Mutass jó példát!

Így, felnőtt fejjel jobban átlátom a dolgokat, melyek gyermekkoromban történtek velem. Már nem hibáztatom se édesanyámat, se édesapámat azokért a dolgokért, amikért gyerekként hetekig mérgelődtem. Voltak kisebb konfliktusok, s nagyok is, de látom, hogy ezeknek nem volt semmi értelmük. Egyébként mindig jó kölyök voltam. Szót fogadtam, jó jegyeket vittem haza az iskolából, besegítettem a házimunkában is. A tanároknak soha, egyetlen panaszuk nem volt rám, hisz a magatartásommal sem volt probléma. Büszkék is voltak rám a szüleim. Ráadásul volt egy három éves húgom, így jó példát mutattam. Tizenkét évesen azonban óriási trauma ért. Édesapámék elváltak. Én hetekig sírtam emiatt, a kishúgom viszont, aki ekkor öt éves volt, nem fogta fel még, hogy mi történik körülötte, így nem nagyon foglalkozott vele. Ekkor kezdtem fokozatosan átalakulni, sajnos rossz irányba.A szorgalmam,a magatartásom leromlott. A szüleim élettársait gyűlöltem, visszabeszéltem, nem fogadtam szót, hazudoztam, loptam, nem csináltam házi feladatot, és nem is tanultam. A legrosszabb viszont az volt, amikor már nem is mentem iskolába. Édesanyámék megpróbáltak szobafogságban tartani, de megszöktem. Szüleimnél betelt a pohár, amikor egyszerre kaptam két intőt is. Négy hónap elteltével azonban egy napon gyökerestül megváltozott a véleményem a szüleim elválásáról, és saját magamról is.

Egy őszi napon történt, hogy ellógtam a suliból, már vagy harmadszor. Úgy gondoltam, most sem fognak szólni édesanyámnak, hisz eddig is csak két intőt kaptam, pedig hónapokig kimaradtam. Anyukámat mégsem hívták be, hogy rólam beszéljenek, legalábbis én ezt hittem. Amikor hazamentem, anya a szobám ajtajában már várt engem. Szeme ölni tudott volna, olyan mérgesen nézett rám, mint még soha. Tudtam, hogy én vagyok a hibás, de ezt én mégsem így éreztem.

– Panni, ugye tudod, hogy nagyon rossz dolgot csinálsz?

– Anya, minek járjak iskolába, hogyha úgysem akarok később dolgozni? – kérdeztem válasz helyett. Édesanyám nagy levegőt vett, és még jobban mérges lett az arca.

– Akkor mégis mit akarsz kezdeni az életeddel iskola után, kislányom?

Ezen a kérdésen mélyen elgondolkoztam, de nem tudtam válaszolni. Ezt látva anyukám egy kicsit elszomorodott.

– Szedd össze a holmidat, mert ma a húgoddal ott alszotok a nagymamádnál!

A felszólításnak rendkívül örültem. A mamám Budapesten lakik, mi pedig Hajdúszoboszlón laktunk, éppen ezért ritkán láthatjuk egymást. Legutóbb majdnem egy éve látogattuk meg őt. Beszaladtam a szobámba, és elkezdtem pakolni ruhákat, és mindent, ami kell. Közben még mindig anya kérdésén gondolkoztam. Hogy mit kezdjek az életemmel suli után? Bevallom, egyáltalán nem lesz kedvem dolgozni, és a semmittevéshez nem kell tanulni. Ráadásul semminek nem lennék jó. Se virágkötőnek, se színésznőnek, se énekesnőnek, se doktornőnek, semminek. Majd dolgozik a férjem, én pedig csak főzök, mosogatok, mosok, takarítok, és a gyerekeket nevelem. Ez is eléggé nagy munka. Ha dolgoznék, nem lenne időm semmi másra, és az rossz. Mikor bepakoltam mindent a táskámba, elindultam kifelé. Anyáék már beszálltak az autóba, és amikor megláttak engem, édesanyám kitolatott az utcára. Utánuk mentem, és én is beszálltam a kocsiba. Az úton mindenki csendben volt -öt éves kishúgom is-. Másfél óra múlva már oda is értünk Budapestre a nagymamámhoz. Kiszálltunk az autóból és bekopogtattunk a kapu ajtaján. Nem jött ki senki.

-El is felejtettem, hogy itt van a csengő! – mondta anya, és megnyomott egy gombot a kapuajtó mellett a ház falán.

Semmi reakció. A kishúgom ekkor kiáltott egyet, én pedig még egyszer megnyomtam a csengőt. Ekkor hallottunk zörgést a házajtó felől, utána pedig gyors csoszogást. Kinyílt a kapu, ezután láttuk a mama édes mosolyát.

