Naplófonat/1. Gyíkok a gépezet ellen/Második darab

2010. október 22. péntek

Tudom én, hogy a tegnapi napról sem írtam, még szeptemberben járok valahol, na de felírom azért, hogy ha valaki belenézne, lássa, hogy becsületesen vezetem a terápiás naplót.
A sztori már nem hosszú egyébként, a lakásban a bejelentés óta kerülgetjük egymást, a tárgyalás pedig csak hétfőn lesz, úgyhogy egyelőre minden lóg a levegőben. Igyekszem a szobámban maradni, apám néha rajtam felejti a szemét, és olyan vizenyősen bámul, mintha utoljára látna, anyámat meg gyötri a bűntudat, ezért sóhajtozik, és elereszt egy-egy megjegyzést, hogy milyen nehéz most neki, de mennyi ideig tartotta magát, és belefáradt, elfogyott az ereje, bla bla bla. Valahogy úgy érzem, egyikük sem volt igazán erős soha. Amiről anyám azt hiszi, hogy erő, az csak erőlködés, vagy nem tudom. Ezt csak úgy… érzem, nem tudnám megfogalmazni.
A suliban annyi történt, hogy kaptam egy ötöst románból. Nagyképűen és gonoszul hangzik, de azért kaptam, mert akartam kapni egy ötöst. Mindig kíváncsi voltam, milyen lehet szar jegyet kapni, mert úgy éreztem, jobban bírnám, mint ezek a bőgőmasinák, akik kisírják a szemüket egy nyolcasért. Úgyhogy nem tanultam meg a szavakat, pedig sejtettem, hogy írunk. De ellazultam, klippeket nézegettem, és eldöntöttem, hogy nem tanulok román szavakat, mert ha írunk, legalább megtudom, milyen érzés szar jegyet kapni, és anyámék sem kérhetnek számon. Nem csoda, ha a családi problémák miatt romlik a teljesítményem. Asszem, valami ilyesmit mondott a múltkor, amikor bejött a suliba beszélni az oszival. Felfordult tőle a gyomrom.
Meglett az új tánc, és kitalálták, hogy be kéne mutatni a mikis gólyabálon. Úgyhogy elég sokat gyakoroltunk. Márti mögött álltam a próbákon, és láttam az alkarját. Volt rajta valami furcsa, szabályos forradás. Megkérdeztem, mi az. Megmutatta. „Rácseppent az olaj, elégettem. Megmaradt a kis kör. Aztán virágot rajzoltam köré, és úgy megtetszett, hogy belekarcoltam.” „Hogy?”-kérdeztem hirtelen. „Borotvapengével. Nagyon egyszerű. Bár a szirmoknál vigyázni kell egy kicsit.” Nem értettem. „Belevágtál a saját kezedbe? És nem fájt?” „Nem jobban, mint a piercingjeim. Tetoválást is akarok, az jobban fog fájni.” Nagyon meglepődtem, de nem kérdezősködtem tovább. Csak próbáltam elképzelni, hogy az ember össze-vissza vagdossa magát, mert ez tetszik neki. A szememet viszont nem tudtam levenni a forradásról. Gyönyörű volt.
Október 14-én megvolt a gólyabál, táncoltunk, minden jól ment. Márti találta ki, hogy vigyenek be engem is a buliba, nézzünk körül, aztán lógjunk el egy sörre. Kincső benne volt, de a sörbe nem egyezett bele. Azt mondta, mi ketten nem sörözünk. Szerintem ő ivott volna, ha nem kell megint rám vigyázzon. Meghatódtam egy kicsit. De persze amúgy se söröznék. Elképesztően undorítóak a részegek. Odajött egy srác, nagyon vad szeszszaga volt, és ott elkezdett ölelgetni, hogy jaj de jó, hogy lát. Persze még sose látott. Aztán táncolni akart, rángatta a karom, egy kicsit megijedtem, de a lányok elzavarták. Ahogy ott ültünk a hangzavarban, nekik is elment a kedvük a plusz kocsmázástól, úgyhogy elindultunk haza. Akkor láttam a hat nem fogadott hívást: anyám.
