Nem minden az, aminek látszik!

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy valaki kinek szíve hatalmas volt, aki fényt hozott mások életébe. Mindennap mikor felkelt ragyogott és mosolygott mindenkire. Sosem volt bánatos, sosem mondta azt, hogy. – Ebből elég nem csinálom! Harcolt mindenkivel, aki igazságtalan volt a másikkal, gyűjtötte a piros pontjait az életben. Hátha egyszer meglesz az eredménye. Voltak rossz akarói is amitől nem riadt vissza, felvette velük a kesztyűt. Vidámság jellemezte minden tettét és a jóindulat. Az emberek is kedvelték a táraságát, főleg ha végig sétáltak az úton és elismeréssel tekintett rájuk. Olyan volt akár egy szuperhős, de sosem derült fény a hőstetteire nem írtak róla az újságok sem. Semleges maradt akár a neutron részecske. Pedig igen értékes személyiség volt az emberek számára és ma is az. Csak sokan elfelejtik, hogy nem kell túl sokat kérni tőle, mert esetleg káros lehet a földi halandók számára. Esetleg, visszaüthet, mikor azt nem is várnánk. De szerintem ő sosem tenne ilyet, hiszen túláradó szeretete nem engedné vagy mégis? ! Bár minden lényben ott lakozik a gonosz sötét oldal is.
De történt egyszer, hogy elment nyaralni hosszú időre és az emberekre nem vigyázott eléggé, helyettese nem volt. Hiszen, minden lényből egy van, nem hasonlítunk egymásra. Hiába gondolkodunk hasonlóan, még sem látunk sokszor a másik agyába, hogy épp min töri a fejét. Külsőleg is eltérünk ki magas ki alacsony. Nos, ő se magas nem volt se nem alacsony. Vidám akárcsak a többi egészséges földi emberszabású. Szereti a humort, sőt érti is és szereti is művelni is másokkal. Nos, most is ez történt megviccelte az embereket Megnézte, hogyan boldogulnak nélküle. Hát, ha nem is olyan fontos személy, kikapcsolta a mobilját és elment messzire ahol a madár sem jár, sőt kiült a tengerpartra és nézte önmagát, ahogy ragyog.
Így szólt: – Végre érzem, hogy nincsen dolgom az életben, nekem is jár a szabadidő főleg, hogy igen kimerült vagyok, rokonaim sincsenek. Végre büszke lehetek magamra és megihatok egy italt nyugodtan, mert kikapcsoltam a mobilomat, nehogy már valaki megzavarjon a sziesztámban. – mondta, majd szürcsölgette üdítőjét és elégedetten mosolygott, mint aki jól végezte a dolgát. Hamarosan elaludt és mikor másnap felkelt, és gondolt egyet, majd bekapcsolta a telefonját megnézze hányan nem bírták nélküle egy napig. Nos, a válasz egyszerű volt, senkinek nem hiányzott még, de ez nem is csoda, hiszen még csak egy nap telt el, ilyenkor még senkinek nem hiányzol hiába vagy híres, még a gyerekednek sem hiányzol feltéve, ha nem anyás a kisgyerek és nem ordít egész éjjel, hogy: -Anya, anya! Anyát akarom!-
A rokon, aki igen kedves és szeretetteljes és vidám csak annyit mondd a kis csöppségnek.
