Nóraflamingó

Jó ideje jártam már a könyvtárba, és a levéltárakat is folyton látogattam kutatásaim miatt, amik a múltban élő besúgókról és egyéb alattomos tevékenykedőkről szóltak. Igazából most messze nem erről szeretnék beszélni, viszont ennek a dolognak annyiban van köze az eseményekhez, hogy itt ismertem meg Lilit. A könyvtárban. A polcoknál álltam és hirtelen fordulva, az összes könyvet, ami a kezében volt, mind kivertem belőle. Mind a hármat. Egy pillanatig csak bámultunk egymásra. Lili elképedve, még az egyébként nem éppen kicsi, húsos ajkát is leejtette. Én pedig a meglepetéstől néztem nagyot, hiszen nem számítottam rá, hogy van mögöttem bárki is. Lili cipői oly puha talppal voltak felvértezve, mint a macskák párnás lábacskái. Nem beszélve a vastag szőnyegről, ami szintén elzabálja a lépések hangját, senkit ne zavarjon itt a kopogó járás.
– Bocsánat! – kapkodtam össze hirtelen a szerterepült könyveket. – Ne haragudjon!
– Semmi baj. Nem történt semmi.
Ahogy kezébe helyeztem a könyveit, mindketten elindultunk, persze egymás felé, és sikerült újra kirepítenem a kezéből az összes kiadványt.
No, így kezdődött a barátság, ami immár nyolc hónaposra rúg. Gyakran találkoztunk, eldugott kávéházakba kuporodva, moziba, színházba és ligeti sétákra járva, később pedig kis legénylakásomban múlattuk az időt hol a konyha kulináris örömeinek áldozva, hol nagyokat beszélgetve és vitázva a történelem különféle eseményeiről. Lilit is ez érdekelte a világon legjobban a tudományok közül. Egészen újszerű és kellemes élmény volt Lilivel beszélgetni. Minden percét élveztem a dolognak, s úgy hiszem nem csak én éreztem így.
Mostanra azt gondoltam, hogy Lilit ismerem, hiszen tudtam, melyik csokoládétól csillog majd a szeme, tudtam hány cukorral issza a kávét, mi a kedvenc színe, milyen filmeket szeret, milyen az ízlése, mitől lesz pajkos a tekintete, és úgy általában, mindent.
Viszont legutóbbi találkozásunkkor nagy meglepetést okozott nekem. Már este volt, éppen kísértem haza, a kis családi háza felé, ahová a hosszú hónapok alatt egyetlen egyszer sem hívott be. Nem is kértem, nem erőltettem. Szóval, ballagtunk a házacska felé, éppen tárgyaltuk, hogy egy hetes kongresszus elé néz, mikor rám nézett a nagy, szürke szemével, és azt mondta.
– Dávid! Ha van kedved, megismerheted a lányomat.
– Tessék? Lányodat? – Még nyelni is elfelejtettem, amitől a hátracsorgó nyálam mind cigányútra csúszott. Azt hittem megfulladok.
– Igen, azt – válaszolta, ahogy elcsendesült a krahácsoló fuldoklásom.
– Soha nem említetted, hogy van gyereked. Férjed is van? – Gáncsoskodtam, bár biztos voltam benne, hogy nincs neki. De ezek után, miben lehet még biztos, az ember fia?
– Nem, nincs. Nóra születése óta nincs. Elváltunk.
– És hány éves a Nóra? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal és csodálkozva azon, hogy a nők, mennyire másként építenek egy kapcsolatot, mint mi, férfiak. Egyre azon töprengtem, hogyan lehetséges, hogy hónapokig nem kerültek terítékre a családi viszonyok. De hát így volt. Én nem kérdeztem, mert úgy gondolom, mindenki elmondja, amit akar, amit meg nem akar, azt úgy is hiába kérdezi az ember.
– Nóra öt éves. Nem olyan, mint a többi gyerek, de majd meglátod. Most a barátnőm van vele. Van kedved? Bejössz?
– Mi az, hogy nem olyan? Miket beszélsz, Lili? Két feje van, vagy négy keze? Ugyan már!
