Naplófonat/I. Gyíkok a gépezet ellen/Negyedik darab

2010. október 26. kedd

Nem tudom elviselni az angoltanárnőt. Nem tudom, mi bajom vele, de már a hangját is rossz hallani. Meg azok a színes gyöngysorok a színes harisnyákkal! És illegeti magát, kacarászik a fiúkkal, és provokálja, hogy szivassák. Aztán ha valaki elejt egy durvább megjegyzést, kiborul a bili, üvölteni kezd, osztogatja a büntetéseket. Márti picsának nevezné.
Szóval valamelyik barom, Jocó vagy Isti előredobott egy valami gombócba gyűrt idióta gyerekes szexrajzot. Pont tarkón találtak vele, ezért visszahajítottam. Csesszék meg a marhaságaikat. A tanárnő persze pont ilyenkor figyel, amikor nálam a lap, nem akkor, amikor ők hosszan röhögik az órát közösen rajzolgatva. Odarohant, mire Jocó nagyon készségesen átadta a papírt, sőt még azt is közbeszúrta, miközben a tanárnő széthajtogatta, hogy a női figurát róla mintáztam. Persze amilyen hülye, bevette az egészet, mármint hogy én vagyok a hunyó, és hiába mondtam, hogy nem én voltam, a hülye is látja, hogy csak bemártottak. Ettől aztán kibukott, rámszólt, hogy fogjam be, és kiküldött egy igazolatlannal. Azt üvöltötte utánam, hogy látni se bír, és hogy megnézhetem majd a magaviseletjegyemet. Már nem tudtam hallgatni, és azt mondtam, hogy oké, hát akkor majd megnézem. Erre kilökött az ajtón, és bevágta utánam. Majdnem pofára estem. Olyan dühös voltam, hogy rúgtam egy nagyot a falba, egy kis környi vakolat lepattant a cipőm elé. Elegem van, elegem van, elindultam rohanva a folyosón, le a lépcsőn, dőltek a könnyeim.
Már csak két óra volt hátra a napból, szünetig rendbe hoztam magam, és nem mentem az osztálytársaim közelébe, a kezdő táncosokkal lógtam, két hatodikos csajjal. Késve értem be matekórára, a tanár csóválta a fejét. „Gyopár, mostantól minden óra veled kezdődik?” Eszembe jutott a múlt heti balhé Lórival, összehúztam magam, és helyre mentem. Elég sok baj van velem mostanában.
Délután a kicsiknek volt táncóra, nem mentem fel, otthon gubbasztottam, néztem az esőt. Mert hülye taknyos idő volt ma, és sár mindenütt. Egymás után hívott fel a két nagyanyám. Előbb a szentgyörgyi, aztán a vásárhelyi. Nannyó kezdte, hogy hogy vagyok meg hogy viselem ezt az egészet. Persze neki kell a legjobban tudni, hogy apám már jóformán nem is lakott itthon, szóval annyira nincs mit hiányoljak. De azért nem esett ki a szerepből, szépen megkönnyesedett a hangja, úgy mondta, hogy ha már anyám elhagyta apámat, én legalább ne hagyjam el őket. Utálom az ilyen körmönfont sárdobálást, hogy mond egy ilyet, aztán lapít, figyel, hogy védelmembe veszem-e anyámat, mert ha nem, akkor viszont egyetértek. De most tényleg megsajnáltam azt a szerencsétlen öregasszonyt. Elképzeltem, ahogy apám hazaköltözött, ő pedig próbálja ráerőltetni a régi pizsamáját, papucsát, esténként szépen föléhajol egy kiskanál propolisszal… apám meg csak egyszerűen nem fér már bele, kinőtte ezt az egészet.
Utána mama hívott, hogy mivel várjon pénteken. Megdöbbentem, mert nem tudtam, hogy megyünk, aztán felvilágosított, hogy hétfőn elseje, halottak napja, ki kéne nézni tatához a temetőbe. Ja tényleg, kaptam észbe, és még udvariaskodtam vele egy darabig, de az agyamban csak annyi volt, hogy vajon ígértem-e valakinek valamit a hétvégére.
Anyám majdnem az ajtót is besodorta a szobámba, amikor berontott. Hogy őt hívta mama, és mama mondta, hogy én mondtam, hogy nannyó is hívott. Mit akart? Mondom, semmit, megkérdezni, hogy hogy vagyok. De mégis miért pont most telefonál? Vajon nem akart-e ellene uszítani. Nem, válaszoltam, csak érdeklődött, biztos aggódik értem. Erre anyám újra sírva fakadt, hogy hát sosem lesz nyugtunk, hát sosem szabadul ő meg a bűntudattól? Erre nem tudtam mit mondani.