– Ha, jól viselkedsz, elmegyünk holnap az állatkertbe és megnézzük a rokonaidat. Mire a kisgyerek döbbenten veszi tudomásul, hogy aludnia kéne, mert, már későre jár. Visszafekszik a helyére, majd várja álomvilágában a reggelt és közben elcsodálkozik azon vajon mire mondta azt a hozzátartozója, hogy meglátogatják a rokonait az állatkertben. Reggel felébred, de nem látja, hogy besütne a fényt az ablakán és kilép az ágyából és felkapcsolja a villanyt. Majd lerohan a lépcsőn és felkelti a szülőt és így szól:
– Nézd, már virrad, de a világosság sehol! Hogy fogok így iskolába menni? Az orromig sem látok el olyan sötét van. – A felnőtt válasza az volt, hogy fordult egyet és motyogott valamit a kisgyereknek:
– Nem tudom, hogy mész a suliba, de azt tudom, hogy nagyon álmos vagyok és hagyj aludni! De tudod mit? Ott a zseblámpa, használd azt, az iskolába menet az segít, ha sötét van. Az megold mindent vagy vegyél gyertyát a boltban az is egy lehetőség. Na, jó éjt! – majd újból álomba hajtotta a fejét. Végül a kisgyerek úgy döntött, hogy nem megy el a suliba, hanem megkeresi a fényforrást, ha a szülők nélkül, de megkeresi. Kereste is egésznap az utcán, de nem lelte meg, bolyongott a sötét utcákon egyszer kétszer átesett valami bukkanón, néha eszébe jutott h olyankor a szülei szokták mondani. -”Aki korán kell, az aranyat lel”- Igen, valóban korán kelt, de nem lelt aranyat se fényt. Vajon mi lehet a baj forrása? Nem egy kiégett villanykörtéről van szó, amit ha kialszik, kicseréled. Hanem maga a fényforrás, amire az embereknek szüksége van. Hiába nézte a lámpaoszlopokat azok égtek hiába tekintett a kirakatokra azok is világítottak. Bement az édességboltba és megvett magának tömérdek csokoládét és édességet és útnak indult. Nem tudta mi lesz és, hogy sikerül-e a küldetése, de optimista volt. Vidámság sugárzott az arcáról… nem pedig az, hogy:
– Most jöttem a sikoly című filmből és véged van, ha nem lesz fény és ragyogó napsütés! Éj sötét fekete humoromat sem félek használni ellened. Én fogok győzni, te naplopó! Az erő velem van és a kitartás is, csak el ne bukjam a küldetésem a végén még szarvaim nőnek és nem glóriám lesz. – majd folytatta útját. Ment mendegélt, már a nyelve is lógott akár egy kiskutyának, de csak ment és ment.
Elérkezett arra a tengerpartra hol a fényforrás éppen üldögélt és vigyorgott huncutul. Odament hozzá, hogy megkérdezze, hogy mi olyan mulatságos.
– Szia, megmondanád mi olyan vicces ezen a vidéken? Hiszen senki sincsen rajtad kívül, csak ülsz és röhögsz bambán. – Erre a „bajforrás” megszólal:
– Neked meg mi bajod kis pöcök, nem kaptál elég csokit? Vagy épp elvették a dobókockáidat? Amúgy meg nem értem, miről beszélsz? Én egy teljesen normális átlagos lény vagyok, aki optimista, mellesleg segít mindenkin. Nekem is lehet néha szünetem nem csak mindig másokkal foglalkozni, és nem lelki szemetesláda vagyok és se nem lábtörlő, akibe a lábadat törölheted. Nem vagyok pszichológus sem. Önállóan gondolkozó lény vagyok. – mondta. A kisgyerek csak meghökkentem leült mellé és majszolta a milka csokiját. Mire megint megszólalt a furcsa forrás:
– Mi az mi az? Nekem már nem is adsz a csokidból? Bezzeg én legyek önzetlen és megértő ti pedig önzőek vagytok minden embertársaitokkal, ezt nevezem igazságnak! – A kis picurka csak nézett a fura lényre de, meg sem, mert mukkanni. De, kis idő elteltével megint szóba elegyedett:
– Először is tessék egy kis csoki neked, ne maradj éhen. Mi az, hogy „Ti önzőek vagytok az embertársaitokkal”?- Az elégedetlen fény megszólalt:
