Nincs más, soha nem is volt más remény

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lélek. Aki bár magányra volt kárhoztatva, nem bírta megszokni az egyedüllét érzését, hiába volt ez az ő sorsa menthetetlenül, mégis félt hogy mindig csak magányos lesz. Eddigi tapasztalatai szerint a magány, mint állapot, nem kellemetlen, inkább természetes, de fásító fikció. A zárkózottság, amit a meg nem értettség érzése követ, ugyanabba a szakadékba vezet, amibe a kiábrándultság is, ez pedig nem más, mint a megkérdőjelezése annak az állításnak, hogy az ember valóban társas lény e. Persze ez nem feltételezés, hanem tény; de mégis, egyszerűbb volt neki hazugságnak felfogni ezt a természetes igényt.
A pajzs, amivel felvértezte magát: az elutasítás. Egy kalitka, egy fal, egy hártya, ami elzárta minden realitástól.
Mégis ki akarná lerombolni, szétszakítani, felhasítani, a védőburkot, a tükörfalú üvegketrecet, melybe a lélek beleszületik és légmentesen lezárva nézi magát, hosszú-hosszú ideig. Egy olyan lélek, aminek mégcsak körvonalai láthatók, azok is csak homályosan, nem tudni a természetéről semmit, nagyon is olyannak tűnik, mint a többi; miért pont ez lenne érdemes a kiszabadításra, a törődésre?
Az ember-bármilyen túlracionálisnak tűnhet ez a kinyilatkozás- a legösztönösebb élőlények között is a legöncélúbb, ami valaha ténykedett. Ha mosolyt csalok az arcodra és jó kedved lesz, az jó érzéssel tölt el engem is és felmelegíti a szívem. Az önzetlenség, mint olyan, ennek a jó érzésnek egy közvetettebb alkategóriája. Ki lehetett mégis olyan jó, nagy és nemes, ki lehet annyira önző és fanatikusan-tetszenivágyó, hogy miatta a lélek maga törje fel az üvegketrec zárját?
Nos, telt múlt az idő, a világ gépezete kimérten forgott tengelye körül, az ős-öreg idő óvatosan vánszorgott, apró darabjait maga után vonzva, az elektronikus zajban a lélek egyszercsak felemelte fejét és meglátta a legtökéletesebb kört, amit atomok milliőjének összedolgozása valaha is létrehozott, a Napot. A valódi csoda viszont csak ekkor történt meg, a Nap, önmaga mását látva a két szikrázó szivárványhártyában, tekintetével egy szempillantás alatt mohón bekebelezett minden sötétséget és minden homályt a lélekből, mindazt, ami még nem volt a birtokában és ami helyett akarva akaratlanul, adott mást. Miután az éj utolsó parányát is elvonta belőle, a lélek már nem láthatott kétségeket, csak egyvalamit: a másik vakító fehérségét. Tekintetük egymásba kapaszkodott és nem engedték el többé a maguk másikát. A lélek nem élhetett ezután fény nélkül, a Nap nem élhetett a szikrázó szivárványhártyák nélkül, melyek elnyelték és visszaverték fényét.
Így kezdődött a lélek felemelkedése, vagy ha úgy tetszik: a Nap alászállása.