Nálam járt

Nyitott ablakomon csak úgy áradt be az illatos tavasz. Teljes nyugalomban, átadva magam az ürességnek, bámultam a visszatérő fecskéket és az egymást kergető felhőket. Vetetlen ágyam habfehér párnái az ég folytatásának tetszettek, és kedvesen ölelték maguk közé elernyedt testemet.
Az álom mezsgyéjén heverve különös késztetést éreztem arra, hogy lehunyjam szememet, és engedtem neki. Ahogy lehanyatlott szemhéjam, a hideg is végigfutott rajtam attól a gyönyörű illattól, amely megtöltötte az amúgy is virágszagú levegőt.
Mohó kíváncsisággal, éberen tekintettem föl. Egy hatalmas alak állt az ablakban, eltakarva a napot. Ezzel mégsem teremtett sötétséget. Valami sejtelmes, őszintébb fény terítette be a szobát.
A legkisebb riadalmat sem érzetem, sőt, mélységesen mély nyugalommal felkönyököltem a párnáim közt. Ő egy óvatos ugrással leereszkedett az ablakból, de az újra beáradó napfény miatt csak a körvonalait láthattam.
Tisztán kivehető volt, hogy férfi. Mozdulatlanul állt, mintha egy szobor lett volna. Fejét oldalra fordította, büszkén, kissé felfelé nézve. De éreztem, hogy ő is figyel. S ami a leggyönyörűbb volt rajta, az tűnt legtermészetesebbnek is: hatalmas, kiterjesztett, hófehér szárnyai.
Sokáig állt így. A nap lassan lenyugodott, és körvonala szinte a homályba olvadt. Én megbabonázva gyönyörködtem benne. Még mindig nem láttam őt teljesen, de éreztem a jelenlétét, és tudtam, hogy gyönyörű. Meleg könnyeim megállíthatatlanul peregtek végig az arcomon a meghatódottságtól. Így érez mindenki, aki meglátta a tökéletességet.
Kint teljesen besötétedett, és szárnyait leeresztette. Mikor láttam, hogy megmozdul, hirtelen felugrottam, és az ablakhoz szaladtam. Gyorsan becsuktam, nehogy elmehessen, és az ijedtségtől és sietségtől még szuszogva végre közelről láthattam.
Egyenesen a szemébe néztem, és ő is rám tekintett. A sötétség ellenére láttam őt. Arcán először szigorú szemrehányás volt, aztán ellágyult, és szeretettel kutatott szemem tükrében.
Nem mertem hozzá érni, és úgy láttam, ő sem akar megérinteni. Hirtelen megfordult, szárnyai szelet sodortak felém, és ettől kezdve méltóságteljes léptekkel járkált fel-alá a szobámban hajnalig. Én a hintaszékbe ültem, lábaimat magam alá húztam, és megigézve, szemeimet egyszer sem levéve róla, ugyaneddig néztem.
Mikor derengeni kezdett a világosság, hirtelen megállt, és vágyódva nézett kifelé. Gondolatok áramlottak a fejembe. Nem mondatokként, csak mint egy elhatározás. Nem akartam elengedni. Nem nyitottam ki az ablakot, bár éreztem, ezt kívánja tőlem.
A napot mozdulatlan várakozásban töltötte. Láthattam, tökéletes alakja hogy sorvad, múlik folyamatosan. Éreztem, hogy én teszem ezt vele. A bánat kimondhatatlan mélysége töltötte meg a lelkem, de elhatároztam, hogy útjára engedem. Most döbbentem rá, hogy ha nem tisztelne engem, már rég elmehetett volna. Remegő kézzel tártam szélesre az ablakot, és utat engedtem neki.
Visszahanyatlottam az ágyamba, és fejemet a párnák közé fúrtam, hogy ne láthassam, ahogy eltávolodik. Szárnysuhogást, és ürességet vártam. De csend volt, és egyre inkább éreztem megnyugtató közelségét.
A nevemet suttogta. Kellemes borzongás futott végig rajtam, de nem mertem felnézni. Pár pillanat múlva meleg teste hozzám simult, és éreztem a beteljesülés mindent elárasztó érzését, mikor betakart a szárnyaival.