– Csak arról van szó, hogy én mindig mások baját lesem és oda viszem a fényt, ahol sötét van. Én nem kérek cserébe semmit. Csak azt, hogy ne legyenek az emberek szomorúak, de tudod, Te ehhez még kicsi vagy, hogy megértsd a dolgokat. Majd, ha nagyobb leszel, érteni fogod. Most még a csokidból adsz nekem és a játszótársaidnak, de vajon tíz év múlva is adsz majd nekik? – tette fel a kérdést magának. Majd megszólalt a kicsi is:
– Valóban nem értem mi ezen olyan érdekes, de majd ha nagy leszek, akkor meg fogom érteni, remélem. – tette hozzá mosolyogva. A furcsa fazon csak annyit mondott: – Legyen olyan hatalmas szíved, mint az enyém és öleld körbe a világot és mutasd meg nekik, hogy boldogságban élni jobb, mint szomorúságban. Mosolyogj mindig! Mert a mosolyból sugárzik a szeretet és az optimizmus. De ha lehajtott fejjel mész végig az utcán senki nem vesz figyelembe majd. Bezzeg engem még a növények is kedvelnek, nem csak az emberszabásúak. Sikeres vagyok, mégsem keresek pénzt, és többet ér az emberi mosoly nekem mindennél. De nehogy azt hidd, hogy lopom a napot! –mondta szigorú tekintettel. Majd fülig érő szájjal felnevetett a kis vacak és így szólt hozzá:
– Ez jobb mintha filmsztár lennék! Ott mindig jól fésült kell, hogy legyek ide meg elég, ha mosolygok ez olyan jó. Én is szeretnék olyan lenni, mint Te! Olyan hatalmas és mosolygós. Taníts meg nevetni, bár már röhögni tudok, de a szívből jövő kacajt még nem ismerem. De ideje lenne felfedeznem. – mondta vigyorogva. Egésznap beszélgettek, kérdezgették egymást mindenről. Végül arra jutottak, hogy közös erővel tesznek az emberiség boldogságáért. Mindenki a maga módján, de vidáman ám, nem szomorkodva lehangolóan. A jelmondat egy volt mindkét lénynél: – „Csak mosolyogj, és az emberiség is tanul”.- Mindenki hazament másnap, ki fénypostával, ki pedig gyalog korgó hassal. Ugyanis elfogyott a sok csokoládé és édesség a sok beszélgetés közepette. Rohant a bolt felé és megint elesett a kis picurka, de felállt és nevetett saját figyelmetlenségén. Mire hazaért a fény is átjárta már az egész világot.
A kis csöppség lassan érett akár a szilva, de egyszer megérett és rájött, miről beszélt a furcsa fényforrás. Megkapta az első munkáját és mindenkire mosolygott, azok meg nem tudták mire vélni. azt hitték valami agybaja van, de csak azt tanulta, hogy mosolyogjon mindig, sosem mutassa, mi nyomja a lelkét. De vajon az emberek ezt, hogyan értelmezik? Mindig félreértenek. Náluk más a törvény. Ha mosolyogsz, a főnök házastársára azt hiszik, hogy le akarod nyúlni az élettársát. Ki érti ezt? Pedig belőled csak az optimizmus árad és a kedvesség és így mutatod ki. Kicsattansz az egészségtől és a kalandvágytól. Van, hogy a főnök is félreért ott meg aztán végleg véged van, kitesz a melóhelyedről. Pedig csak egy kis apró félreértés volt semmi több, de ezt magyarázd el neki. Úgyse érti meg. De az okos ember nem magyarázkodik, pakol és továbbáll. Hát mi tagadás a kis huncut csodabogárból lett egy érett szilva az is így tett. Keresett másik állást és elfelejtette a dolgokat.. de igyekezett emberi felfogással élni az életét, és nem amit tanult a furcsa lénytől.
Feltette magában sokszor azt a kérdést: – Mindenkire mosolyogni? Tán megkergültem vagy mi? Végén a bolondnak néznek az emberek és félreértenek. Támadnak olyasmiért, amiért nem kéne, mert belőlem csak a kedvesség és az optimizmus árad. –mondta. Napról napra felmerült több kérdés is a fejében és igyekezett elnyomni a kíváncsiságát, de az nem hagyta nyugodni. Elment hát, a furcsa fény forráshoz és feltette kérdéseit:
– Te miért nem segítesz nekem mostanában? Miért nem látogatsz meg? Talán haragszol rám? – kérdezte.