– Na, jó. Gyere!
Beléptünk az előszobába, ahol Lili letette a táskáját és a kulcsait, majd előreengedett a nappaliba. Nem volt nagy a szoba. A kanapéról azonnal felállt egy nő, és rögtön búcsúzni kezdett. Bemutatkozott és elrohant.
Néztem Lili arcát, kissé zavartan a váratlan helyzet miatt. Rövid, szőke haján megcsillant a csillár fénye, keskeny arcán mosoly szaladt át, ahogy néztem.
– Nóri már ágyban van. Gyere, megmutatom a házat. Vagy, nem érdekel?
Szívesen mentem. A nappaliból nyílt egy kicsi hálószoba, gondolom itt éjszakázott Lili. A másik oldalon pedig a gyerekszoba volt. Beléptünk. Az ágyban egy szőke, egyenes hajú kisleányka aludt. Szemei távol ültek egymástól, arca lapos volt és az orra kicsi. Kedves látvány volt, és mégis, valami mintha nem stimmelt volna. Lili nézett engem.
– Kromoszóma eltéréssel született. Tudod? – Húzott ki a gyerekszobából.
– Milyen kromoszóma eltérésről beszélsz?
– A 21. kromoszómapár eltéréséről.
– Lefordíthatnád ezt érthetőbb nyelvre is…
– Down szindróma – vágott a szavamba.
Agyamban lapozgatni kezdtem, hátha felrémlik valami ismeret a témában. És igen, persze, hogy eszembe jutottak a mongol-idiótáknak nevezett emberek. Az arcomból kiszaladt a vér, ahogy Lili fürkésző tekintetét még mindig magamon éreztem. A csend, ami hirtelen befészkelte magát közénk, sokatmondó volt. Nem akartam ezt, mégse jutott semmi értelmes dolog az eszembe. Elvégre egy ilyen dologra nem lehet azt mondani, hogy semmi baj, majd elmúlik, mint a tavaszi nátha, meg azt se szerettem volna, ha megérzi, mennyire sajnálom. A sajnálat pont az, az, érzés, ami kifejezi a maximális tehetetlenség tényét.
Nehéz volt elképzelnem, hogyan fogadhatta ő, azt a kis apró jövevényt, akiről hamarosan kiderült, hogy messze nem átlagos és egészséges, bár betegnek sem mondható. De, ki tudja? Halvány emlékeimből felderengett valami a szív és keringési zavarokról, a nagyot-hallásról és egyéb érzékszervi szövődményekről, amik ezt az állapotot kísérni szokták. Nem akartam azt a csendet, ami kínosan ölelt már magához minket, ezért Lilit a kanapéra toltam.
– Mesélj róla, kérlek! – ültem a szemben lévő fotelba és feszült figyelemmel vártam, mit is mond majd.
– Szeretném, ha te vigyáznál rá, az alatt az egy hét alatt.
Megdöbbentem. Szóval a kiküldetése alatt kellenék a gyerek mellé. Na, neee. Én még az ép és normális gyerkőcökkel is hadilábon állok, nem még…
– Az igazság az, hogy aki itt volt most, az egyetlen barátnőm, a jövő héten férjhez megy. Nincs több barátom rajtad kívül. És az ember nem bízza akárkire a gyerekét, ezt te is tudod. Benned megbízok.
Zavarba jöttem.
– Mesélsz róla végre? – húztam az időt, de már tudtam, hogy el fogom vállalni a feladatot.
Csupa gyakorlatias dologról szólt a „mese”, nem éppen arról, amit talán hallani kívántam volna. Például arról, hogy Nóra mikor kel, és meddig lehet beadni az oviba, mikor kell érte mennem, mit szeret enni és mikor szokott aludni. Azt még közölte velem, hogy a cuccaimat melyik kiürített szekrénybe pakolhatom, és mit, hol találok. Slussz.
