Nagyapám történetei 1

Anyai nagyapám csuda figura volt. Látszólag egy szigorú fogász, mérnök-mentalitással megáldva vagy megverve. Nézőpont kérdése, de bármit is hitt magáról, a valóság bizony sokszor rácáfolt. A következő napokban felidézem néhány számomra zamatos történetét, picit visszaidézve a kort, mikor ezeket hallottam vagy részben magam is átéltem.

Ifjúkorában valahonnan beszerzett egy motort, egy fegyvergyár melléktermékét. Robusztus, erős jószág volt, sok kalandban társa nagyapámnak. No meg nem kevés szenvedő alanyának.

Egy ízben nagymamámmal, kinek akkoriban még csak udvarolt, esküvőre indultak, mint tanúk. Vidéki kisváros a cél, az odavezető utak pedig poros, burkolatlan földutak, melyeket számtalan nemzedék járt ki, gyalog, lóval, szekérrel, mikor mivel.

Bőven elfértek ketten a hatalmas motoron, nagymamám szép fehér szoknyában, nagyapám is kirittyentve, ahogy a módi diktálta. Nem is volt semmi gond egész addig, míg egy falun áthaladván, annak kellős közepén el nem értek egy igen hosszú, sáros tócsát. Nagyanyám, afféle tipikus fiatal lányként rögvest aggódásának adott hangot.
– Jóska, kerüld meg!
– Ne félj, átmegyünk rajta, erős ez a motor.
– Jóska, nem tudod, milyen mély és nagyon hosszú!
– Ez a motor ennél nagyobb pocsolyákon is átment már, mondom.
– Igen és fel is borultál vele!
– Csak egyszer. Kapaszkodj!
– De most szépen vagyunk felöl… én mondtam – szólt nagymamám, mikor a sárgödör kellős közepén a motor, hiábavaló küszködés után, tengelyig besüppedve, reményvesztett hörgéssel leállt.

A falusiak közben már gyülekeztek, vasárnapi késő délelőtt lévén, már kevés egyéb szórakozás kínálkozott.
– Nem borultunk fel – igyekezett nagyapám rámutatni a helyzet derűlátásra okot adó voltára.
– Még nem, de itt vagyunk egy sártenger közepén, méterekre a parttól, lassan süllyedünk, a legszebb ruhám van rajtam és mindenki körben ott vigyorog!
– Majd segítenek – így szólván nagyapám lekászálódott a motorról, tartván azt, ne boruljon, ámbátor addigra a szerkezet olyan szépen beágyazódott a feneketlennek tűnő sárba, hogy ha akarták volna, se borul meg.

Némi rábeszélés után, s látva az ülés tetején egyensúlyozó szép ruhás hölgy fokozódó kétségbeesését, néhány fiatalabb suhanc gumicsizmát húzott és begázolt, ölben kimentve őt. A helyzet most így alakult: nagyapám a sárban támasztva a motort, nagymamám a szárazon tűri a legények flörtölését, a falusiak pedig azon tanakodnak, mikorra szárad fel a sár annyira, hogy kőtörővel ki lehessen bányászni a motort és nagyapámat. Volt, aki optimistán, a heves napsütésre utalva, alig egy napot adott ennek.

Míg nagyapám számítási vitákba bonyolódott, mert szerinte a falusiak nem vették figyelembe a párolgás nem egyenletes voltát, jövendőbelije inkább szem előtt tartotta, hogy már így is késésben lesznek az esküvőről, még ha az egyelőre nem is az övék. Bár itt volt egy pont, amikor egy időre bizonytalanná vált a jövő azon ága, amiben anyám megszületik.

A kokettáló legényeket az akkor még igen fiatal és szemrevaló nagymamámnak sikerült rávennie, hogy hozzanak pár lovat, s néhány, a feleségük rosszalló tekintete ellenére csatlakozó idősebb falusi is hajlandóságot mutatott rohanva segíteni. De legalábbis nagymamám körül sürgölődni, őt nyugtatni, vigasztalni, ha lehet, meg is érinteni.

Fertályóra és a motor, túl a sáron, immáron a száraz porban állt, nagyapámmal együtt, aki térdig sáros nadrágjában már aggódott, mit fog ezért kapni. Addig viszont volt sürgősebb probléma is, a kerekek meg sem moccantak, a rájuk tapad tonnányi ragadós, agyagos trutymó okán. Újabb kupaktanács, némi erőltetés, rásegítés után végül helyben pörgetve sikerült a sarat leszórni a kerekekről. Ehhez még egy helyi kisgépet is igénybe vettek valahogy, a részletek már a múlt homályába vesznek.

Némi ajándékozgatás után, amivel picit megcsappant az esküvőre vitt italmennyiség, nagyanyámnak kezdett ismét sürgős lenni.
– Jóska ideje indulnunk! – ráncigált a zakója ujját
– Jól van, mindjárt, udvariatlanság lenne csak úgy itt hagyni őket rendes köszönömadás nélkül.
– Már megvolt, háromszor is, induljunk! – így nagyanyám, azon a hangon, amitől a legbátrabb férfinak is inába száll a bátorsága harmincas évei előtt.

Pár száz métert tehettek meg, mikor a hátuk mögül mintha hangzavart sodort volna feléjük a szél.
– Hallod? Nem utánunk kiabálnak? – fülelt nagyapám, ami nem lehetett könnyű egy zajos motoron
– De igen.
– Talán otthagytunk valamit, vissza kellene fordulnunk – tanakodott.
– Nem.
– De ha valami fontos?
– Jóska, nem. Menjünk tovább, gyorsíts!
– De az ég szerelmére, miért? Olyan rendes emberek!
– Ezek a rendes emberek most vették észre, hogy a motorról leszórt agyag meg sár mind a közeli, frissen pucolt házaikat terítette be. Gyorsíts!