Józsi bácsi egyedül üldögélt a lakásban. Mielőtt odacsoszogott volna az ablakhoz, még megsimogatta Lóri papagáj fejebúbját.
– No, mondd szépen! Jó-zsi.
A papagáj rekedtes hangján rikácsolt valami Józsihoz hasonlót.
– Óh, ügyes madárka! Milyen jó, hogy te legalább itt vagy! Ma is egyedül leszek. Tudod, a lányom azt telefonálta, nem ér rá. Nem tud ma sem fellépni, még egy kis időre sem.
Az ablakhoz lépett, odahúzott egy széket és kibámult. Nézte az utcán iparkodó komor arcú embereket. Cipekedtek, telefonáltak, siettek.
– Látod, mindenki rohan. Nincs idejük egymásra. A fülükön a telefon, már nem is beszélgetnek máshogy. Zsuzsika is, a lányom, inkább telefonál, ahelyett, hogy jönne. "Tudod papa, nincs időm. Be kell vásárolnom, Dávidkát edzésre, Lillát táncra kell vinnem. Utána összeszedem őket, aztán vacsorafőzés, stb. stb…"
– Pedig szombaton vagy vasárnap átjöhetnének. Olyan rég láttam a kisunokáimat is. Persze előfordul, hogy Dávidkának és Lillának versenye van szombaton, de ott a vasárnap. Akkor ráérhetnének. "Papa, vasárnap lazítunk, tudod az egész heti stressz… ki kell pihenni magunkat, mert hétfőtől újra kezdődik minden elölről."
A papagáj tollát borzolta, mintha értette volna Józsi bácsi szavait. Már tíz éve éltek együtt. Akkor kapta Lórit a lányától, amikor drága, jó felesége itt hagyta. Azóta kettecskén beszélgetnek. Lórika tud köszönni, és még egy-két szót, amit inkább csak Józsi bácsi ért.
– Nincs idő… mindig csak a rohanás – dünnyögte. – Milyen jó is volt régen, míg a feleségem élt. Tudod – fordult a papagáj felé -, akkor Zsuzsika is többet jött a gyerkőcökkel. Nálunk ebédeltek vasárnaponként. Az lurkók többször itt aludtak. Dáviddal együtt társasoztunk, kártyáztunk, építettünk. Lillácska a mamának segített sütni. Szinte még most is érzem a finom illatokat! A mama Lilla babáinak varrogatott ruhácskákat. Hogy szerette a babáit öltöztetni Lilluska! Olyan jókat babáztak a mamával!
Józsi bácsi a másik szobába totyogott, elővett egy kócos hajú babát, amin egy kék kis ruha volt. Ezt varrta utoljára a felesége. Megsimította a ruhácskát. Könny szökött a szemébe. Hirtelen lett beteg a felesége. A gyilkos kór hamar elvitte.
Újra az ablakhoz ballagott.
– Tudod Lóri, én már nem tudok olyan nagy lakomát rendezni vasárnaponként. A feleségem készítette mindig a vasárnapi menüt. Ő értett hozzá igazán. A gyerekek sem szeretnek azóta itt aludni, mióta nincs a mama. Ha nagy ritkán átjönnek, megkérdezik: "Hogy vagy papa?" – aztán ők is nyomkodják azt a fránya telefont. Nem is kíváncsiak a válaszomra. Ha van ideje és tud főzni, akkor ebédet is hoz nekem Zsuzsika. Olyan jól főz, mint az anyja.
Visszagondolt a régi, szép időkre. Mosolygós feleségére, az együtt töltött hosszú évekre. Nekik valahogy mindig volt idejük mindenre. Zsuzsika is járt különórákra, de azért el tudtak menni a szüleikhez. Beosztották. Egyik szombaton az ő szüleihez mentek, a másik hétvégén a feleségéét látogatták meg. Arra is volt ideje, hogy barátokkal jó kis sakk-partikat játsszon a parkban. A mama meg varrogatott, rejtvényt fejtett. Nem rohantak úgy, mint a mai emberek. Valahogy minden más volt. Nyugodtabb. Mindenre jutott idejük. Legyintett. Nézte az ablakból a nagy csomagokat, szatyrokat cipelő embereket. Tényleg, két nap múlva karácsony…
Most, hogy megöregedett és már nem tudott úgy mozogni, mint rég, bizony elég unalmas volt az élete. A barátai, akikkel azelőtt sakkozni szokott, már nem élnek, vagy olyan betegek, hogy nem tudnak lejönni a parkba. Az egyetlen szórakozása a rádió és a tévé. Még jó hogy van ez a két masina. Néha a tévébemondóknak beszélt, hogy megint mik vannak a világban. Milyen ronda dolgok történnek, mennyi baleset van az utakon. Elmondja a véleményét a látottakról. Lóri pedig hallgatja, mert a madár ráér, és figyel rá. Neki van ideje. Lóri is mondja a magáét a saját papagájnyelvén. Jól megértik egymást.