– Szerbusztok, drágáim! Hogy te milyen nagyra nőttél Pannikám, és a kis Katinka is hogy megnőtt! – lelkendezett a mama. – Jertek be!

Elindultunk nagymamám után a házba, de anyukám megtorpant.

– Anyu, nekem mennem kell, de holnap jövök a gyerekekért.

– Rendben, leányom! Szervusz! – mondta a nagyi, és adott egy puszit anyának.

– Sziasztok! – köszönt el tőlünk is édesanyám, és nyomott egy-egy csókot a húgomnak és nekem.

Amikor anyukám beszállt a kocsiba, bementünk a házba a mamival. Ő a szokásos dolgokat kérdezte. Mi volt a suliban? Jól viselkedtek a tanító nénik? Ezekre a kérdésekre természetesen nem az igazat válaszoltam. Hogyan is tudtam volna másképp válaszolni arra, hogy mi volt a suliban? Sehogy, mert nem voltam már vagy két hónapja iskolában. Éppen ezért azt mondtam, hogy minden ugyanolyan volt, mint eddig. És a tanárok pedig szigorúak voltak, és unalmasak. A kikérdezések után a nagyi elment főzni, mi addig a húgommal bújócskáztunk. A mama házában régen is mindig jókat szórakoztam a barátaimmal, amikor itt voltunk. Nem is kellett sokat várni a vacsorára, húsz perc múlva készen is volt. A nagymamám a kedvenc ételemet csinálta, bolognai spagettit, és a desszert palacsinta volt. Az estebéd után a húgom lefeküdt aludni, én pedig nagyival. néztem a tévét, társasjátékoztunk.

– Tudod, Pannikám, nekem is nagyon nehéz gyermekkorom volt. Amikor tíz éves voltam, édesapám meghalt. Rendkívül súlyos hónapok vártak ránk az anyukámmal. Ketten laktunk tovább ebben a kis lakásban, és minden az apámra emlékeztetett. Minden nap sírtunk egymás vállán, és nem vigasztalt semmi sem. Nekem is különórákat kellett vennem az iskolában, mert nem voltam hajlandó ebben az időszakban tanulni, de anyukám mindenben támogatott. Később azonban szülőanyámnak lett egy élettársa. Nem voltam képes ezt sem elfogadni, de végül el kellett, mert tudtam, hogy édesanyám nem élhet egyedül, kell neki is egy társ, aki mellett biztonságban érzi magát.

– De, mami, ezt miért mondod el nekem?

– Édesanyáddal szoktunk beszélni telefonon, és mindent elmond nekem. Tudom, hogy nagyon rossz érzés neked, hogy elváltak apukáddal, de neked is el kell fogadnod, mert tudnod kell, hogy a dolgok nem mindig működnek jól két ember között, és ha elmúlik a szerelem, nincs más választásunk. Ha emiatt mérgelődsz, megnehezíted édesanyád életét, mert neki az a fontos, hogy neked is jó legyen, ezt viszont nehéz valóra váltani, ha még meg sem próbálod elfogadni választottját. Anyukád azt is elmondta nekem, hogy lógsz az iskolából. Leányom, ne rossz dolgokba fojtsd bele a bánatod! Ezzel rossz példát mutatsz Katinkának is, és ha így folytatod, nem lesz munkád, olyan leszel, mint azok az emberek, akiknek nincsen hol aludniuk, nincs mit enniük. Annyit mondok, kis unokám, hogy fordítsd vissza ezt az életedet amilyen gyorsan csak lehet, mert még vissza tudod! Kérlek, kicsim!

Beszélgetés után igencsak elgondolkoztam, és rá kellett jönnöm, hogy igaza van a nagymamámnak. Másnap otthon vacsoránál leültettem édesanyámat, és a barátját az asztalhoz, és mindenért bocsánatot kértem. Hétfőn elmentem az iskolába, ahol a tanáraimnak is elmondtam, hogy mire jutottam. Kértem egy esélyt, hogy javíthassak a jegyemen, amit megadtak, és ezért roppant hálás vagyok nekik. A régi barátnőimet is visszaszereztem, megbeszéltem velük, hogy mi volt a gondom, és hogy ezek után mindent elmondok nekik. Egy év alatt sikeresen helyre tettem az életemet. Most itt vagyok harminckét évesen, van két gyönyörű lányom, egy csodálatos férjem, és egy remek állásom, a húgom sikeres gyógyszerész lett. Igen, nekem még nem volt késő megváltoztatni mindent. Csak egy dolgot szeretnék neked mondani: Mutass jó példát!