– Megyek már, nem kell nyomni azt a csengőt annyira!!! – kiabált Kate, amint kikászálódott az ágyból.
A csengőt továbbra is úgy nyomta valaki, mintha az élete függne tőle, vagy legalább is a halottakat akarja feltámasztani a sírjukból.
Kate végre odaért az ajtóhoz, és kinézett a kikukucskálón. Egy postás állt az ajtó előtt. Kate összekötötte a köntösét, és kinyitotta az ajtót.
– Jó reggelt, Kisasszony! – köszönt a postás.
– Jó reggelt, Önnek is. – köszönt vissza Kate, mosollyal az arcán. – Hogy – hogy ma ilyen korán?
– Már kilenc óra, de ahogy látom, még mindig korai a jövetelem. – mosolygott a fiatal postás.
– Elnézést, a múlt éjjel sokáig buliztunk. – mentegetőzött Kate. – de a barátnőmet nem sikerült kivernie az ágyból.
A fiatal postás arcán hatalmas vigyor támadt, és ekkor hírtelen eszébe jutott, hogy miért is jött. Mint a postások általában ő is csomagot hozott.
– A csomag egy bizonyos Nina Stuart névre szól. Ő itthon van? – érdeklődött a postás.
– Igen, de amint már említettem, ő még mindig álomországban jár. Én átvehetem?
– Itt írja alá. – nyújtotta át a postás az alá írandó papírtömböt, és rábökött egy pontozott vonalra.
Kate aláírta a pontozott vonalon, és visszanyújtotta a tömböt.
– Parancsoljon. – mondta a postás, és egy hatalmas doboz gúlára mutatott, maga mellett.
– Ezt nem szokás karácsonyi csomagoló papírban feladni? – nézett a dobozokra Kate.
– De igen, de ide azt írták, hogy törékeny. – felelte a postás. – Nem hiszem, hogy vállalta volna bárki is a felelősséget, hogy összetörhet.
A postás kutatni kezdett a táskájában, és egy befőttes gumival átfogott kupacot húzott elő. Ahogy volt a kupacot gumistól Kate felé nyújtotta.
– Ezt mind ide küldték.
– Ennyi képeslapot azért nem küldtünk szét. – csodálkozott Kate, és átvette a leveleket.
– Van közte egy levél is, amit itt kéne aláírnia, újra.
A postás újra felé nyújtott egy pontozott vonalakkal teli lapot, és Kate aláírta.
– A viszont látásra! – köszönt el a postás.
– Kellemes ünnepeket! – szólt utána Kate, és a dobozokat elkezdte becipelni a nappaliba.
Kate a 3 különböző méretű dobozokra nézte, amik egymás mellett feküdtek a földön. A képeslapok kupacából kivette az ajánlott levelet. Nina nevére szólt ez is, akár csak a dobozok.
Kate elrohant, és elkezdte keltegetni Ninát.
– Nina! Nina! Kelj fel! Kelj fel, csomagot kaptál!
– Hagyjál, még aludni akarok! – felelte Nina nyűgösen, még jobban magára húzva a takarót.
– Ok, akkor majd… – Kate félbe hagyta a mondatot – Te is hallottad? – kérdezte, a fülét megütő zajra.
– Micsodát? – kérdezett vissza Nina. – Nem hallottam semmit.
Újra nyöszörgés hallatszott, de már sokkal hangosabban, mint először. Kaparászások és nyöszörgés hallatszódtak, még rövid ideig.
– Na, jó! Nem tudom, tudom, hogy mi ez a hang, de remélem, nem a te műved. – mondta Nina némi méreggel a hangjában, és kimászott az ágyból.
– Nem én! – kiabált utána Kate, a folyosóra. – Csomagot hozott a postás!
Nina megtorpant, amint a nappaliba ért.
– Kate! Mik ezek a csomagok?
– Ezt akartam elmondani, hogy most jöttek postán, a te nevedre. – mondta Kate. – Ja, és ez is a tied. Egyiken sincs, rajta hogy ki küldhette, már megnéztem. – átnyújtotta a levelet, és leült a kanapéra.
Nina a levelet nézte, majd a dobozokon nézett végig, és így szólt:
– Miért nincsenek becsomagolva, csomagolópapírral, és átkötve piros, kék, vagy akármilyen színű masnival?
– Látod, ezt én sem értem, a postás azt mondta, hogy törékeny. – magyarázta Kate, amit a postás mondott neki.
Nina nem habozott tovább, leült a három dobozzal szemben, feltépte a borítékot, és hangosan kezdte olvasni, a gyöngybetűkkel írt levelet.
„Kedves Nina!
Boldog karácsonyt neked, és Kate – nek. Remélem, hogy a csomagok és a levél egyszerre érkezik meg, és gyorsan kézbesítik, nehogy baja essen az értékes ajándéknak.
A legnagyobb doboz kibontásával kezd. Bár tudom, hogy nem vagy póniló, de azért remélem tetszeni fog. (…)”
Nina félretette a levelet, és újabb nyöszörgés hallatszódott a dobozból. A dobozra nézett, és azon töprengett, hogy vajon mi lehet bene.
– Nyisd már ki! – szólt közbe Kate, megszakítva Nina töprengését.
– Rendbe. – mondta Nina, és közelebb ült a dobozhoz.
