Nem történt semmi

A csavargó megmozdult. Felszisszent a fájdalomtól, ami a tarkójába hasított. Óvatosan megérintette. Csúnya daganatot tapintott alvadt vértől összeragadt haja alatt. Fényes körök táncoltak a szeme előtt, egyelőre felhagyott a mozgással, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.
Az oldalán feküdt, a sötét csatorna alján, ahol éjjelente szokott meghúzódni. Egészen kényelmesen berendezte a „lakosztályát” – összehordott néhány elnyűtt kabátot és pokrócot, ez volt a fekhelye. Olajmécsest is készített egy konzervdobozból, a szanaszét heverő ócska kacatokat pedig kukákból gyűjtötte. Egy nagy faláda szolgált asztal gyanánt, rajta csorba vázában elszáradt virágok. Az „asztal” mellett egy halom színes újság, a sarokban egy rozsdás bicikliváz támaszkodott a falnak.
Itt tért magához, és sehogy sem tudott visszaemlékezni mi történt vele. Szeme előtt lassan megszűnt a színek tánca, a fájdalom is elviselhetőbbé vált. Megpróbált felülni. Sikerült, bár nagyon szédült. Hátát a csatorna nyírkos falának támasztotta. Egy ideig hallgatta a szennyvíz egyenletes csobogását, lassan tisztult a tudata, emlékezett.
Igen… A rongyos cipőjét próbálta összefűzni egy zsinórral. És akkor… Olyan volt, mintha repülőgépek dübörögnének, sok-sok sugárhajtású gép. Egyre erősödött a zaj, majd az egész átváltozott valami tompa robajjá, és végül egy csattanás. Attól fogva nem emlékezett semmire. Biztosan a fejére esett egy kő a falról. Ott hevert nem messze tőle. Jókora kő, csoda, hogy kibírt ekkora ütést.
Megpróbált felállni. Ez is sikerült. Először még a falnak támaszkodott, aztán támolygó járással elindult a vaslétra felé. Lassan kapaszkodott felfelé, eltolta a vasfedőt a nyílásról. Hűvös őszi levegő áramlott lefelé. Önkéntelenül is megborzongott, pedig megszokta a hideget.
Kint sötét volt, köd szitált. A pára sűrű füstként gomolygott a park fái közt, néha egy szélroham felkavarta az őszi leveleket.
A csavargó kimászott a csatornanyíláson, helyére tette a fedőlapot, vizes kezét a nadrágjába törölte. Senki sem járt arra, csönd honolt a kihalt, sötét periféria felett.
Hirtelen megbotlott valamiben. Lehajolt, hogy felvegye. Egy varjút tartott a kezében, jól megtermett példányt. Nem élt. Régen feküdhetett ott, mert a tollazata teljesen átnedvesedett a ködtől. A férfi csak nézte egy ideig. „Nyavalyás kölykök – gondolta –, biztosan lecsúzlizták a fészkéről.” Eldobta a néhai madarat és továbbindult.
Megtorpant. Az úton egy sötét tömeg feküdt előtte. Közelebb lépett, és leguggolt mellé – egy ember feküdt ott, arcra borulva a tócsában.
Második reakciója a védekezés volt. Felugrott, lopva körülnézett, de senkit sem látott. Ismét összeszedte a bátorságát, lehajolt a fekvő alakhoz és a hátára fordította. Fiatal nő nézett vissza rá, finom vonásokkal. Ő sem élt már, a férfi újjai jéghideg, merev arcot érintettek.
A csavargó lassan felállt, ismét körülnézett, majd sietős léptekkel haladt tovább. Nem ez volt az első hulla, amit életében látott. Sokan a csatornába dobták áldozataikat, így próbálva szabadulni tőlük. Nem egyszer neki kellett elvontatni az oszladozó tetemeket a lakhelye környékéről. Ő tudta a legjobban, hogy az alvilágban ez a módszer a legelterjedtebb, de a halott lány mégis másképp hatott rá. Sajnálta a nőt, bár nem emlékezett kin sajnálkozott utoljára. Valami szorongató, jeges érzés kúszott fel a torkán.
Ismét megállt. Az útmenti lócán ült valaki. Óvatosan közeledett, de az illető nem reagált. Az idős férfi túl lehetett a hetvenen, üveges, merev szemekkel bámult a csavargóra. Csuklójára tekert pórázon egy német juhászkutya – élettelenül. Nem messze tőle egy asszony feküdt, korban az idős férfihoz illett, bizonyára a felesége lehetett. A csavargó nem szaladt el. Ismét az öregúrra nézett. Mereven bámulta a sápadt arcot és a kalapja karimájáról lehulló vízcseppeket.
– Mi ez? – suttogta.
Ácsorgott még egy darabig, és nekivágott a gyalogútnak, szaporábban szedte a lábait. Többször is megtorpant, amikor egy fekvő alak került a lába elé, de már nem hajolt le. Egyre gyorsabban szedte a levegőt, futni kezdett. El innen, el erről az átkozott helyről! Vakon rohant, néha átugorva a tetemeket és a tócsákat, csak futott és futott. Nem is vette észre, hogy a város utcáira ért, nem látott semmit, csak szaladt.
Pár száz méter után kifulladt. Lihegve támaszkodott a falnak, kapkodta a levegőt. Körülnézett. A belváros valamelyik utcáján lehetett. Körülötte magas épületek, az úton összetorlódott autók tömege. Egy felborult, hatalmas kamionból almák gurultak szerte-szét. Voltak olyan kocsik, amelyek teljesen kiégtek. Nem messze tőle egy kormos taxi árválkodott, előtte feküdt az összeégett arcú taxisofőr, de a sapkája majdnem teljesen ép maradt. Egy autóbusznak több autó is nekirohant, egymás hegyén-hátán összetört kocsik hevertek.
