Napló

2019. jan. 21.

Mindig is akartam naplót írni. Amiket ebbe feljegyez az ember, azt magának szánja, olyanfajta őszinteséggel, ami másra nem tartozik. Eddig nem volt rá időm. Most van. Azt nem tudom, hogy lesz-e, a "lesz"- t itt, a halál várótermében nem ismerik.
Kinn-benn minden fehér. Az ablakon túl a hó világít, itt a klórszagú levegőben a falak, a bútorok, az ágynemű meg persze az arcok is. Viaszos sápadtság van mindegyiken, mintha már a halotti maszk lenne, mozdulatlan, amit csak időnként ránt ráncosra a fájdalom.
Holnap CT. Eldől a sorsom.

jan. 22. délután

Vizit. Rossz előjel, az orvos utoljára hagy. Néz rám, latolgatja, hogyan lehet velem közölni a közölhetetlent.
– Még lesznek majd vizsgálatok a pontosabb diagnózis érdekében…
Mosolyogni próbál. Én is. Pontosan tudja, hogy tudom, amit ő tud.
– Tehát pozitív? – kérdezem.
– Igen.
És már fordul is el tőlem, indul az ajtó felé.
Talán most aludni kellene. Kérek valami altatót a nővértől, ártani nem árthat. Egyébként már úgyis mindegy.

jan. 24.

Tegnap nem volt kedvem az íráshoz. Meghalt az ágyszomszédom. Nagy volt körülötte a jövés-menés. Aztán csönd lett. Csak a sarokban lévő ágyban sírdogált egy asszonyka:
– Együtt jöttünk be a nénivel…
Nem szóltunk rá semmit. A szobában mindenkit elhallgattatott a halál közvetlen közelsége.
Ma egyébként gyalázatos volt az ebéd. Valami "csúmancs"- főzelékféle egy darab rágós hússal.
Még jó, hogy egyre rosszabb az étvágyam.

jan. 25.

Folyik az infúzió. a nővért kérdezem:
– Valami gyógyszerféle?
– Á, csak sós víz, hogy ki ne száradjon.
Keserű mosoly. Hogy ki ne száradjak? Pedig talán meggyorsítaná a "folyamatot".
De tényleg ezt szeretném, a gyors halált? Halál. Furcsa ezt a szót így rám vonatkoztatva leírni. Eddig mintha nem velem történtek volna a dolgok. A röntgen, az ultrahang, a CT, a megszámlálhatatlan vérvétel. a beépített kanül, az infúziók… De egyre inkább érzem, hogy közel kell engednem magamhoz az elmúlás gondolatát.

jan. 26.

Ma fájdalomra ébredtem. Lassan, alattomosan közelített, aztán hirtelen elkapott, mint kígyó a kiszemelt áldozatát. A délutáni infúzióba tettek valamit, amitől elviselhetővé vált a fájás. Furcsa, lebegő érzés fogott el. Vajon ez már morfium lenne?

jan. 27.

Sokáig aludtam. Elfelejtettem, hogy min is kezdtem el gondolkodni tegnapelőtt. Hát persze. A halál. Nem tudom, hogy félek-e tőle. Nem vagyok hívő, fogalmam sincs hogy mi vár rám. Úgy gondolom, csak annyi lesz, mintha elfújnák a gyertyát. Persze lehetnek végső hallucinációk, de ki tudja. Talán egész másképpen történik majd minden. Át fogom élni a halált, és megtudom, hogy milyen is valójában. Mint ahogy mindenki más előtt is előbb-utóbb, megnyílik az életnek ez a nagy titka. Csak az bánt, hogy utána már nem mondhatom el, nem írhatom meg senkinek.

jan. 28.

Már egy hete vagyok benn. Itt volt a lányom. Rövid időre felfüggesztettem a halálról való elmélkedésemet.
Szegény gyermekem a "kintieket" juttatta eszembe. Vajon mindent rendben hagyok magam után? Hiányzok majd nekik?
– Otthon mindenki jól van?
– Jól. Miattunk ne aggódj!
Aztán csak hallgattunk. Fogtuk egymás kezét. Megigazította a párnámat, mielőtt elment.

jan. 29.

Egyre gyengébb vagyok. Sokat alszom. Valószínű, emelték a morfiumadagot. Az írás is nehezen megy.

jan. 30.

Akkor hát ennyi volt az élet? Nem volt könnyű. Megszenvedtem, ahogy mások is. Azért jó lenne még egy kicsit szenvedni, még élni egy darabig. Csak még egy keserédes kis szeletet szeretnék abból, amit életnek neveznek!

jan. 31.

Egyre kevesebb a tiszta pillanatom. Délután voltak benn a kintiek közül… csak a lányomra emlékszem. A jó, hűvös kezére, ahogy a homlokomra tette… Aztán megint ez a szörnyű forróság.. a láz…

febr. 1.

Ma megkérdezte a nővér, hogy akarok-e papot. Csak a fejemet ráztam, hogy nem. Hagyjanak! Hagyjanak aludni.