Napok tengere, 5. rész

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy birodalom. Földjén tündérek, koboldok, gnómok, sárkányok és nagyhatalmú varázslók éltek. A birodalom határai mentén feneketlen mocsarak, megmászhatatlan hegyvonulatok, végtelen sivatagok és haragosnak tetsző tengerek riasztották el a birodalom közelébe tévedőket. Mert mondanom sem kell, saját akaratából senki még csak el sem indult a titokzatos földvidék irányába.
E birodalmon túl azonban gyönyörűséges országba juthatott a kalandokra éhes kóborlovag. A két birodalom között, mivel igen nagy távolságra estek egymástól, éppen elfér a Mi Valóságunk. Ebből világosan kitűnik, hogy e csodás tájakra legkönnyebben egy Ember tévedhet, hisz nem állja útját feneketlen mocsár, végtelen homoksivatag és egyéb szörnyűségek.
A Kristálytündérek Birodalma, mert így hívták a szépséges országot, trónján Marga hercegnő ült…

– Marga. Ezzel az erővel akár spárga is lehetne…
– De Tim!
– Oké, nem szóltam – vigyorgott Tim.

A Birodalom három részből állt: keleten az Erdő, nyugaton a Patak és északon a Rét. A Birodalom északi határánál, pedig a Mesék Végének Óceánja kezdődött…

– Ez félelmetesen hangzik! – ámuldozott Kicsi Szarvas.

Nos, a Birodalom három részét egy-egy Kristálytündér őrizte: a Patakot Trilla, az Erdőt Pille, s a Rétet pedig Dallam. Ők voltak Marga hercegnő követei. S hogy mi volt az Óceánon túl, azt senki sem tudta!
Marga nagyon szeretett a homokos parton sétálni. A finom, bőrét simogató szemcsékben bokáig süllyedve járt, s ez mély nyugalommal töltötte el. Hallgatta a sirályok távolba vesző rikácsolását, arcát csókolta a hűvös tengeri szél, míg az égen áttetsző szürke felhők kergetőztek. Közel s távol egyetlen hang olvadt a csendbe: az óceán ringató morajlása.
A hercegnő naphosszat bandukolt a parton, elmerült a végtelen víztömeg békéjében. A Várkastély, melyben lakott, szintén a parton állt. Bár, inkább úgy fogalmaznék: tornyosult! Egy bánatosan szürke sziklába faragva meredt ott, fiatornyocskáival rohanva az ég felé. Korát senki nem ismerhette. Még ha oly búskomornak tűnt is, Marga azért szerette.

– Hogy nézett ki Marga hercegnő? – érdeklődött Kicsi Szarvas.

Ami a magasságát illeti, nem volt sem túl magas, sem túl alacsony. Hosszú hollófekete hajkoronája dúsan és könnyed hullámokban omlott a vállára. A bőre hamvas volt, rózsás, kissé sápadt. Talán a szomorúságtól. A szeme pedig… álmodozóan kék…
Kecsesen járt, ahogyan hercegnőhöz illik. Szerette őt az óceán, az ég, a sirályok, a parti föveny, a komor sziklák, az apró lábait érintő homok…

– Csak ő nem szerethetett senkit – mormogta félig-meddig önmagának Tim.
– És miért volt olyan szomorú? Nem voltak barátai, akik fölvidíthatták volna?
Kim meg sem hallva az előbbi kijelentést szőtte tovább történetét, válaszolva ezzel Kicsi Szarvas kérdésére.

Marga hercegnő egyedül élt Birodalmában. A Kristálytündérek nem beszéltek! Ha valamit közölni akartak uralkodójukkal, azt fény segítségével tették. Hogy a hercegnő nem ismert más lényt önmagán kívül, akivel beszélgethetett volna, az annak tudható be leginkább, hogy a Birodalomba nem vezettek ösvények. Aki el akart jutni oda, annak oda kellett álmodnia magát. Eddig csak egyvalakinek sikerült majdnem megtennie a különös utat, ám mielőtt megérkezett volna, az illető feladta – közvetlen a cél előtt! Többen sem előtte, sem azután nem próbálták meg. Marga szomorúságát az óceán moraja s a part közelében vijjogó sirályok ringatták álomba…

