…De ő akkor is tudta, az élete árán is meg kell védenie gyermekét. Ha egy halvány esély van rá, akkor megpróbálja. Akkor vállalja. Érte. A férfi azt akarta, ő is maradjon velük. Rajta is segíteni akart, de ő tudta, neki már késő. Neki vissza kell mennie, mert csak így tudja megvédeni a lányát…
A portól, füsttől nehéz levegő mélységes szomorúsággal keveredve telepedett ránk. A sötét lassan fakulni, halványodni kezdett, miközben mi mozdulatlanul álltunk a kihalt, csendes utcácska végében. A kislány fekete kendővel elfátyolozott arcát könnyek borították, ahogy meredten bámult a semmi felé. Szabályosan fuldokoltam a bánatában, amely kézzel fogható volt abban a pillanatban. Apró tenyere hidegen, mereven markolta az enyémet, míg sorsunk lassan eggyé nem vált. Nehéz teher nyomta a vállamat, attól a perctől kezdve, hogy feltűnt az életemben. Amikor elterveztem a szökését, nem voltam tisztában a feladat jelentőségével. Nem mintha a tudat bármit is változtatott volna. Az anyja rám bízta az életét, lányába vetett reményét. Innentől kezdve én tartoztam felelősséggel érte.
Hosszú percekig álltunk így, a sötét és kihalt utcában, le sem véve tekintetünket a távoli sarokról, ahol a fiatalasszony fátyolba burkolt alakját elnyelte az éjszaka. Csak a kislány el-elcsukló hangon mormolt imája szakította szét a némaságot körülöttünk. Nem szóltam semmit. Ugyan mit is mondhattam volna, akkor, ott, neki? Hogy minden rendben lesz? Tízéves kora ellenére pontosan tudta, talán még nálam is jobban, hogy ami az édesanyjára vár abban a házban, amely eddig otthona és börtöne is volt egyszerre, az minden, csak nem rendjén való.
Megszorítottam a még mindig sírva imádkozó gyermek kezét és az autó felé húztam. Az apró városka mögött a nap első sugarai aranyszínre festették a homokkal terhes levegőt. Ideje volt útnak indulnunk.
Az autó hátsó ülésén ültünk egymás mellett. A kulturális és nyelvi nehézségeink ellenére igyekeztem elmagyarázni neki mindent. Szerettem volna, ha megérti, mi történik vele, de nem figyelt rám. Maszatos arcát az üveghez nyomva nézte a kocsi mellett elrohanó tájat. Zord, komor sziklák, szürke, poros legelők, szamárháton utazó asszonyok, mocsokban játszó gyerekek, bagót rágó férfiak tűntek el mellettünk a semmibe. Az autó gyorsított, ahogy a főváros belseje felé haladtunk. Sofőrünk káromkodását lassan elnyomta a folyamatos dudaszó, amely az egész várost áthatotta. A kebab, az ürühús és a frissen sütött nan illata szállt a levegőben, nők rikácsolása, gyerekek sírása, nevetése töltötte meg az ébredező várost.
Néztem a kislányt, aki rémületén felülkerekedett gyermeki kíváncsisággal itta a látnivalókat. Hajáról félrecsúszott kendője láttatni engedte szép, mandulavágású szemét, olvasztott csokoládéra emlékeztető haját, könnyekkel áztatott arcát, gyermekien őszinte tekintetét. Összeszorult a szívem a tudatra, hogy az életét kockáztatom ezzel az őrült küldetéssel. Egy házasság elől menekítve a halálba is taszíthatom, egyetlen, félreértett pillanat alatt. És ettől megijedtem. Valóban képes leszek kiszakítani őt innen? Ahol a hagyományok, a szokásjog erősebb a törvénynél? Ahol minden mozdulatot a szent könyv szavai határoznak meg? Ahol egy nő élete a semminél is kevesebbet jelenthet?
Míg kísérőm a mindkettőnk számára szükséges iratok megszerzésén fáradozott, hogy a másnapi géppel átrepülhessünk a határon, mi egy helyi szállodában húztuk meg magunkat. Az egyszintes épületben nem volt se víz, se áram, se semmi, ami kicsit is a civilizációra emlékeztetett volna. A földre leterített pár szőnyeg és néhány párna jelentette az összes szolgáltatást. Várakozással és feszültséggel teli nap volt, amelyet az imára hívó mollah kihangosított, éneklően dallamos hangja szakított csak meg. A napi ötszöri imát leszámítva Nadiah a falnak támaszkodva, kendője mögé rejtett arccal, gondolataiba mélyedve ült. Annyira szerettem volna belelátni zaklatott lelkébe, hogy segíteni tudjak neki. Hogy megnyugtassam, nem érheti már semmi rossz, mert egy szebb és boldogabb világ vár rá, messze ettől a helytől. De vajon tényleg boldogabb lesz ott? Kit mondhatja biztosra, hogy így is lesz? Hogy ha kiszakítjuk a világából, meg fog tudni kapaszkodni egy másikban? Miért hittem, hogy olyan egyszerű az egész? Hogy csak átrepülünk egy földrész felett és máris kisüt a nap? Elképzelni sem tudtam mennyire meg lehetett rémülve. Mennyire retteghetett a sok ismeretlen és idegen érzéstől, amely egyik pillanatról a másikra özönlötték el. Elképzelni sem tudtam, mert lekötöttek a saját félelmeim, a saját rettegésem.
