Napok tengere, 4. rész

– Ki az a Krisztus? – tette föl a kérdést hirtelen valaki. Az ismeretlen hang gazdája valahol a sötétben bujkált, s egy jó darabig még nem mert mutatkozni, Tim hiába szólongatta.
A félhomályban derengő padlásra néhány pillanatig várakozó csend borult. A gerendák között az ócska, mívesen faragott ajtajú szekrények, a vastag porrétegtöl szürke kárpitú törött lábú székek, a kopott, rozsdás lakattal lezárt utazóládák, a szanaszét heverő, megsárgult lapú újságok, az ódivatúan kacskaringós ruhafogasok még ódonabbnak tűntek a hirtelen támadt csöndben. A tető palái között besurranó tavaszi szél meg-meglengette a már-már a padlás berendezéséhez elengedhetetlenül hozzátartozó pókhálókat. Némelyikben pók is tanyázott.
– Még mindig nem jössz elő? – érdeklődött Tim.
– Itt vagyok – érkezett a felelet.
– Nem vettük észre, amikor följöttél a lépcsőn.
– Mert nem is jöttem föl – válaszolta a lány.
– Seprűnyélen lovagolsz? – nevetett Kicsi Szarvas.
– Nem egészen. Hamarabb itt voltam, mint ti. Semmi varázslat.
– Kár – motyogta csalódottan Kicsi Szarvas.
– Én Tim vagyok. Ez itt Kicsi Szarvas. Foglalj helyet az egyik ládán. Ha kényelmetlen, kerítünk neked egy párnát, bár attól tartok, nem lesz a legtisztább.
– Nem, hagyd csak, köszönöm. Egyébként Kim vagyok.
– Kim és Tim! Nagyszerű! Tim és Kim!
– Ne beszélj már annyit, Kicsi Szarvas!
– Föl se vedd, hisz csak bolondozik – mondta a lány.
– Úgy-úgy! Bolondozik! – kuncogott Kicsi Szarvas.
– Ne haragudjatok, nemhogy rátok török, de még magyarázatát sem adom a történteknek… Nos… egy hete, hogy az utcátokba költöztünk a nagynénémmel. A nénikém már az első napokban barátságot kötött a környéken szinte mindenkivel, míg én ez idő alatt egyetlen korombelivel sem futottam össze…
– Mi sem vagyunk azok… – tartotta Tim a három lépés távolságot.
– Ne légy benne olyan bizonyos. Szóval megkértem a nénikémet, nem tudna-e segítségemre lenni abban, hogy végre barátokra leljek. Ekkor említett titeket. Aztán egyszerűen eljöttem, bekopogtam, s az édesanyátok biztatott, nyugodtan jöjjek föl a padlásra, hisz úgyis mindig fenn időztök. Így hát bátorkodtam megmászni a lépcsőt, ám mivel senkit nem találtam itt, gondoltam, várok egy kicsit. Addig is körülnéztem, utólagos engedelmetekkel.
– Egyáltalán nem haragszunk, hogy itt vagy, – hangoztatta Kicsi Szarvas – én nagyon is örülök neked. És te Tim, te örülsz Kimnek?
– Nem muszáj válaszolnod – nyugtázta Kim, Tim zavarát látva a kérdést hallván.
– Egyáltalán nem esik nehezemre válaszolnom. Kedvesnek látszol, és hármasban talán még kellemesebben fognak telni a padláson töltött órák…
– Hm… Talán… De a kérdésemre, hogy ki volt Krisztus, még nem kaptam választ.
– Bölcs ember volt. Tanító. És… gyógyító is. Tudod, csodákat tett. Sokan tanítványaivá szegődtek, így hirdették tanait. Jézus, a Krisztus, ekként nevezték öt. Azt mondta, nincs fontosabb a szeretetnél… De mindez csaknem 2000 évvel ezelőtt történt, s ma már oly valószerűtlennek tűnik…
– Miért mondod ezt? – kérdezte Kim. – Van-e fontosabb a szeretetnél?
– Közhelyes vagy – jelentette ki flegmán Tim.
– Te meg cinikus! Nem gondolod? – Kim hirtelen döbbenetében váltott kissé támadó hangnemre.
– Ne veszekedjetek, rendben? – csitította őket Kicsi Szarvas.
– Nem veszekszünk, csak épp nem értünk egyet – világosította föl öccsét Tim.
– Egyébként még kislányként sokat hallottam Nagyanyámat mesélni egy emberről, aki talán nem is ember volt…
– Hát, akkor mi? – érdeklődött Kicsi Szarvas.
– Hm, nem is tudom… De oly varázslatos egyéniség volt, hogy nem lehetett öt nem szeretni… Követői aztán keresztényeknek nevezték magukat. Titkos jelük a hal volt. Nem gondolod Tim, hogy ez a két ember egy és ugyanaz?
– Minden bizonnyal – mormogta némi unalommal Tim.
– Most meg miért vagy megint ilyen flegma? Nem lehet rajtad eligazodni!
– Ki mondta, hogy próbáld meg?
– Na, ne! Én most fogom magam, és már itt sem vagyok. Majd üzenj, ha lenyugodtál, oké?
– Miért vagy ilyen undok, Tim? – kérdezte aggódva Kicsi Szarvas.
– Rendben. Bocs. Igazán ne haragudj, hülye voltam.
– Én ezt nem mondtam. Spongyát rá.
– Kösz.
– Még a legfontosabb kérdést azonban föl sem tettem: valójában mit csináltok itt?
– Ez egy jó kérdés – kezdte Tim-, s a válasz erre annyi, hogy mesélünk egymásnak. Általában olyan dolgokról, amelyekről álmodunk. S ha az álombéli történet érdekesnek bizonyul, akkor azt itt a padláson, ébren szőjük tovább, és… és tulajdonképpen ennyi.
– Ez nagyon klasszul hangzik – futott végig a széles mosoly Kim ajkán -, úgyis fogalmazhatnék, mintha őrködnétek, meg ne szökjenek az álmaitok!
– Érdekes megközelítés – tűnődött Tim, igyekezve a lehető legközömbösebb maradni, mosolyát azonban csak nagy nehezen tudta elrejteni. A padlás félhomálya nagyban segítségére volt ebben. A legfinomabb és legbájosabb mosoly volt, melyen megakadhatott Kim szeme egy pillanat töredékére, beragyogta Tim arcát. Az előbbi undokság eltűnt vonásaiból. Kicsi Szarvas éppen a lába előtt heverő megsárgult, töredezett lapszélű újságok képeit vette szemügyre, így figyelmét elkerülte a bájos, néma jelenet. Kim, észre sem vette, s máris elmerült Tim kisfiús tekintetében, hosszan és titokzatosan…

– És miféle megpróbáltatásokat kellene kiállnom, ha szeretnék én is a csapat tagja lenni?
– Kicsi Szarvas, mit javasolsz?
– Szerintem, meséljen valamit!
– Azt hiszem, ez menni fog. A legjobb barátok vagyunk: én és a képzeletem. Mindegy miről, igaz?
– Nekem igen. És neked, Tim?
– Valójában… igen.
– Mégis mit jelent az a valójában? Ne meséljek olyan lányos történetet?
– Tim szereti a szerelmes történeteket – kurjantotta el magát Kicsi Szarvas. De már meg is bánta, amint megpillantotta a nyílt „kitekerem a nyakadat” kifejezést Tim arcán. Kim csöndben maradt, és igyekezett minél diszkrétebb lenni.
– Nos, tényleg mindegy, miről mesélsz. Csak ne legyen sok köze a valósághoz.
Tim megadóan bólintott.
(Folyt. köv.)