Lassan szürkült, de nem kapcsolt villanyt, mert spórolt. Ült a szobában magányosan. Olvasni már nem nagyon tudott, mert a betűk valahogy mára mintha kisebbek lettek volna, mint annak előtte. Zsuzsika ígért neki egy nagyítót, amivel könnyebben tud majd olvasni. Persze, akkor hozza majd, ha ráér. Ha lesz ideje.
– Tudod Lóri, az ajándékokat mindig a mama vette meg. Ő tudta kinek mire van szüksége, ki mire vágyik. Én nem igazán tudom, hisz alig beszélgetünk. Mindig sietnek, nem töltenek itt sok időt, ezért pénzt szoktam adni, abból aztán mindenki azt vesz, amit akar. Régen olyan szép volt a karácsony! Olyan meghitt, békés. Most fölfutnak, puszi, ajándék, jobb esetben, amit Zsuzsika hoz, megesszük együtt, aztán mennek is. Tavaly már nem velem ettek, mert dolguk volt. A töltött káposzta az isteni volt! És a beigli! Az olyan volt, mintha drága, jó feleségem sütötte volna! Ügyes lány ez a Zsuzsika! Kár, hogy egyedül kellett elfogyasztanom. Csak lenne egy kicsit több ideje rám! Persze, tudom, tudom… sok a dolga, a munka, a gyerekek, a háztartás…
Könnybe lábadt a szeme.
– Na, Lóri bekapcsoljuk a tévét?
Ekkor megcsörrent a telefon.
– Szia apa! Zsuzsi vagyok! Ne haragudj, de karácsonykor nem megyünk át, majd utána valamikor, jó?
– Jó – válaszolta Józsi bácsi röviden.
– Szia apa! Akkor majd jelentkezünk! Puszi!
– Szia! – nyögte Józsi bácsi, de ezt szerinte a lánya nem is hallotta. Már a válasz előtt letette a telefont. Megint sietett. Nincs ideje. Nincs ideje az apjára…
– Lóri, akkor kettesben töltjük a karácsonyt. Hát, nagy lakoma nem lesz, majd ha jön Zsuzsika, majd akkor… akkor ünnepeljük a szeretet ünnepét. Akkor elénekeljük a Mennyből az angyalt… persze csak akkor, ha nem sietnek.
A felesége fényképét vette a kezébe, sokáig nézte. Aztán az arcán csorogni kezdtek a könnyek…
4 hozzászólás
Szia hundido! 🙂
Manapság mindenki rohan, nincs ideje semmire, nem foglalkozik azzal, hogy vannak pótolhatatlan dolgok, hiszen ami elmúlt, az vissza sose tér.
A történeted végét nyitva hagytad, ezzel gondolkodtatod az olvasókat, mert végződhetett volna tragikusan is.
Örülök, hogy feltetted ezt a tanulságos novellát.
Szeretettel: Kankalin
Szia!
Köszönöm, hogy elolvastad. Bizony, az idő rohan. Kell időt szakítani a fontos dolgokra, személyekre, főleg a szüleinkre. Vissza kell adni azt a szeretetet, amit kaptunk tőlük. (bár tudom nem mindenki kapta ezt meg gyerekként szerencsére a többség igen. ) A mai rohanó világban, a kütyük korszakában erről a szeretet visszaadásról nem feledkezhetünk el!!! üdv hundido
Szia! Korjelenség, h mindenki rohan, senkinek nincs ideje semmire. Sajnos nálunk Magyarországon fokozottan így van. Úgy irigyeltem mindig a nyugatabbra élőket! Ott sokszor tapasztaltam az ellenkezőjét. Összefüggne vajon a gazdasági jóléttel? Vagy más tőről fakad? Tényleg jó, h megírtad! Elgondolkodik rajta az ember! Üdvözlettel: én
Szia!
Köszönöm, hogy elolvastad- igen, sajnos a "kütyüs világ", a nem érünk rá beszélgetni, nincs időnk egymásra felé halad. Ez nagyon nem jó. Egyre több az elidegenedés, a magányos ember.
üdv hundido