A kanapén várt, ahogy beléptem, hisztizni kezdett, hogy ez milyen fellépés. Mutogatta az órát, és hajtogatta, hogy hajnali egy óra, meg hogy alig vagyok tizenhárom éves. Megvontam a vállam, és elindultam a szobám felé. Egyik fülemen be, a másikon ki. Ennyi. Jól táncoltam. És akármilyen undorító volt is, egy licis srác táncolni akart velem. Nem vagyok már gyerek.
Másnap, péntek volt, úgy tudom, Anna azzal jön oda az egyik óra elején, hogy miért is válnak a szüleim. Hirtelen rá sem tudtam nézni, csak éreztem, hogy az egész osztály bámul. Pocsék volt, ráadásul nem tudtam megakadályozni, hogy könny gyűljön a szemembe. Lefele néztem, hátha úgy nem látszik, de semmilyen frappáns válasz nem jutott eszembe, ehelyett gondolatban magamat szidtam, hogy miért nem készültem fel erre. Nem gondoltam, hogy máris tudják, nem gondoltam… Vonogattam a vállam, de nagyon szerencsétlenül nézhettem ki, mert Lóri a vállamra tette a kezét. Hirtelen arra gondoltam, hogy most mindenki megtapogat és meglapogat, hogy szegény nyomorult fejem, hát miért kell engem sajnálni, ha egyszer ők a hülyék, ez a barom is mit üti a vállam, mit képzel magáról. Már olyan dühös voltam, hogy majdnem felrobbantam. Csak le akartam rázni a kezét magamról, de olyan erősre sikerült a mozdulat, hogy fellöktem, és a tanár, aki épp belépett, csak annyit látott, hogy kivörösödött képpel a helyemre szaladok, Lóri pedig lassan kászálódik ki a padok közül. Annától megint telt egy akkora szívesség, hogy odarikácsolja: „Gyopár volt az! Ő volt! Lóri nem is csinált semmit!”
Szünetben jött is az oszi, hogy mégis mit képzelünk. Megkérdezte, mi történt. Valaki elmondta, erre részvéttel az arcán megragadott, bevitt a tanáriba, és nagyra nyitott nedves szemekkel biztosított a támogatásáról: „Most menj haza, és ha bármire szükséged van, hozzám mindig bátran jöhetsz.” Azzal kitessékelt. Az a barom Fülöp Gréta, jutott eszembe. Az apja válóperes ügyvéd, mindig ezzel dicsekszik. Az anyja pedig igazi őslakos pletykafészek, ahogy anyám nevezné. Anna meg Gréta nagy puszipajtások, hát persze. Őszinte megkönnyebbüléssel mosolyogtam vissza az oszira, tényleg jobb volt most, hogy rájöttem, hogy is derült ki az egész, miért vagyok téma a suliban.
Úgy döntöttem, csapok egy görbe napot, ha már hazatessékeltek, mintha a válás ragályos lenne. Volt nálam egy pár lej, vettem egy chipset és fél liter kólát. Mindjárt jobb. Végre beülhetek a nappaliba, leheveredek a tévé elé, ilyenek jártak a fejemben. Eldöntöttem, hogy leszarom ezeket mind. Csak járjon a szájuk, mit bánom én. És legközelebb azt válaszolom, hogy azért válnak a szüleim, mert megtudták, hogy ilyen címeres libákkal járok egy osztályba. Nem valami nagy duma, de akkor jónak tűnt.