Mire a furcsa lény megszólalt: – Nem, nem haragszom rád. Legalább is igyekszem. Sok a dolgom, de annak örülök, hogy végre felnőttél és látod milyen a világ és tanultál abból, amit mondtam és tanítod majd a többi embert is a jóra és a sok kis picurt is, aki majd ismét felnő melletted. Szóval tanultál abból, hogy a mosoly sem ingyen van az is pénzbe kerül! –mondta. Erre felkapta a vizet a már felnőtté vált gyerek és odakiabált neki:
– Szóval csak ennyi, én voltam a szórakozásod alanya? Ez nem volt korrekt tőled. Ennyi erővel az egész emberiséget meg büntethetted volna. Hogy is gondolhattam rólad, hogy segítőkész vagy hisz a fényt is elloptad másoktól! – ordibált dühösen. Mire megszólt a furcsa forrás: – Ez nem az én hibám! Ez a te naivitásod és az a sok emberé, aki így nevelt. Nem kell mindent készpénznek venni. Az élet nem játék és nem a mosolyból áll, hanem a sok próbatételből. Ez is amolyan kihívás az élettől, de látom megtanultad. – vigyorgott. A kis felnőtt csak csapkodott és vagdosott dühösen, és megint válaszolt erre:
– Akkor sem volt ez így jó, megbüntettél olyasvalamiért, amit nem én követtem el. Miért pont én, miért? Hiszen csak egy vagyok a sok ember közül. –nézett a fényforrásra mérgesen. A válasza ez volt a bajforrásnak: – Mert gondoltam, ha Te megtanulod, akkor a többi embernek elmondod az élettapasztalatodat, gondoltam én a nagyokos, de inkább lennék kisokos, könnyebb lenne a dolgom, mint veled. Te nem tanítod az embereket, Te taszítod! –vágta oda neki morcosan. A válasz egy újabb kérdés volt:
– Jól van, akkor taszítom az embereket, na és aztán? Ki vagy te és mit vársz tőlünk? Tőled van, a fény azt tudom, meg Te mindig mosolyogsz az emberekre, ha látod őket. Fényt hozol az életükbe, de ennél többre is képes vagy? – kérdezte egyre nagyobb érdeklődéssel. A furcsa fényt adó megint vigyorgott sejtelmesen majd így szólt:
– Tudni szeretnéd mi? ! Nos, ismétlem önmagam, én egy olyan lény vagyok, aki mindig mosolyog, mellesleg segít mindenkin, nem kér érte semmit. Nem sztár, hanem egy lény, aki figyeli az embereket, mit csinálnak. Lelki szemetesláda sem vagyok, se nem vagyok pszichológus! Nos, akkor ki lehetek szerinted?- kérdezte a felnőttől a forrás. A válaszon sokat gondolkodott a picurból lett, felnőtt emberke és így szólt:
– Talán Isten, az vagy. Igen csak az lehetsz, más senki nem segít az embereken. Nem ragyog így, mint te. Nem beszél így senki csak is kizárólag az Isten! –vágta rá. A fényforrás felkacagott és mosolyogva hozzátette: – Tévedsz, nagyon nagyot tévedsz, de tudod -„Tévedni emberi dolog”. Mivel nem Én vagyok az Isten, ezért megbüntetni sem én foglak majd az élet. És majd jön a sötétség megint, de Én ott leszek majd és rájössz, hogy nem vagyok Isten sem! Csak a Nap, ami az égen ragyog. Mosolygok majd rád az égről. Nem vagyok sem fény tolvaj, nem lopom a Napot! Addig is élvezz, amíg lehet, de mértékkel, mert ha erősen rád sütök, akkor a bőröd bánhatja! – mondta majd elköszönt a kis felnőttől és elillant csendben.
Az meg szépen lassan felfogta, majd tovább állt és élte a kis világát és tanította az embereket. Minden rosszban van valami jó is. Az ember sokat hibázik élete során, de a mosoly az mindenkit beragyog még, ha csak pár percre is és a Nap is! Sose feledd a mosolyt és a fényt, ami boldogsághoz kell!