit arrébb egy pár bújt össze… annyit azért csak nem késhettem, hogy máris lecsapják a kezemről. Amott egy srác állt egyedül… ő megint nem lehet… vagyis… a francba, ne! Ő volt az… csak épp harminc méter távolságból fiúnak néztem. Ba…us, észrevett, bár ő még nem ismert, leírtam neki, hogy nézek ki, milyen kabát van rajtam, stb. Na mindegy, most már muszáj lesz odamennem. Széles csípője volt, de az még hagyján. Zselével belőtt tüsi haja, fiús vonások… nem lehet, hogy ő meg egy lányt várt inkább?? Annyira bunkó azért nem akartam lenni, hogy bocs, de nem jössz be, én lépek. Ha már megbeszéltük a találkozót és ő olyan távolságból bevonatozott, „muszájnak” éreztem legalább egy-másfél órát eltölteni vele. Sétáltunk, beültünk kávézni. Ahogyan a vaskos, nem épp nőies ujjaival kavargatta a kávét… Beszélgettünk. Kérdezgettem, milyen iskolát végzett, mi a végzettsége. Kárpitos – jött a válasz. Hm… ez sem épp nőies szakma. Na és mit szeret csinálni szabadidejében, mi a hobbija? Nem nagyon van szabadideje, elég sokat maszekol… Áááá, nekem ez már sok!! Bár már tíz perc után megkérdeztem, mikor is megy a vonata (kicsit bunkóság volt tőlem, lehet, kényelmetlenül is érezte magát emiatt, de visszavonni már nem tudtam). Mindenesetre tovább beszélgettünk, s a végén mint egy haverral, úgy társalogtunk a gyermekkori szánkós élményekről. Elérkezett a búcsú ideje, a vonatállomáson. Elköszöntünk, s mondtam neki, hogy majd én hívom. Persze ott akkor abba is maradt a „kapcsolat”. Pedig még meg szerettem volna kérdezni tőle például, hogy szereti-e a focit… (igaz, jómagam nem túlzottan).
Hogy aztán ez a történet mennyire jellemez inkább engem? Vállalom. Alapjában véve nincsenek előítéleteim! De teszem azt a kedves és gondoskodó banya és a törpékkel huncutkodó Hófehérke közül kellene választanom, akkor mégis inkább az utóbbi. Komolyra fordítva a szót: valóban nincsenek előítéleteim, ám ez a történet nagyon szélsőséges eset volt, s nem tudtam megtagadni magam, bizonyos minimális elvárásai azért szerintem mindenkinek vannak!