Otthon egyből berontottam a fürdőbe pisilni, kézmosás közben megláttam a borotvát, és az jutott eszembe, hogy ilyennel csinálta Márti a virágot. Miközben tévét néztem, folyton ez járt a fejemben. Aztán valamelyik gyerekcsatornán ilyen lemosható tetoválásokat reklámoztak. Volt közöttük egy nagyon klassz kis gyík. Nekem olyan kéne, gondoltam, és tényleg azon kezdtem agyalni, hogy vajon festék nélkül, simán a karomba vésve is olyan jól mutatna-e. Úgyhogy feltápászkodtam, és kimentem a fürdőbe. Fogtam a borotvát, és a kezemhez tartottam. Nem mertem megmozdítani. Fájni fog, véres leszek. Pfuj. Aztán végiggondoltam, hogy egy hülye kérdés miatt az osztálytársaim előtt elbőgtem magam, olyan lehettem, mint egy túlfejlett óvodás. Ettől dühös lettem, és megcsúszott a kezemben a borotva. Kicsit ferde lett a vágás, de sikerült keresztben átvágni az alkaromat. A vér azonnal kibuggyant, és csepegni kezdett a kagylóba. Megengedtem a vizet, nehogy nyomot hagyjak. Ez lesz a gyík gerince, mondogattam magamban. Vajon a köröket csak égetni lehet? Hogy csinálom meg a fejét? Jó, akkor kezdem a lábaival, és húztam lefelé egy csíkot, de túl hosszú lett, és idétlen. Már láttam, hogy ez nem fog hasonlítani a Márti virágjához, le kellett volna rajzolni azt a kurva gyíkot, mondogattam, és hülyéztem magam. Csakhogy a lábnak szánt csíkból nagyon jött a vér, nem akart elállni. A vízcsap alá tartottam, aztán azt gondoltam, hátha olyan, mint az orrvérzés, ha felfelé tartom, eláll. Hát nem állt el, piros patakokban jött lefelé a könyökhajlatomig a hónaljam felé. Összekente a pólómat. Újra víz alá tartottam, hogy lemossam.
Nem hallottam, hogy anyám hazaért, igazából azt is csak akkor vettem észre, hogy belépett a fürdőbe, amikor felsikított. Gyorsan kocsiba ültetett, rohant velem a sürgősségre, kaptam egy szorítókötést, és a nővérke rohant utánunk az ügyeletes pszichiáter névjegykártyájával. Gondolom, ez valami standard eljárás, ha magukat vagdosó tiniket hoznak be. Azt vettem észre, hogy anyám egyszer sem nézett rám, nem kérdezett semmit, ezért visszafelé az autóban már rettegtem, milyen büntetés jár ezért.
De nem járt. Felküldött a szobámba pihenni, merthogy az orvos is azt mondta, de még mindig nem nézett rám. Kis időbe telt, míg rájöttem, hogy azért nem büntet és azért kerüli a tekintetemet, mert fél tőlem. Azt hiszi, megbolondultam. Ráadásul meg van győződve, hogy ezért ő a hibás.
A szüleim megegyeztek, hogy nem kell pszichiáter, idegorvos meg gyógyszeres kezelés, mikor nyilvánvalóan a válás miatt csinálom, meg mert nem kapok elég figyelmet, ilyen baromságok. Ezért találták nekem Andit. Szerdán voltam nála először, akkor mondta, hogy írjak naplót. És írom, íme.
Ma egy hete történt az egész vagdosós-sürgősséges cirkusz. A suliban nem volt gond azóta. Táncolni ma mentem először, kérdezték, merre voltam, de a vállvonásomról eszükbe jutott a válás, és elhallgattak. Nem mertem korábban menni, szégyelltem volna a csajok előtt az egészet. Azzal a nagy kötéssel a karomon pedig nehéz lett volna eltitkolni. Tegnap óta le van szedve, apró karcolásnak tűnik az egész korrekt kis sebtetővel. Esténként simogatni szoktam, érzem a dudorokat, és arra gondolok, hogy valahol ott van a gyíkocska. Persze ez baromság. Elcsesztem az egészet. Ha befejeztem volna, akkor sem lett volna igazi gyík belőle.