Az első napom inkább kívántam volna egy haláltáborba, mint egy idegen ház ismeretlen öt éves kislányának társaságába, aki ráadásul mongoloid. Hajnali felriadásom se volt ok nélküli és mikor rádöbbentem végre, hogy hol is vagyok, hát képtelen voltam visszaaludni. Lili még csak egy cetlit se írt, hogy emlékeztessen dolgokra, én pedig tanácstalanul álldogáltam a konyha közepén. Hol lehet a kenyér? Hol tartja a késeket és mi a fenét készítsek a kis vakarcsnak reggelire? Még sose láttuk egymást. Mi lesz, ha megrémül és ordítani kezd? Mégis csak egy retardált gyerek. Hiába mondta Lili, hogy mindent megbeszélt a kislánnyal. A félelmeim itt maradtak velem, egyetlen pillanatra se engedve a szorításból, amit már a gyomromban is kezdtem érezni. Kutattam agyamban, mit is mondott Lili. „Van zacskós kakaó a hűtőben, azt melegítsd meg, ha nem akarsz frisset főzni. Csak melegen issza meg és hozzá vajas kalács elég is lesz. ”
Persze, majd pacsmagolok itt a kakaóval! Hogyne! Gyorsan megetetem, felöltözik, bevágom a kölköt a kocsiba, és kiteszem az ovinál. Aztán már, csak este lesz vele újra gondom.
Összevissza rohangáltam a konyhában, mire mindent felfedeztem, amire csak szükségem lehet. Kakaó a kislábasban, kalács szeletelve, megkenve a tányéron. Még szalvétát is találtam. Mivel még nagyon korainak ítéltem az időt, hát fogtam egy ollót és kicsipkéztem a szalvétát, szoknyát hajtogattam belőle és rátekertem a kiskanálra. Pont úgy nézett ki, mint egy menyasszonyi baba.
Alig, hogy elkészültem ezzel az unaloműző tevékenységgel, és a fejem felemeltem, hát ott állt a konyhaajtóban Nóra, talpig érő rózsaszín mintás hálóingben.
– Szia! – Köszöntem rá mosolyogva, igyekezvén elleplezni azt a tanácstalanságot, ami hirtelen meglepett.
– Apuka bácsi! – Kiáltott fel ő, és azonnal odaszaladt hozzám, mind két karjával átölelve a lábaimat.
A meglepetéstől szólni se bírtam pár másodpercig, de igyekeztem menteni a helyzetet, ezért lehajoltam, és felemeltem őt.
– Én nem vagyok apuka, Nóra – helyeztem a székre, és elé toltam a reggelit. Azonnal felfedezte tüsténkedésem eredményét és nevetve csodálkozott rá a kiskanálra.
– Ó, de szép! A kiskanál nénit szabad megfogni?
– Persze, hogy szabad. Tedd félre a szoknyáját, majd ha megetted a reggelit, szoknyás szájtörlés lesz.
Ez nagyon tetszett neki. Amíg melengettem a kakaót, ő, ezen a szoknyás dolgon kacarászott, és ismételgette. „Szoknyás szájtörlés, szoknyás szájtörlés. ”
Elé tettem a kakaót.
– Fújkáljad, addig én felöltözök. Mindjárt jövök vissza.
– Jó – jött a válasz, és amikor visszaértem hozzá, még mindig fújta a bögre kakaót és kavarta a kiskanállal.
– Most már megihatod szerintem. Biztosan nem forró már, egészen jól megfújtad.
Boldogan mosolygott rám, ivott, és kakaó bajusszal az ajka fölött, csak ennyit mondott.
– Finom.
Nagy kő esett le a szívemről, mert az már tisztán látszott, hogy bőgéstől nem kell tartanom. Elmosogattam a kakaós kislábast, Nórának háttal állva a pult előtt. Egyszer csak megszólalt.
– Apuka bácsi, figyelj!
Megfordultam. Ült az asztalnál, az üres tányér és bögre előtte volt, ő pedig a két kicsi kezét összetette, egy szívecskét formálva a mutató és hüvelykujja összeérintésével. Megindító látvány volt a kerek fej, a mongol szemréssel és pici orral, a torzult arcocska azzal az őszinte és tiszta mosollyal, ami felém sugárzott.