– Várj! – kiabált rá Kate. – Hozom a fényképező gépet. – fél perc telt csak bele, és már Kate kezében volt a fényképező gép, és ő is leült a szőnyegre, olyan távolságra, hogy a lencse befogja Ninát, és a dobozokat. – Most már nyithatod.
– Jó.
Nina lassan feltépte a széles barna ragasztót, és felnyitotta a doboz négy szárnyát.
– Ó, istenem! – mondta Nina könnybe lábadt szemekkel, és kiemelte a szundikáló szőrgombócot. – Hát nem édes? – kérdezte Nina a kamera felé tartva.
– Nagyon aranyos! – mondta Kate és lefotózta.
Nina óvatosan az ölébe fektette a szőrgombócot, és tovább olvasta a levelet.
„(…) A kutyusnak még nincs neve, ez a feladat rád vár. A második (középső méretű) dobozban találsz hozzá mindenféle tartozékot, de csak rózsaszínben, mert a kutyuli kislány. Remélem, így megszereted a véleményed szerinti legrondább színt. Az üzletben már felpróbáltam rá, és nagyon jól állt neki a rózsaszín nyakörv ezüst csontokkal. A harmadik dobozban vannak a papírjai, némi eleség, és pár játék. Találsz még mellettük egy könyvet is, amely választ adhat a kérdésedre.
A kiskönyvében van egy cetli, a hozzád legközelebb lévő állatorvos nevével, címével, és telefonszámával; illetve a legelső találkozás időpontja, hogy bejelenthesd a kis lányt.
Szeretettel: Daniel”
– Ilyen figyelmes férfival sem találkoztam még soha. – mondta Kate ámulattal a hangjában.
– Igen. Valóban. – felelte Nina az ölében szunyókáló kiskutyára nézve.
– Na és mi lesz a kis jövevény neve? – érdeklődött Kate.
– Nem tudom, még. – mondta Nina.
– Nézd, milyen édesek azok a hatalmas tappancsok. Olyan nagyok, a testéhez képest. – mondta Kate, és megfogta az egyik mellső lábát.
– Valóban.
– És azt tudod, hogy milyen fajta lehet?
– Nem.
– Anyukádhoz elviszed magaddal?
– Igen.
– És hogyan?
– Majd beleteszem a kézi poggyászomba.
– Rendben van.
Kate magára hagyta Ninát az alvó kiskutyával, és elment felöltözni. Nina órákig képes lett volna az ölében alvó kiskutyát figyelni. Kate törte meg a csendet, mikor negyven perc múlva megkérdezte Ninát, hogy mikor indul a vonat. Ninának hírtelen az eszébe jutott a felismerés, hogy ma már otthon vacsorázik, és délután egykor indul a vonata.
Nina kivette a legnagyobb doboz alján lévő kosarat, és beletette a már horkoló kutyust. Gyorsan elrohant a szobájába, és összeszedett néhány ruhadarabot. Egy teljesen üres sporttáskával rohant ki a nappaliba, és kinyitotta a maradék két dobozt. A középső doboz tetején volt egy újabb levél, amiben a kutyakaja mennyiség állt, és hogy mi az, amit feltétlenül vigyen magával az útra. Nina mindent úgy csinált, ahogy Daniel leírta neki.
Utoljára maradt a kiskutya, akit úgy kellett felébreszteni. Betette egy válltáskába, és a vállára akasztotta, próbaként, hogy elfér – e benne. Bele fért, és még nem is volt olyan nehéz. A kiskutyára könnyedén rácsatolta a nyakörvet és a pórázt. Kivitte az ajtóba a táskákat, és elindult elköszönni Kate – hez.
– Összepakoltam, és ha anya telefonálna, már elindultunk.
– Rendben van, megmondom neki.
– Köszönöm. – mondta Nina, és megölelte Kate – et.
– Szívesen. Mindent bepakoltál? – kérdezte Kate.
– Azt hiszem, hogy igen.
– Azért ezt rakd el. – mondta Kate felemelve a kutyás könyvet a földről.
– Igazad van, még jól is jöhet. – felelte Nina, és betette a válltáskája oldalába.
– Induljatok, mert az ajándékod mindjárt elalszik. – mondta Kate, és megsimította a kutyus fejét.
– Rendben. Szia. – köszönt el Nina.
– Sziasztok. Jó utat. – köszönt vissza Kate, és mikor már nem látta őket, bezárta az ajtót.
Nina és a szőrgolyó boldogan indultak el a buszmegállóba. Ez az út Ninának most negyed órába telt, a szokásos két – három perc helyett. A kiskutya minden egyes fűszálat alaposan megszaglászót. Nina örült, hogy a kiskutya nem fél a zajoktól, és az új környezettől.
Boldogan szállt föl a buszra, ölében a kiskutyával. A kutyus pillanatok alatt elhelyezkedett az ölében, és elszundított.
A két órás vonatút meg se kottyant a kutyusnak, é az utazók közül mindenkinek tetszett. Nina végig olvasta a könyvet, amit Danieltől kapott, és pillanatok alatt elrepült az idő, amíg haza értek.
1 hozzászólás
Túl sokat használod a neveket még mindig, és nekem az zavaró…inkább utalj rá időnként ahelyett hogy kiírnád mindenütt. Vannak még néhol más hibák is.
A történet egyébként jó.