Azt terveztem, hogy a határ másik oldalán keresek neki nevelőszülőket. Akkor nem kerülne túl messzire a kultúrájától, de talán elég messze lenne a családi vérbosszútól. Nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan ránk találnak. Éjszaka rángattak ki a szállodából az utcára. Nem láttam semmit, szememet bekötötték. Nem tudtam, hogy ő is ott van-e velem, vagy egy másik kocsival viszik, vagy… A gyomrom görcsberándult, hányingerem lett.
A folyosó kongott a cipőm talpától. Egyik faltól a másikig pattogva halt el a távolban. Betört ablakok, szétbombázott falak között haladtunk. Elfátyolozott nők siránkoztak az udvar közepén, miközben szakállas, turbános, felfegyverzett férfiak röhögtek a képükbe. Nehezen sikerült tudatosítani magamban, hogy a bíróságon vagyok. Az ember nem ilyennek képzeli el az ilyen helyeket. A filmekben, a normális világban, nem így néznek ki. Nem nézhetnek így ki.
Pánikba estem, miközben az egyik fegyveres folyamatosan lökdösött előre a folyóson. Az agyam kattogott, szavakat kerestem, gyenge nyelvtudásom apró morzsáit, amivel magyarázatot kérhetek. Amivel megmagyarázhatom, hogy tévedésből kerültem ide. A torkom kiszáradt, akárcsak az agyam. Képtelen voltam gondolkozni. A teremben több száz ember volt összezsúfolva. Mindenki egyszerre beszélt. Egy hosszú ősz szakállas, fehérturbános férfi szótlanul állt egy pulpitus mögött. Néha mondott valamit, de egy szavát sem értettem. Elé taszigáltak. Kérdezett, de képtelen voltam megérteni, pedig tudtam, hogy angolul beszél. Félelmemben a nevemet is kezdtem elfelejteni. Aztán hirtelen a puskatus a bordáimba robbant. Éreztem a fájdalmat, éreztem a nyilallást az agyamban. Gondolataim cikáztak. Kiszáradt számmal szavakat próbáltam formálni, de nem tudom értették-e vagy sem. Aztán lassan kezdtem összerakni az elmondottakat. Amikor megláttam egy férfit, aki durván, erőszakosan beszélt és közben felém mutogatatott. Éreztem, hogy a talaj lassan kicsúszik a lábam alól. Elvesztük. A férfi Nadiah édesapja volt. Az agyam, a testem kezdett cserbenhagyni. Nem éreztem, nem láttam semmit. Hallásom eltompult. Nem akartam elájulni, küzdöttem ellene, de a félelmem egyre nagyobb és nagyobb lett. Aztán megéreztem, hogy újra taszigálni kezdenek. Tehetetlenül sodródtam velük.
Egy fehér kanapén ültem. A turbános, szakállas férfi velem szemben vigyorogva terpeszkedett. Állkapcsom sajgott, bal szemem bedagadt, szinte alig láttam valamit. Tüdőm minden lélegzetvételnél tiltakozón nyilallt az oldalamba. Próbáltam nem tudomást venni róla. A férfira figyeltem. Tökéletes angolsággal magyarázott. Kiejtése lenyűgözött. Megtudtam, hogy Oxfordban tanult, matematikát. A forradalomra jött vissza szülőföldjére, és azóta is harcol érte, minden és mindenki ellen.
Legszívesebben sírva fakadtam volna. De nem tettem. Csak ültem vele szemben, azzal a tudattal, hogy életem az ő kezében van. Egyetlen tollvonásába kerül a szabadságom. És ugyanennyibe a halálom. Feszülten figyeltem minden szavát, próbáltam felfogni, megérteni. Igyekeztem kitalálni, mit akar tőlem, miért nem hagyta, hogy ott a folyosón agyonverjenek, ahogy tervezték. Mit tervez vajon? Aztán kiböki. Húszezer dollár. Ennyi az ára az életünknek. Furcsamód megkönnyebbülök. Tehát még él. Ez akár előny is lehet. Meg sem rezdülök. A szemem szúr, az oldalam lüktet, de nem mozdulok. Nézzük egymást. Ő is feszült. Mosolya egyre merevebb, ahogy figyeli a legapróbb rezdüléseimet.
Tizenötezer. Összeszorított fogai között préseli a szavakat. Még mindig nem rezdülök. Agyamban egy hang egyre hangosabban üvölti, hogy nincs ennyi pénzem. Olyan hangos, hogy alig tudok figyelni a szakállasra. Egyre nagyobb a feszültség. Nem tudom, hogy órák vagy pillanatok teltek-e el. Az időérzékem teljesen cserbenhagyott.
