Négyszázötven forint

Olykor az ember bűnbe esik. Hogy e bűn súlya és mértéke milyen mélységre sodorja áldozatát… azt nem lehet előre megmondani.
Lili úgy érezte, ma van az a nap, amikor bűnbe eshet. Bár a délután már jócskán a háta mögött járt, jelezve, hogy itt az ideje az étkezés kihagyásának, Lili mégis betért a helyi gyorsétkezdébe, hogy csillapíthatatlan vágyát egy csodás álompitével csillapítsa.
– Szia. – köszönt neki egyik iskolai sorstársa és hatalmas táskájával lehuppant a szembe lévő székre.
– Szia. Már végeztél? – A kérdés ugyan elhangzott, de Lili tudatában csak a fagyi, és ő volt jelen.
– Az igazgató behívatott… – kezdett bele a sorstárs.
Lili élvezettel emelte a kiskanalat a szájához, miközben egy pillanatra félrenézett. Alig pár méterre egy idősebb úr ült. A lány szájában olvadni kezdett a vaniliafagyi, ahogy a férfit nézte.
– Még az kéne, hogy a szüleim… – hallotta valahonnan, de ő csak a férfit figyelte.
Az öregúr barna öltönyzakót és mélybordó inget viselt. Nyakkendője sötétkékje kellemes hatást ötvözött az összképhez. Előtte az asztalon szerencsesors-jegyek. Talán most ellenörzi, hátha nyert. Hátha ma van, hogy megérte évek óta tartó erőfeszítése, és nem változtatott a számokon. Gondosan feltolta orrára szemüvegét, a zakója belső zsebébe nyúlt és elővett egy golyóstollat. Ahogy a tollra nézett, egy pillanatra megállt. Szeme fátyolos lett, Lili nem látta jól, de kivehető volt, hogy gondolatban messze járt.
A toll emlék? Talán egy ajándék? Talán egy kedvestől? Vagy talán A kedvestől…
Az öregúr a pillanattól elrugaszkodva alapos szemrevételezéssel elfogadta azon fájó tényt, miszerint a héten sem volt szerencséje. Súlyosnak tűnő mozdulattal összerakta a sorsjegyeket és az asztal mellett álló táskájába süllyesztette. Egy félig elfogyasztott szendvics volt még az asztal közepén, amit visszacsomagolt gyűrött szalvétájába és a szerencsejegyek mellé csúsztatott. Nem volt éttermi tálca, nem volt ami jelezte volna, hogy rendelt valamit. Csendesen magányában ült és nézett maga elé. Egy dobozka még várt az asztalon, hogy becsomagolja. Óvatos mozdulattal egy szatyorba tekerte, majd egy műanyag félbe vágott flakonba gyömöszölte. Mindezt egy ingyenes újsággal körülölelve a táska elnyelte.
Az étteremben sok fiatal vidáman cseverészett és élvezték a délutáni iskola és családmentes környezetet.
A fagyi lassan fogyatkozott, a sorstárs folyamatos monológja elnyomta az étterem zenei hangszintjét. Lili hátradőlt. Már nem ízlett a fagyi annyira.
Miközben szétnézett, egy kósza gondolat futott át az agyán.
– Mi lenne ha…
Szemben ülő sorstársa figyelemre sem méltatta, hiszen délelőtti eseménye olybá felzaklatta, hogy muszáj volt kiadni magából. Lili felállt és a pulthoz lépett.
– Kérem, lenne olyan szíves egy kapuccinót és egy sütit annak az Úrnak kivinni.
– Természetesen. Négyszázötven forint lesz.
Lili fizetett és megköszönte a kiszolgálást.
– Mit mondjak, ki küldte? – kérdezte mosolyogva a fiatal kiszolgáló.
A lány az öreg úrra nézett.
– Ne mondjon semmit. – mosolygott vissza.
– Gyere, mennünk kell! – lépett oda az asztalához, majd sietősen a táskája után nyúlt.
Kiléptek a hideg levegőre és Lili behunyta a szemét. Mélyet lélegzett.
Visszafordult és még látta, hogy az öreg Úr leveszi szemüvegét és értetlenül néz körbe.
Lili talán nem látta, talán csak odaképzelte az Öreg úr szeme sarkába a könnycseppet. Az övében azonban tényleg megjelent egy…