Jaj, Lili! Ezt jól kitaláltad!
– Gyere, keressünk valami szép ruhát neked az oviba. Te leszel a legszebb ma. Jó lesz?
– Én leszek a legszebb! Én leszek a legszebb! – Skandálta a vékony kis gyerekhangján és szaladt a szobájába, hogy ruhát keressen.
– Nézd! Apuka bácsi! Ez a legszebb. Látod? Ezt veszem fel.
Egy piros nyári ruhácska volt, vékony pánttal a vállain, és fehér szalaggal a derekán, amit hátul kellett megkötni.
– Remek! Ez nagyon jó lesz. Ha készen vagy, gyere, és képzeld csak! Autóval megyünk ma az oviba. És tudod mit? Autóval megyek majd érted is. Várni fogsz?
– Hű, de jó! Várni foglak, hú de jó! Várni foglak, várni foglak.
A kocsiban minden látványosságra felhívta a figyelmem, alig bírtam az útra figyelni. A néni nagy táskája, a kutyus szájkosara, a bácsi kopasz feje és mit tudom én, még mi minden nem keltette fel az érdeklődését. Igazán lekötötte minden idegszálamat, hogy válaszolni tudjak neki mindenre.
Ahogy rápillantottam, akkor vettem észre, milyen kócos. Na, még csak az kell, hogy így vigyem be az óvodába! Gyorsan benyomtam az elakadás jelzőt és félreálltam.
– Eltűnt az ovi – közölte velem tárgyilagos hangon, és pár pillanat eltelt, mire felfogtam, ő azt hitte, hogy már megérkeztünk.
– Nem, nem tűnt el, de ha mégis, akkor felkutatjuk! Azért álltam meg, mert a tündérszép kislány itt mellettem kócos.
– Hol van? Ki az? – Forgolódott és alig bírtam lenyelni a kitörni akaró nevetést, annyira komoly és aranyos volt.
– Hol lenne? Hát te vagy az! Tessék, itt a fésűm. Vagy megengeded, hogy megfésüljelek?
– Tündérszépre?
– Persze, hogy tündérszépre! Naná!
Engedelmesen tűrte, hogy ritka, de csupa kóc haját kiegyengessem. Alig ért a válláig az egyenes, túl egyenes szőke haja. Zsebre vágtam a fésűmet, majd újra elindulva azt láttam, hogy a visszapillantóban egyfolytában magát nézi.
– Na, látod, milyen szépséges lettél?
– Szépséges, szépséges, szépséges. Igen, látom. Látom.
Kisvártatva megálltam az óvoda előtt.
– Megvan az ovi! – mosolygott rám.
– Persze, hogy meg van. Mondtam, hogy felkutatjuk. Na, gyere! Most bemegyünk, és délután jövök érted. Ha jó kislány leszel, elviszlek valahova.
– Nóra jó kislány – nézett rám komoly arccal. A kromoszómák által mongolra deformált szemeiből sütött a mélységes bizalom, a tisztaság és szeretet fénye. Eszembe idézte gyerekkoromból való hűséges kutyánkat, aki másfél évtizedig volt a legjobb barátom.
– Tudom, hogy jó kislány vagy. Na, gyere! Menjünk!
Engedelmesen kiszállt, megfogta a kezem és komoly léptekkel jött az oldalamon. Sose jártam még óvodába, hagytam magam vezetni a kislány által. A folyosón szekrények álltak, alatta padokkal. Nóra leült és a szekrényből előszedett cipőkkel bíbelődött, mikor egy óvónő rám szólt.
– Apuka, nem kell itt állni, ide nem szabad bejönni.
– Bocsánat – dadogtam zavartan és zavarom teljesen elhatalmasodott, mikor Nóra megszólalt.
– Mégis apuka bácsi vagy! Na, tessék!
Lehajoltam, és a fülébe súgtam.
– Dávid vagyok. Dávid.
Mikor kiléptem az ovi kapuján, még visszanéztem. Nóra ott állt az ablaknál és engem bámult.
