Nagyvárosi történet IX. rész

A hiba

Hát, csak teltek egyformán, különösebb esemény nélkül a három barát hétköznapjai, ünnepnapjai. Zenélés, tánc, Elkéső kardmutatványai, aztán meg kalapozás. Néha – szükség, törvényt bont – egy-egy pénztárcát is megkönnyítettek, Elkéső – lévén káprázatos kézügyessége – ebben igazán profinak nyilvánult. (De szigorúan csak a gazdagoktól loptak ám, mint Robin Hood, szegényektől soha, a világ minden kincséért se ám, mert, tudjátok, igazságos mesét írok, egyébként pedig a gazdagoknak meg ez az apró, kis érvágás egyáltalán nem számított!)

Közbevetés: tudjátok, nem baj, igazán nem nagy baj ám, ha a hétköznapok nem különböznek az ünnepektől! Mert akadnak olyan szerencsések, akiknél minden hétköznap, olyan, mint az ünnep, csak mondják: hú, de jó, milyen nagyon jó (!), megint egy új napra ébredtem, élek süt a nap, meg szeretnek sokan, van szerelmem, akire gondolhatok, szóval mindegy, zuhoghat akár az eső, tök mindegy, legföljebb esernyőt viszek, ha nem találom, az se különösen baj, legfeljebb jól megázom,, legföljebb, aztán majd összebújunk, amúgy szeretek, meg szeretnek, gondom semmi, dolgom, amúgy meg rengeteg, szóval, akkor most felkelek.

(Még egy közbevetés: Aztán megint másoknak a hétköznapok ugyanúgy nem különböznek az ünnepektől, majd ugyanolyanok, mint a szerencséseknek, csak egészen mások, nem akarom, már tovább szaporítni a szót, szóval… szóval számukra minden ünnep pont olyan volt, csak amolyan, mint nyirkos, szomorú esős-esernyős hétköznapok.)

Az a nap is úgy indult, későn keltek, kicsit szidták, ugratták egymást, megállapították, szép az idő (ugyan miért is nem lenne szép az együtt ébredő barátoknak), megreggeliztek egy közeli csehóban, (NAGYI PALACSINTÁZÓJA), Kalamajka csak maga elé mormogta: vajon látott ez a palacsinta, egyáltalán a lekvár, meg legfőképp, egyetlen nagyit?, Aztán reggeli közben elkészítették a napi haditervet, és délután kimentek a kikötőbe.

És folyt a szokásos műsor. Közben – utóbb kiderült – balszerencséjükre Elkéső idejekorán kinézett magának egy jólöltözött keménykalapost, elhatározta, „megkönnyíti” kissé, az időpont erre igazán alkalmasnak tűnt, nőtt, csak egyre nőtt a mutatványosokat bámuló tömeg, tolakodtak, lökdösték egymást, mindenki látni akart. És aki Elkésőt akárcsak kicsit is ismeri, jól tudja: nála az elhatározást azonnal tett követi majd, és ez így is történt azon a szerencsétlen napon; társai – és apró figyelmetlenségük már nem volt helyrehozható, – épp nem figyeltek oda, Etka, akárcsak gyöngyeit, fűzte, egyre csak fűzte a dal strófáit, Amanda eközben elmélyülten dobolt, ugyan, ki tudná, ki is tudhatná, ilyenkor merre vitték gondolatai, csak gondolom, gondolhatjátok: nagyon messzire, Elkéső már a Keménykalapos mögött állt, amikor Etka véletlen felpillantott, és tekintete rémületet tükrözött, hangja pillanatra elakadt, megszakadt a strófa, tekintetével üzent, hogy NE!!!, de érezte, már késő, már nagyon-nagyon késő, elkésett a közbeavatkozással, és ez az egész történés már visszavonhatatlan, már nincs mit tennie, és Ernestinnek akkor szanaszét gurulnak álmai, gyöngyei, aztán a hirtelen támadt csendre (csak pillanatra az izgága tömeg is elhallgatott, nem tudták, nem is sejthették, mi történt, miért szakadt félbe a produkció), Amanda is felpillantott, azonnal látta, mi történt, és elmosolyodott…

A tömeg – köztük a megrövidített keménykalapos is – meg tapsolt tovább, tetszett nekik a móka.

