Művészhalál

Örzse néne, ahogy az alig 300 lelkes, kis faluban szólították, már a kilencvenedik életévét taposta. Télen született, nem sokkal karácsony előtt. Az anyja mondta is sokszor, hogy csak bajnak jött ez a negyedik lány, ráadásul a legnagyobb dologidőben, a kis Jézuska születésnapja előtt.
Ija-fia nem volt már a faluban. A testvérei elhaltak, a férjét másfelé vitte a szíve, vagy inkább az, hogy nem lett gyerekük. Örzse egyedül élt, csak a kutyája volt mellette, a Csahos. Neki mondta el, akár öröm, akár bánat érte. Márpedig mindkettőből volt része bőven élete során.
Fehérfalú, kis vályogháza a legszebb volt messze vidéken. Örzse maga tapasztotta, maga meszelte, maga pingálta, de olyan csodálatos virágokat, ágbogakat, kacskaringós mintákat festett rá, hogy aki csak arra járt, álmélkodva bámulta ezt a mesevilágot.
-Na, Csahos, holnap vendégeink lesznek, el ne riaszd őket az ugatásoddal!
Egy idősebb férfi és egy fiatal nő érkezett Pestről megnézni Örzse néni házán a pingált képeket.
-Valami néprajzosok voltak, azt mondták, hogy én egy igazi naiv festő vagyok. Meg hogy elvisznek majd a fővárosba, megnézni a művészeti múzeumot, ahol nagyon sok kép van kiaggatva – számolt be másnap az ebédhordó asszonynak a látogatásról.
A pesti út után Örzse beteg lett. Nem lehetett tudni, hogy mi baja, csak feküdt, nézte a plafont, nem szólt semmit. Alig tudtak a szomszédok egy kis ételt belediktálni. Egy hétig tartott ez, s mikor felkelt, kiszédelgett az udvarra. Sápadt volt, sovány, csak a szemei éltek.
-Te Csahos! Ha láttad volna… Azok a képek…ott a múzeumban…
Attól kezdve, ha talált egy ív üres csomagolópapírt vagy egy borítékhátulját, nem nyugodott, míg tele nem cirkalmazta a magaálmodta figurákkal.
A kertjében is csak színük meg formájuk szerint elrendezve nőhetett ezután virág. Haragudott, ha nem olyan árnyalatban nyílt ki egy-egy boldogtalan őszirózsa, ahogy ő elképzelte. A falubeliek össze-össze néztek a háta mögött.
-Öreg már az Örzse, bogaras egy kicsit.
Aztán amikor megjött a tél, a virágok elmentek, a völgykatlanban lévő falut belepte a hó. A szomszédok is elmaradtak, mindenki a maga tűzhelyét őrizte otthon.
Örzse néne szerette a havat, hiszen ő is téli gyerek volt. Öreg létére sem fázott a legnagyobb hidegben sem.
Egy késő délután Csahossal kimentek a határba, ahol olyan tiszta volt a táj, mint a frissen mosott, kikeményített, simára vasalt vászon. Csak nézte ezt a nagy fehérséget, és sírhatnékja támadt, hogy mennyire üres itt minden. Ha ő erre rá tudná vinni mindazt a kimondhatatlanul fájdalmas gyönyörűséget, ami a bensejét feszítette! Érezte, hogy megemelkedik a szíve, gyomra, és szinte akaratlanul térdre esett.
-Istenem! Segíts!- Nem volt templomjáró, mint a többi öregasszony a faluban, inkább az apja hitetlenkedő természetét örökölte. De most kihez-mihez máshoz fohászkodhatott volna. Aztán mutatóujjával figurákat kezdett rajzolni a hóba.
A kutya, fejét kicsit oldalra hajtva figyelte, mit is csinál a gazdája. Majd, hogy az öregasszonynak lassulni kezdtek a mozdulatai, odament hozzá, hogy megnyalja a jéghideg kezet. Hogy az nem mozdult legalább egy simogatásra, nyüszítve leült mellé. Őrizte.
A falu boltjába hajnalonként hozták kocsival a friss péksüteményt, tejet, ezt-azt, ami kellett az embereknek. Ők vitték be a halott öregasszonyt a kutyájával a főtérre.
Az orvos szerint nem kihűlés okozta a halált. Infarktus. Ahogy aztán a népek beszélni kezdték, Örzsének megszakadt a szíve. Örömében vagy bánatában? Ki tudná azt megmondani.