Egész napra bennem maradt a kép, ahogy ott áll árván és néz utánam. Furcsa érzés volt, nem is tudtam hová helyezni magamban. Lili írt egy susmust, kérdezte, minden rendben volt-e? Csak annyit írtam vissza, hogy „minden oky”.
Hazamentem, és a saját lakásomban dolgoztam egy kicsit, néha el-elmosolyodva emlékeztem vissza Nóra néhány szavára. Korán mentem érte, még három óra alig múlt el. Ahogy meglátott, azonnal rohanni kezdett és lábaimnak csapódva ölelt át, fejét a combomhoz nyomva.
– Apuka Dávid! – Mondogatta.
– Na, gyere! Elviszlek valahová.
– Valahová megyünk, valahová, valahová! – Hallgattam percekig, de hagytam, had örvendezze ki magát.
A Városligetben alig találtam parkolóhelyet, pedig hétköznap lévén, nem gondoltam, hogy ennyi ember lesz ott. De hát, a nyár, mindent megmagyaráz.
– Gyere Nóra! Megnézzük a majmokat. Akarod?
Szólni se bírt, csak széles mosollyal az arcán bólogatott és megilletődve lépkedett mellettem, szorosan fogva a kezem. Éreztem, hogy izgul, mert az apró tenyere kissé nyirkos lett.
Csillogó, fényes tekintettel nézett fel rám, és újra elöntött valami melegség ettől a kis bizalomcsomagtól, ettől a két lábon járó hűséges tekintettől és kedvességtől, ami az apró lényéből áradt. A flamingókhoz odarohant, kapaszkodott a vaskorlát festett vázába, és hívogatta a madarakat.
– Flamingók. Szépek, ugye?
– Szép flamingók. Szép flamingók, szép flamingók. Igen. Mint Nóra.
– Igen, pont olyanok, mint Nóra – nevettem rá.
A farkasoknak ugatott, jó sokáig, mert a kérdésre, hogy mit csinálnak, én ezt válaszoltam; ugatnak. Inkább mondtam volna, hogy alszanak…
Megcsodáltuk persze a majmokat is, a fókát és jegesmedvét, az oroszlánoknak ordítoztunk kicsit, és a vízilónak perecet dobtunk. A dromedár roppant mód tetszett neki, főleg, amikor leköpte a mellettünk tébláboló hölgyet. Egész hosszan mutatta nekem, hogy is csinálta ezt a dromedár, de hát a dromedárnak nem volt piros ruhája és perec sem volt a szájában…
Nóra ide-oda rohangált, folyton kérdezett és ismételgetett dolgokat. Az emberek néha megálltak és bámulni kezdték Nórát. Az egyik pasasnak azért, már beszóltam, mert igen hosszan és meredten méregette a gyereket.
– Aranyos, igaz? Miatta jött ide?
Hirtelen elkapta a tekintetét a kislányról és szó nélkül tovább ment. Megfogtam Nóra kezét, és kértem, hogy menjünk most már haza, hiszen még vacsorázni is kell és fürödni, aztán vár minket az esti mese is. Legnagyobb meglepetésemre azonnal jött.
– Vár minket? Vár minket. Vár minket, vár, vár, vár. Minket vár – mondogatta.
A kocsiban hátra ült és bámult ki az ablakon.
– A flamingók nagyon szépek. És a dromedár is. Tudod, apuka Dávid?
– Tudom. Majd otthon lerajzolhatod, vettem neked színes cerkákat és rajzlapot.
– Színes cerka, színes cerka, színes cerka rajzlap… – hallgattam egészen hazáig. Mikor hazaértünk, vidáman szaladt előre és bizonyságot téve kitűnő memóriájáról, követelni kezdte az esti mesét.
– Hohó! A zoknit se a fejünkre húzzuk, Nóra. Az esti mese a nap végén van, most színes cerka lesz és rajzlap, én meg vacsorát készítek neked. Ha vacsoráztál, fürdés, hálóing, tudod, az a szép, ami reggel is rajtad volt. Na, aztán lesz esti mese.