Aztán Kalamajka átvéve a kezdeményezést felállt, és mondta, szokása szerint, fogai közt szúrve a szavakat, szólt:

– Uraim, asszem, a prudukciónak ezennel vége, köszönjük.- és, az utóbbit csak maga elé mormolta: gondolom, ezúttal örökre, aztán a társai felé: (no, hát akkor gyorsan pakoljunk. inaljunk innen.)

Ők meg akkor összepakoltak, kapkodó mozdulatokkal, pánikszerű sietséggel szedték össze cókmókjukat, eközben Elkéső kalapozásának eredményéből néhány fémpénzecske szanaszét gurult, szerte-szanaszét, akárcsak Ernestin vágyott álomgyöngyei, Elkéső utánuk nyúlt, erre Kalamajka meg csak mondta: hirtelen: nem kell, ezekre igazán nem lesz már szükségünk, Elkéső akkor még semmit sem értett az egészből, csak segített elpakolni, aztán és mit sem törődve a csalódott tömeg zajongásával, méltatlankodásával, tűntek gyorsan csak el.

Néhány perc múlva, alig pár sarokkal odébb, már megszokott kávézójukban ültek.

– Nézzétek, ennyi pénzünk még sose volt, és mért kellett olyan gyorsan összecuccolnunk, mondjátok, mégis, mért? – Elkéső büszkén dobta az asztalra a szerzett bankjegyköteget, aztán látva társai komorságát, arcukon a fura zavarodott-elkeseredettséget, rájött, tévedett, mikor azt hitte, örülnek majd a zsákmánynak, (mert olyan büszke volt a szerzeményére), aztán társai arcát látva – rájött, valamit nem igazán értett még meg ebből az egészből – mintegy bocsánatkérően tette hozzá: Én ugyan nem értek, hozzá, csak úgy gondolom.
– Valóban nem volt még ennyi pénzünk soha! Elkéső, csak tudod, semmire se megyünk már vele.
– De miért?
– Tod, – Kalamajka kajánul elmosolyodott, majd folytatta, szokása szerint, csak fogai szűrve a szavakat: tod, most épp csak a maffia egyik pénzbehajtóját loptad meg. És tod, balszerencsénkre: ma jó napja volt, minden pénzt beszedett már azoktól a szerencsétlen nyomorultaktól, és, tod a mi balszerencsénkre épp hazafelé tartott már, amikor mi kurva balszerencsénkre belénk botlott. És, kérlek, nagyon kérlek, ne kívánd, hogy meséljek neked a maffiáról, elmagyarázzam a dolgok lényegét. Mert, tod most erre épp nem érünk rá.
– Miért nem figyeltél oda, csak verted azt a nyomorult dobot! – Gyöngyfűző Ernestin akkor csak egyszerűen sírni kezdett, mert tulajdonképp utált, annyira utált mindenféle veszekedést. (Meg másért is sírva fakadt.)
– És te? Csak énekeltél, Gyöngyfűző, de valójában tudom, igenis tom, egész máshol jártál! És nem figyeltél rá, nem figyeltél a fiúra, nem figyeltél ránk! Máshol jártál!
– És te? Csak doboltál, de valójában tudom, igenis tudom, hol voltál! És nem figyeltél rá, nem figyeltél ránk!

Szóval, veszekedtek, közben meg tékozolták, pazarolták az egyre fogyó IDŐT. Egymás Idejét. Csak veszekedtek szüntelen, tettek szemráhányásokat közbe meg féltették egymást, és haragudtak. És nem egymásra, csak valamire, maguk se tudták megfogalmazni, mire.

– El kell válnunk! És sürgősösen. A jelenlegi helyzetben ez a legokosabb. Talán valaki közülünk megússza. – szokása szerint, hadart, fogai közt szűrte a szavakat. (Istenem, vissza kell még mennem a holmikért! És meg fognak ölni.)
– Jó. Egyenként tán több az esélyünk. (El kell mennem a bátyámért! És most nem fogok, nem akarok sírni!)

Elkéső meg hallgatott, csak akkor. (Gondolta csak gyedül maradok megint.)

Öbölpartiak nem ismerték az Időt. Legalább is a mi „civilizált” gondolkodásunk szerint, nem. Csak használták; tudták, mikor van a vadászat, a hússzerzés Ideje, mikor jön el az Idő a vágyódásra, vágyakozásra, mikor van Idő könnyre, temetésre, Hold-nézésre, türelmetlen várakozásra, kényszerű búcsúzásra, mikor van az ölés, ölelés, szeretkezés Ideje. Holdnézők voltak.