Nancy a rezervátumban

Az indián házaspár kész haditervet dolgozott ki arra, hogyan költöztessék át Nancyt a nagyszüleihez: Johnny valami ürüggyel elcsalja otthonról az öreget, s közben Judith beviszi édesanyjához a gyereket.
– Nancy, drágám – magyarázta az asszony a kislánynak, mielőtt útnak indultak a városba. – Kis időre át kell vigyünk a nagymamáékhoz. A doktor bácsi szerint csak így előzhetjük meg, hogy te is megbetegedjél.
Nancy megszeppenve nézett rá, de azért szófogadóan bólintott.
– Hát ha muszáj… – suttogta sírásra görbülő szájjal.
– A nagymama nagyon szeret téged, ugye tudod?
Emma az elmúlt két hétben többször is szerét ejtette, hogy találkozzon az unokájával, így a kislány már nem érezte annyira idegennek. Ellenben a nagyapjának nevezett idős embertől félt egy kicsit.
– Ühüm – dünnyögte, majd hevesen átkarolta a nénikéje nyakát. – De a nagyapa nem szeret…
– Hogyne szeretne, kicsim, csak ő nehezen tudja kimutatni az érzéseit – igyekezett megnyugtatni Judith. – Tudod, mit? Felveheted az új ruhádat! Abban biztosan tetszeni fogsz nagyapának.
Amikor először kocsiztak be a városba, a fiatalasszony megajándékozta Nancyt egy teljes öltözet indián ruhával.
Ettől az ötlettől Nancy mindjárt jobb kedvre derült. Egyre inkább feszélyezte, hogy divatos, városi ruháiban kitűnt a többi gyerek közül, és ösztönösen megérezte, hogy azért bámulják meg folyton a Warm Springs-i emberek.
– Kérhetek valamit, Judith néni? – nézett esedezve a nénikéjére.
– Persze, drágám – hagyta rá az asszony. Bármit megtett volna, csak ne lássa olyan szomorúnak kis unokahúgát.
– Befonnád a hajam úgy, ahogy Susie-ét szoktad?
– A legnagyobb örömmel! De előbb öltözz át!
Amikor Nancy útra készen odaállt Johnny bácsi elé, a férfinak tátva maradt a szája a meglepődéstől. Két vaskos fonatával, hímzett walla walla népviseletben, fejpánttal a homlokán akárha egy indián kislány lépett volna ki a gyerekszobából.
– Mehetünk – jelentette ki nagy komolyan.
Johnny a tervnek megfelelően befuvarozta a feleségét és Nancyt Warm Springsbe, majd kirakta őket a cukrászdánál, amely nem messze volt az apósáék házától. Onnan egyenesen a sárgára festett házhoz hajtott, és megkérte a gyanútlan Thomast, hogy segítsen neki felpakolni a dzsipre néhány fagerendát.
– Tudja, ideje kijavítanom az istálló tetejét, mielőtt rászakad a jószágokra – lódította szemrebbenés nélkül. – Aztán ihatnánk egy korsó sört a kocsmában.
Ez utóbbi eléggé felvillanyozta az öreg indiánt ahhoz, hogy készségesen csatlakozzon hozzá. Még el sem tűntek a GMC-vel a fatelephez vezető úton, Judith kézen fogta Nancyt, szabad kezével felkapta a kislány ruháival megtömött táskát, és szapora léptekkel elindult a szülei háza felé. A pöttöm gyerek szinte futott mellette.
Emma igencsak meglepődött, amikor benyitottak a konyhájába.
– Hát ti? Csak nincs valami baj? Apád mindjárt itthon lesz…
– Tudom. Siettünk, ahogy bírtunk – mondta Judith, és gyorsan vázolta édesanyjának a helyzetet.
– Hááát, végül is… Ha itt hagyod Nancyt, apád csak nem teszi ki az utcára. – Az idős asszony foghíjas szája mosolyra húzódott. – De most jobb, ha elmész, mielőtt itt talál.
Judith hálásan az anyjára nézett, majd nyomott egy futó csókot a kislány homlokára, mielőtt kiviharzott.
Emma fogta a táskát, és odaszólt a tanácstalanul ácsorgó Nancynek:
– Gyere, kincsem, elrámoljuk a ruhácskáidat.
Bevezette egy elsötétített szobába, ahol kissé áporodott levegő csapta meg az orrukat.