Elfogadta, amit mondtam neki. A konyhaasztalhoz ült, elé tettem a lapokat és a doboz színes ceruzát, majd élvezettel rajzolni kezdett. Még a nyelve is kilógott a szájából, olyan elmélyülten alkotott. Ahogy kentem vajjal a kenyeret és kerestem a párizsit rá, egyszer csak megszólalt.
– Apuka Dávid a dromedár, apukadávid a dromedár, apukadávidadromedár, Nóra lesz a flamingó, nóraflamingó, nóraflamingó, nóraflamingó…
Megvártam, hogy befejezze a művét. Nagy foltokban rajzolt, de egészen jól fel lehetett ismerni, a kislány fejű flamingót és az emberfejű púpos tevét, aminek csak egy púpja van. Hirtelen leugrott a székről, odafutott hozzám, még meg is botlott a nagy igyekezetben, azt hittem azonnal hasra esik. De nem esett el. Boldogan mutatta a képen terpeszkedő színes alkotást.
– Te vagy a flamingó? – kérdeztem.
– Honnan tudod? – Bámult el és nagy szemekkel nézett az arcomba.
– Onnan, hogy látom. Itt van a képen. Meg én is itt vagyok azzal az egy púpommal – nevettem.
– Igeeen. Igen. Nézd, apuka Dávid!
Ahogy ráemeltem a tekintetem, újra csak a szívet formáló kicsi kezeket láttam, mögötte a mosolygó kedves arcát és a csillogó szemecskéit.
Végigsuhant bennem, hogy ilyen kedves teremtéssel, még soha életemben nem találkoztam.
Lassan vacsorázott, láttam, hogy már teljesen össze van szakadva a fáradtságtól.
A kádba vizet engedtem neki, a fogkeféjére fogmosó krémet tettem, a poharára helyeztem és hívtam fürdeni. Amíg ő tisztálkodott a fürdőszobában, gondoltam, kikeresek számára egy rövid kis mesét, de kezembe akadt egy verses könyv és másként döntöttem. Gondoltam, a vers rövidebb is, kedvesebb is, hátha tetszik majd neki.
– Apuka bácsi nézd! – Állt meg az ajtóban a talpig érő hálóingében, fogait mutatva. – Szép fehér?
– Bizony az! Ugrás gyorsan az ágyba és jön az esti mese!
Izgatottan bújt az ágyába, magára húzta a takarót és várakozásteljes figyelemmel nézett. Leültem az ágya szélére és mondani kezdtem.
– Nemes Nagy Ágnes.
Komoly arccal ismételte: „Nemes Nagy Ágnes”
– Várj, várj. Ő írta a verset.
– A verset?
– Igen, azt. Mondhatom?
– Mondhatod. Nemes Nagy Ágnes.
– Igen. Ő írta. De akkor ezt már nem mondom.
– De mondjad, mondjad! Mondjad a verset!
– Jó. Szóval akkor, Nemes Nagy Ágnes, Bors néni beszélget a Nappal
– A Nappal?
– Igen, a Nappal, ami az égen fényesen süt és meleget ad.
– Azzal?
– Igen.
– Szóval, Bors néni beszélget a Nappal.
– A Bors néni? Beszélget? – Kerekre nyílt csodálkozó szemekkel nézett.
– Igen. Ő. Mondhatom?
– Mondhatod. A Bors néni beszélget a Nappal. Tudom.
– Jó. Akkor így szól a vers: „Nap, ha neked ágad volna, olyan volnál, mint az alma. ”
– Olyan volna? – Kérdezte nagy komoly arccal
– Igen. Így szól a vers. Mondhatom?
– Mondhatod. Olyan volnál, mint az alma. Még egyszer!
Láttam, nem lesz ez olyan röpke versmondás, mint ahogyan elterveztem. Azonban szórakoztatott a dolog, kifejezetten élveztem.
– Nos. Akkor elölről. „Nap, ha neked ágad volna, olyan volnál, mint az alma. Legurulnál, gyökereznél, almafává növekednél. ”
– Almafává? – Kérdezett bele újra, ahogy levittem a hangsúlyt. – Még egyszer!