– Talán ezzel a hercegnővel volt a baj… – incselkedett Tim.
– Mi baj lett volna vele?
– Olyan távol élt mindentől és mindenkitől, hogy rég elfelejtkeztek róla. Azt sem tudta már senki, vajon él-e? Hal-e?
– Nos – kezdte Kim -, mint már említettem, a Kristálytündérek Birodalmába az Ember csak odaálmodhatja magát. Másképp… másképp nem megy és kész. Különben is, ez az én mesém, és nem kötelező hallgatnod sem.
– Ha már erről van szó, ez meg itt a MI padlásunk – vágott vissza Tim.
– Kérlek szépen, Tim, én szeretném Kim meséjét végighallgatni! – közben Kicsi Szarvas nagyokat ásított, erősen dörzsölgette szemeit, s igyekezett úgy tenni, mint aki még teljesen éber.
– Amint látom, Kicsi Szarvas, ezt a mesét ma már nem hallgatod végig. Nem jobb volna alaposan kialudnod magad, aztán holnap ott folytatjuk, ahol abbahagytuk? Mit szólsz?
– Igen, Tim. Aludni fogok. És álmomban a Kristálytündérek Birodalmába repülök… Adhatok neked egy jó éjt puszit, Kim?
– Hát persze! Aludj jól!
Kicsi Szarvas lebukdácsolt a padlás lépcsőfokain, azután egy távoli ajtócsapódás hallatszott.
Már majdnem tökéletes sötétségbe burkolózott a padlás, tiszta, csillagos tavaszi éjszakába fordult az este. A kicsiny padlásablakon a Hold kukucskált, sarlója, akár Isten titokzatos mosolya, lámpásként szolgált az éjszaka vándorainak. Nem feltétlen szükséges két lábbal útra kelni, a gondolatok szárnyain is utazhat a nyugtalan lélek.

– Megsértődtél? – kérdezte halkan Tim.
– Miért sértődtem volna meg holmi ostoba kijelentésen – vetette oda Kim flegmán.
– Szóval nem.
– Nem. Eszemben sincs.
– Rendben.
– Igen.
– Mi igen?
– Megsértettél.
– Akkor arra kérlek, ne haragudj. Bocsánatot kérek, őszintén. Nem akartam cikizni a mesét. Mégis kicsúszott a számon.
– Talán igazad van.
– Miben?
– Talán túl butácska volt a történetem…
– Szerintem nem. De Marga hercegnőnek vajon miért nem jut eszébe, hogy talán neki kellene „kiálmodnia” magát a saját, távoli birodalmából, ahelyett, hogy folyton azon siránkozik…
– Marga nem siránkozik!! – csattant fel magából teljesen kikelve Kim.
– Jól van, jól van! Nyugi! …szóval egyfolytában azon szomorkodik, hogy egyedül van széles e világban, illetve saját világában.
– De még segítséget sem kérhet senkitől, hiszen a Kristálytündérek nem beszélnek!
– Nem. A mese szerint. Ám a mese újrafogalmazható.
– Ez igaz.
– Mi volna, ha mondjuk Marga hercegnő útra kelne?
– Egyedül??
– Miért félne, ha a Birodalomban egyes-egyedül csak ő lakik? Tartania kellene valakitől? Bármiféle veszedelemtől?
– Azt hiszem, nem. És a te történeted? Tristram és Yolanda az smafu?
– Ők jól meglesznek egy darabig nélkülem is. Marga ellenben egyedül van.
– És én is – suttogta Kim alig hallhatóan.
– Nézz jobban körül – mosolygott Tim.

Az éjszaka csendjében a padlás varázslatok színtere. A vájt fülű meghallhatja, amint az ócska bútorok régen volt történeteket susognak egymásnak. A rozsdás lakattal lezárt utazóláda tengeri kalandokkal szórakoztatja az ódivatúan kacskaringós ruhafogast, a porrétegtől szürke kárpitú törött lábú szék azt meséli a mellette álló szekrénynek, micsoda előkelőségek foglaltak rajta helyet egykoron, ötórai teájukat kortyolgatván. Korhadt idők divatjának leánykaruhái elevenednek meg egykori viselőjük kacagó szellemeitől. A tető résein besurranó szellő megsárgult, töredezett szélű napilapokat nézeget… Minden csupa csoda, sejtelem és varázslat.
– Bámulatos – merengett Kim.
– Az.
– Tim, elárulsz nekem valamit?
– Az attól függ…
– Tristram és Yolanda egymásba szeretnek?
– Ez egy valóban komoly kérdés…
– Ne hülyülj már!
– Te mit szeretnél? Szeressenek egymásba?
– Én döntöm el? Ez a te történeted.
– Tudod mit, akkor majd holnap kiderül…
(Vége)