Tulajdonképpen hiszti volt ez is. Anyám sose állhatta az apám családját. Igazából nem szereti a székelyeket sem, faragatlannak és nyersnek tartja őket, mint a nagyvárosiak általában. Apámban is mindig megvetette ezt, a származását, hogy hiába végzett egyetemet és lett mérnök belőle, azért ugyanolyan beszűkült és kicsinyes, mint a székely parasztok. Bezzeg az ő felvilágosult vásárhelyi családja! Olyan is volt, hogy nekem magyarázta, hogy mennyivel nagyobb ajándékokat kapok mamától, mint nannyóéktól. Kezdett ebből elegem lenni. Mármint anyámból, ahogy fényezi a rokonait. Ezért néha visszapofáztam, és megvédtem nannyóékat meg Krisztinát, az apám nővérét, bár ő tényleg elég fárasztó. Aztán elkezdtem ezt a dicsekvést hallani akkor is, ha mama beszélt a vásárhelyi unokáiról, sőt akkor is, ha Balázs, anyám bátyja újságolta el, hogy új autót vett. Lassan megutáltam, hogy ilyen vidám és gazdag mindenki, eldöntöttem, hogy azért is szenvedő székely leszek. Néha anyám előtt eltúlzom a tájszólást, és látom, hogy utálja. Ha azt mondom, „meglássuk”, falra mászik. De ha nagyanyámhoz vagy valamelyik vásárhelyihez tiszteletlenül szólok, könny gyűl a szemébe, és mártírhangon előadja, hogy én mindent az ő rokonságának köszönhetek. Ő persze nem köszönhet apáméknak semmit, esetleg az elvesztegetett ifjúságát, ezért fintorog, hogy nannyó milyen zsírosan főz és milyen rusnya rongyszőnyeget terít a padlóra. Most kicsit apámat is megsajnálom, pedig az utóbbi időben nagyon haragudtam rá. Nem úgy bánt velem, mint a gyerekével. Mintha nem is érdekelné más, csak anyám. Ha kellett nála egy piros pont, hát szépen bánt velem, hogy anya lássa, milyen jó apám van. De másképp nem törődött semmivel. Ha hazajött, sosem kérdezte, hogy vagyok, csak hogy anyám merre van, járt-e haza. Úgy éreztem, gyanakszik, ha nincs időben itthon, és egy olcsó kémnek éreztem magam, akinek muszáj köpni. Hát egy idő után idegesen hárítottam, mittudomén, hagyjatok békén, ott van, ahova ment és kész.
Olyan hülyék mind! Miért nincs ilyenkor az embernek egy testvére? Csak egy kicsi hitvány, balhés öcsém volna, mindjárt könnyebb lenne az egész. Legalább lenne amiért több eszem legyen, mint ezeknek. Vagy lenne akihez szóljak, akit csitítsak, védjek. Vagy húzzam a fülét, rúgjam a bokáját, ha mást nem.
Kincsőnek sok tesója van. Négy vagy öt. Mind barnák és nagyszeműek, mint ő. És ő a második legnagyobb. Asszem van egy velem egykorú öccse. A legkisebb húga a legaranyosabb. Etelkának hívják, göndör haja van, kerek kis arca, és a kacagása is olyan göndör, kerek, hogy az ember egész nap puszilgatná. Néha szeretnék egy lenni közülük. Szívesen lennék ikertesója a velem egykorú srácnak. Magas, szép a mosolya és nagyot köszön az utcán. Talán Levi a neve. És én lennék Levi ikertestvére. Levi és Gyopár. Kincső tesói. Az például fasza lenne.
Márti persze egyke. És neki is elváltak a szülei. Rá jobban hasonlítok, őt mégsem szeretném tesómnak. Ő más. Ha hozzám szól, liftezni kezd a gyomrom, és attól félek, valami nagy hülyeséget mondok. Ha megdicsér, elpirulok, és úgy érzem, egészen felnőtt vagyok már. És tetszik a haja, meg a szándékosan rekedt hangja, meg ahogy a cigit fogja, meg az illata, meg ahogy felrántja a vállát és szakadék támad a kulcscsontja mögött a csónaknyakú blúzaiban. És ideges leszek, ha valamit csinálnak Kincsővel, engem meg kihagynak, és szeretem megnevettetni, szeretem, ha velem foglalkozik, ha rám néz tánc közben. És őrültségekre lennék képes miatta és érte. Nem, Márti nem lehetne a tesóm. És sajnos, Kincső sem az. Nincs tesóm. Pedig ennyit még megtehettek volna értem.