Elkezdtem elölről és gyorsan belefogtam az utolsó két sorba is.
–„ Én meg almát osztogatnék: Egy kis napot, tessék, tessék! ”
– Tessék, tessék?
– Igen.
– Még egyszer!
Elmondtam újra és csodák csodája, nem szólt közbe. De alig fejeztem be, máris kérte újra. Újra és újra. Mikor már vagy húszadszor ismételtem a verset, meguntam.
– Nem. Most te mondod, és utána alvás!
Teljesen elképedtem. A gyerek felült, és fényes szemmel szavalni kezdett.
– „Nemes Nagy Ágnes, Bors néni beszélget Nappal.
Nap, ha neked ágad volna,
olyan volnál, mint az alma.
Legurulnál, gyökereznél,
almafává növekednél.
Én meg almát osztogatnék:
Egy kis napot, tessék, tessék! ”
– Nagyon ügyes vagy! Most már aludj Nóra!
Lefeküdt, magára húzta a takarót. Már léptem az ajtóhoz, mikor utolért a hangja.
– Apuka Dávid!
Visszafordultam. Feküdt, és két kicsi karját felém nyújtotta. Oda mentem hozzá, megöleltem, megcirógattam a haját és lekapcsoltam nála a villanyt. Szinte rögtön elaludt.
Az élmény-dús nap, engem is kifárasztott. Töltőre tettem a telefont, mert totál eltűnt belőle a delej és lefeküdtem én is.
Másnap már szorongás nélkül ébredtem, de mivel nem otthon, hát kissé előbbi időpontban, a megszokottnál. Nem baj, gondoltam. Legalább lesz időm friss kakaót főzni Nórának. Mivel azt én is szeretem, hát magamnak is megterítettem az asztalnál és mire Nóra felébredt, már a kakaóját is visszahűtöttem fogyasztható hőmérsékletre. A vajas-mézes kenyér mindkettőnk tányérján ott hevert. Nóra kenyerének közepéből egy almaformát szúrtam ki, Lili süteménykészítő eszközének egyikével. Az alma-forma vajas-mézes kenyér, nagy örömmel töltötte el. Azonnal mondani kezdte a verset, amit előző este skandáltunk.
– Nagyon ügyes vagy Nóra! Majd este másik Bors néni vers lesz. Jó?
– Másikborsnéni, másikborsnéni, másikborsnéni lesz…
– Jól van, az majd este, most ruha választááás! Hajrá, mutasd, mit vesz ma fel a tündérszép Nóra?
Mára kék ruhát talált magának és amint felöltözött, hát nem felejtettem el megfésülni sem. Teljesen simán és zökkenőmentesen zajlott a reggel. Akár csak az előző napon, most is, az összes látnivalóról véleményt kellett mondani. Többek között azt is meg kellett határozni, hogy a macskának, ami a járdán gyalogol, miért fehér a bundája, aztán miért van bundája, aztán, hogy mi lenne a bajuszával, ha nem lenne bundája és hasonlóan fontos és igen komoly témákat boncolgatva értünk az óvodához. Most már nem mentem be, a kapuban elbúcsúztam tőle, és beülve az autóba, megvártam, amíg a kutató pillantásai meg nem jelennek az ablakban. Csak eztán jöttem el.
Késő délután érkeztem meg érte, kissé elnyúlt a munkával töltött időm. Ő viszont, változatlan örömmel csapódott a lábaimhoz, hogy elemi erővel nyalábolja át őket és apuka Dávid felkiáltásokkal tarkított ismételgetéseivel szórakoztasson. Szerettem volna kiengesztelni, a hosszúra nyúlt óvodai létért, ezért a kezébe nyomtam egy túró-rudit és közöltem, hogy olyan helyre megyünk, ahol együtt tudunk hintázni.
– Hintázni, hintázni, hintáznihintáznihintázni…
Ezt hallgattam legalább 5-6 percig. Már szép távolságot megtettünk, mire a figyelme másfelé fordult.