A férfi lassan lépkedett tovább, kikerülte a járdán fekvő hullákat. Néha át kellett másznia egy autóhegyen – sokan rohantak fel a járdára, eltorlaszolva az utat. Agyában szüntelenül kavarogtak a gondolatok, makacsul ismétlődő kérdésekre próbált válaszolni: „Mi történt? Mi ez? Álom az egész? Csak egy gonosz álom képes ilyesmire! Nem lehet más! Ilyen nincs a valóságban! Nincs!”
Egy péküzlet előtt megállt, benézett a törött kirakaton. A polcokon különböző méretű és formájú péksütemények sorakoztak. A látványtól összefutott a nyál a szájában. Ilyen ritkán jutott neki. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, belépett a boltba. Sokáig nézte a választékot, végül leemelt egy hatalmas kiflit és beleharapott. Mennyei öröm áradt szét az arcán, most végre teleeheti magát! Mohón rágta a ropogós kiflit.
A péztár előt asszonyok hevertek, kosaruk tartalma szétgurult a csempézett padlón. A pénztárosnő a pénztárgépre borult, sűrű, sötét haja elborította az egész fejét. A csavargó nézte őket, abbahagyta az evést, és hangosan nevetni kezdett.
– Hiszen ti nem is léteztek! – kiabálta. – Sose voltatok! Csak én vagyok, és éhes vagyok!
Kitámolygott az üzletből. Az utcán tovább kiabált:
– Nincs senki és nem is lesz! És ez azért van, mert ti rosszat csináltatok velem! Büdösségben kell laknom! Ti csináltátok ezt velem, ti! Falnom sincs mit! Persze, ti boldogan éltek! Semmi gondotok! Kocsik! Házak! És arra senki sem gondol, aki a föld alatt él?! A ti mocskotokban?!
Ismét nevetett, eszelősen és vadul. Az utca kísérteties csendjében ijesztően hatott. Támolyogva, mint a részeg, ment tovább. A hírdetőoszlop előtt megállt. Egy plakátról fehér fogú, fiatal nő mosolygott rá, fogkrémet reklámozott. A csavargó nézte egy ideig, belerúgott a hírdetőoszlopba.
– Edd meg a fogkrémedet!
Esni kezdett az eső. Felnézett az égre, az esőcseppek végigfutottak az arcán, egészen az ajkáig. Lenyalta a hideg nedvességet, kesernyés, fura ízt érzett. Egyre sűrűbben esett, percek alatt bőrig ázott, de nem érezte a hideget, lassan lépkedett a kihalt utcán.
Egy irodaépület előtt megállt, felnézett a legfelső emeletre. Magas volt, nagyon magas. A sötét fellegek mögül előbukkant a telihold sápadt korongja.
– Elállt az eső – mondta a sötétségnek.
Akkor vette észre, hogy még mindig a kezében tartja a félig elrágott kiflit. Tanácstalanul nézett rá. Beleharapott, de nem ízlett már, teljesen átázott. Érezte az esővíz keserű ízét. Eldobta a kiflivéget, és elindult az irodaépület felé.
Az előcsarnokban megállt egy percre, körülnézett, de senki sem tartóztatta fel. A portás üvegfülkéje falához tapasztott arccal bámult a semmibe. A lift előtt néhány öltönyös férfi feküdt, diplomatatáskájuk mellettük a padlón. A csavargó semmitmondó tekintettel nézett rájuk, zsebredugta a kezét, és a lépcső felé vette az irányt.
Nem számolta hány emeletet kapaszkodott fel, és amikor nem bírta tovább, benyitott az első ajtón. Sötét, hosszú folyosón találta magát. Szeme hozzászokott a homályhoz, lassan lépkedett a szőnyegen. A folyosó végén benyitott egy szobába. Léghuzat csapott az arcába, amely jókora dörrenéssel csapta be az ajtót, megzavarva az épület csendjét. Ismét nekifeszült, most már a vállával. Egy kis irodahelyiségbe lépett. A szemközti üvegfal hiányzott, ez okozta a huzatot. A szoba közepén egy íróasztal állt, idősebb, kopaszodó férfi borult az asztalra, mintha csak aludna. A helyiség padlóján szanaszét hevertek az iratok. Néha egy szélroham befújt a kitört ablakon, felkavarva a papírokat.
A csavargó az asztalhoz lépett, ügyet sem vetve a halott férfira. A hiányzó ablakon bámult kifelé. Alatta a város terült el, némaságba burkolózva. Sehol egy fénypont. Minden kihalt. Sötétség. Csak a távolban világított egy hatalmas fáklya. „Bizonyára a vegyiüzem raktára ég” – gondolta a férfi. Némán nézte a lángokat, sötét szemeiben visszacsillant a fény.
– Gyere, gyere! – hívták a lángok. – Szabad leszel és boldog! Örökké! Gyere!
A csavargó elindult az ablak felé, lába alatt üvegszilánkok roppantak.
– Ahol fény van, ott élet is van – dünnyögte. – Szabad élet. És, hogy mi történt? Nem történt semmi. Nem történt semmi…
Megállt a meredély szélén, tekintete a távoli lángokra tapadt. Csodálatos színekben sziporkáztak.
– Nem történt semmi… – suttogta.
Vad szélroham kerekedett, de már nem talált senkit a párkányon, csak az elszórt iratokat kavarta fel.
Odakint ismét eleredt az eső.