Tízezer, sóhajtotta, majd hozzátette, hogy kelljek fel, mert mutatni akar valamit. Nehezemre esett minden mozdulat, de a félelmem sokkal nagyobb volt, sem mint megpróbálni ellenkezni vele. Követtem. Ismét végigaraszoltunk a már jól ismert folyosókon, egészen a kis belső udvarig, át a siránkozó, hedzsábba burkolt asszonyokon, egy eldugott üres telekre. A kietlen pusztaságban elhaltak a távolról ideszivárgó hangok. Csak néhány sápadt bőrű, beesett arcú kisfiú ücsörgött egy romos épület nyújtotta árnyékban. Szemük üveges volt, ami a semmit bámulta. Képtelen voltam levenni a tekintetem róluk, de muszáj voltam. A férfi tovább lökdösött egy kisebb csoportosulás felé. Közben magyarázni kezdett. Egy nőről, akinek a kivégzésére megyünk. Házasságtörés és becsületsértés ellene a vád. Mert hagyta, hogy a sógora megerőszakolja. Aztán hozzáteszi, azokra a lányokra is ez vár, akik ellenszegülnek az apjuk és a Próféta akaratának. Akik megszöknek egy férfival. Összeszorult a gyomrom. El akartam futni. Eszem ágában sem volt végignézni egy gyilkosságot.
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Tehetetlenül tűrtem a csillapíthatatlan fájdalmat, égető dühöt, ami átjárt. Végül lassan bólintottam. A franc essen ebbe az emberbe. Ha a föld alól is kell, akkor is előkerítem azt a pénzt. Az alku megköttetett. Fizettem. Az összes pénzem, megtakarításom, keresetem a markában landolt. Nem csak azért fizettem, hogy megmentsem a magam és Nadiah életét. Valójában azért fizettem, mert rettenetesen féltem.
Hogy szégyellem-e magam? Nem. A repülő magasan szállt a felhők között, alattunk a Hindukus hóval borított csipkézett csúcsai tűntek el a semmiben. Hátradőltem az ülésen. Fáradt voltam. Az itt töltött idő záróakkordja némiképp kalandosabbra sikeredett a tervezettnél. Tudtam, hogy többé nem mehetek oda vissza, se én, se Nadiah. Megmondta a szakállas is. De őszintén szólva, nem is nagyon vágyom vissza. Lehunytam a szemem. Az utolsó kép, amit még láttam, mielőtt elaludtam, egy gyönyörű mandulavágású, csillogó szempár, egy széles mosoly és egy kérdés: Szerinted átrepülünk a Napon?
…Nem emlékszem a válaszra, de azt hiszem igen. Átrepültünk a Napon…
12 hozzászólás
Lebilincselő történet, tele fordulattal, nagyon jól megírva. Végig izgultam az egészet. Kitűnő, képszerű a meseszövésed, gratulálok.
Köszönöm dicsérő szavaidat. Probáltam hitelesen visszaadni az élményt…remélem sikerült.
Az jutott eszembe, hogy mi mindentől félünk mi ideát, ahhoz képest amitől ők félnek ott.
Jól írsz!
Igen szusi, más világ, más álmok. Köszönöm, hogy olvastad!
Tetszik a stílusa és a hangulata. Bár néhol beleesel abba a hibába, hogy egymást követő mondatokban ugyanazt a kifejezést használod. Ha ezeket valahogy kiküszöbölnéd, még jobb lenne az írásod. De én ettől függetlenül nagyszerűnek tartom.
Üdv. Tibor
Köszönöm Tibor, az észrevételedet is, az olvasást is. Igyekszem figyelni az ismétlésekre. Üdv. Alex
Remekül beleélted magad a leírt helyzetbe, jól sikerült írást hoztál! Tűnődtem a helyszínen, ami nem fontos, sokfelé megeshetett volna. Mégis Afganisztánra gondoltam, talán mert a National Geographic pár évvel ezelőtt közölte egy zöld mandulaszemű lány arcképét, ami feltűnést keltett az egész világon. A burkha miatt csak a csodálatos szemek látszódtak. Hiába keresték égre-földre, férjhez adták közben, és nem sikerült megtalálni soha többé.
Jó, hogy megjelenik a kiszolgáltatottság.
Nem volt nehéz beleélnem magam… jó pár hónapot sikerült eltöltenem ott személyesen is. És igen, noha nem írtam bele, te mégis kitaláltad hol játszodik a történet. Gondolatolvasásért minden elismerésem. Köszönöm hogy itt jártál 🙂 Alex
Kedves Alex!
Hát igen, vannak olyan tradiciók amiről itt írtál. Nagyon megható történet ez is.
mint mindig szeretlek olvasni.
Barátsággal panka!
Más világ, de a sorsok ugyan azok mint mindenhol a világon. Csak a köntös más, amibe bújtatják.
Mint mindig, most is köszönöm!
Alex
Keresem a szavakat. Gratulálok, nagyon tehetséges vagy.
Nekem először Vujity Tvrtko és Szamira története jutott eszembe, ahogy olvastam. Azt hiszem azért van némi hasonlóság.
szeretettel: Delory Nadin
Köszönöm a dicséretet. Nem ismerem az említett alkotást, de utána nézek,kíváncsi lettem. Örültem neked. Üdv. Alex