– Ez volt a lányaim szobája, de már rég nem lakik benne senki – magyarázta a gyereknek, miközben szélesre tárta a hátsó kertre néző ablakot, és kilökte a zsalugátereket. – Remélem, nem fogsz félni itt egyedül.
Ahogy Nancy megrázta a fejét, copfjai csak úgy röpködtek körülötte.
– Otthon is külön szobám van… mármint a maminál…
– Értem. Nos, az lesz a legjobb, ha idebent maradsz, amíg vissza nem tér a nagyapád – javasolta az idős asszony, miután végzett a kicsomagolással, majd idegesen megigazította ősz haját. – Ismered a bújócskát?
A kislány bólintott.
– Remek. Akkor most játsszuk azt, hogy én vagyok a hunyó, és te addig nem jöhetsz elő, amíg nem szólok. Rendben van?
Újabb bólintás, ezúttal pajkos mosoly kíséretében.
Amíg arra várt, hogy a nagyanyja kihívja a konyhába, Nancy alaposabban szemügyre vette a szobát. A kézi szőttes takaróval borított ágy jó széles volt, és kényelmesnek hatott. Nancy próbaképpen ráült, rugózott egy párat, aztán elégedetten állapította meg, hogy jó fekvés esik rajta. A szemközti falnál súlyos komód állt, amelyen régi, fekete-fehér, vagy már inkább sárgás fényképek sorakoztak katonás rendben. A kislány fürgén felpattant, és a komódhoz lépve kíváncsian nézegette a számára ismeretlen felnőtteket és gyerekeket, akik egytől egyig indián öltözéket viseltek. Nancy végigpillantott magán, majd újra a képre meredt: A kislányokon lévő ruhák megszólalásig hasonlítottak az övére. Ez a felismerés rendkívül jó érzéssel töltötte el. Mintha indián ruhájában ő is közéjük tartozó lett volna, egy a környékbeli gyerekek közül. De ha ugyanolyan, mint a többiek, akkor a nagyapa miért haragszik rá?
Aznap este, amikor Thomas Yellowfish náluk járt a farmon, Nancy sokáig nem tudott elaludni. Tisztán hallotta, ahogy Judith néni a konyhában beszámolt Johnny bácsinak a nagyapa látogatásáról. Csupán annyit értett meg belőle, hogy az ősz hajú bácsi nem szereti őt, és azt akarja, hogy a nénikéje vigye vissza Salembe az anyukájához.
Hamarosan beszélgetés foszlányai szűrődtek be a szobába. Nancy lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott, és fülelni kezdett.
– Judith áthozta az egyik unokánkat, nehogy elkapja a betegséget a többiektől – fogadta Emma a férjét.
– Érdekes, Johnny nem említette az imént – dörmögte Thomas. – De mindegy, a gyerek természetesen maradhat. Legalább nem fogunk unatkozni.
– Én is így gondoltam – biccentett Emma, és megemelte kissé a hangját: – Gyere ki, drágaságom!
Nancy hirtelen ötlettől vezérelve a fejére borított egy áttetsző tüllfátylat, amely a tükrös szekrényen ülő régi játék babára volt terítve. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, mintha félne zajt csapni. Amint Thomas megpillantotta, kitárta felé a karját.
– Gyere, kicsim, öleld meg nagyapádat!
A kislány menten odaszaladt hozzá, és meghitten hozzásimult.
– Mi ez az ócskaság a fejeden? – Thomas egyetlen mozdulattal lekapta a gyerek fejéről a fátylat, azonban a meglepődéstől rögtön megállt a keze a levegőben. – Te nem Susie vagy!
– De nem ám! Én Nancy vagyok – felelte a kislány, és nyílt tekintetét a ráncokkal barázdált arcra emelte. Az öreg el akarta taszítani magától a törékeny kis testet, de mielőtt megtehette volna, a kislány rendületlenül folytatta: – És én szeretlek téged, akkor is, ha te nem szeretsz engem, nagyapa!
Az öreg indián nem szólt egy szót sem, csak még szorosaban ölelte magához. Emma alig mert hinni a szemének. Ami éveken át nem sikerült se neki, se a gyerekeinek, azt most véghezvitte egy négy és fél éves kicsi lány: megolvasztotta a jeget egy bolond, makacs vénember szívén!