– Kiskanál néni nem jött reggel. Nem jött. A kiskanál néni.
Nem is értem, hogy jutott ez épp most az eszébe. Az előző reggelen készített szalvéta-szoknyás kiskanál, a mai délutánban.
– Szerintem dolga volt. Viszont azt hiszem volt alma alakú kenyered.
– Tényleg! Almafává növekednél, én meg almát osztogatnék, egy kis napot tessék, tessék!
Nevettünk. Végre rátaláltam, arra a játszótérre, amelyiken óriási csónakhinta van. Leparkoltam, felkaptam Nórát, és a nyakamba ültetve kocogtam a hinta felé. Kacagva lovagolt a nyakamban.
Beemeltem őt, majd én is beszálltam.
– De ki fog minket meglökni? – Nézett rám rosszallóan.
– Na, ide figyelj, te tündérszép Nóra! Mi fogjuk lökni magunkat. Nézd!
Hajtani kezdtem a hintát, ami elég nehézkesen moccant meg, de kisvártatva szép magaslatokba szárnyaltunk mi ketten. Sikongatva nevetett és igyekezett ő is pont úgy hajtani, ahogyan tőlem látta. Mikor már szükségtelen volt a hajtás, hát elkezdtem mondani az almás verset a Nappal és azonnal mondta ő is. Hintázva skandáltuk Nemes Nagy Ágnest, sok nevetés között. Szinte élveztem a szabadságérzés minden pillanatát. Hogy lélekben gyerek lehetek újra, átélhetem a pillanat adta élményt, hogy örülhetek valaminek, amit egymagam semmiképpen nem tettem volna meg. Észre se vettem, hogy mennyire elszaladt velünk, nem csak a hinta, de az idő is.
Az otthoni szertartások után, végre ágyba dugtam a kisasszonyt. Elővettem újra a verses könyvet, már erősen számítva az újrázásokra és a vers adta kulturális ízre, amit Nórával kóstolgattam.
– Szóval – néztem rá komolyan – ezt a verset is Nemes Nagy Ágnes írta, de nem a Nap, hanem a Hold benne a főszereplő.
– Főszereplő?
– Igen. A holdról fog szólni. Jó lesz?
– A holdról. Igen. Jó lesz. Megnézzük?
– Mit?
– A holdat.
– Most gondoltad?
– Igen.
Körbejártam a házat, hogy melyik ablakból látható a Hold. Meg kellett állapítanom, hogy csak és kizárólag a fürdőszobából lehetne látni, de ott oly magasan van az ablak, hogy Nóra, még a nyakamból se láthatná jól. Felnyaláboltam hát, és hátravittem a kiskert felé, ahol teljes kerek fényével vigyorgott ránk a Hold.
– Na, most már jó? Bemehetünk?
– Bemehetünk – nyugodott rá a dologra és végre ágyba dugtam újra.
– Akkor jöhet Bors néni beszélgetése a Holddal?
– A holddal?
– Ne kezd elölről, Nóra! Igen, a holddal.
– Jó. Bors néni beszélget a holddal.
– Na, szóval. Akkor kezdjük.
– Kezdjük?
– Igen. Hallgasd. „Hold, mikor te kicsi voltál, mosakodni nem akartál. ”
– Nem akart? Miért nem akart a Hold mosakodni?
– Biztosan lusta volt. Mehet tovább?
– És kicsi volt? Úgy, mint Nóra?
– Igen, még annál is kisebb. Buta volt, nem úgy, mint, Nóra, mert Nóra okos és mindig akar mosakodni. Igaz?
– Igen.
– Akkor folytathatom?
– Igen. Folytathatod.
– No, akkor elölről. „Hold, te mikor kicsi voltál, mosakodni nem akartál. Kiabáltál: most nem!
Kiabáltam: Most!
Kiabáltál: Most nem!
Kiabáltam: Mosd!
Mosd meg most! ”
– Most? Most sem akar mosakodni? – Döbbent meg.
– Most se. Mondhatom?
– De miért nem akar?
– Lusta és butuska. Azért. No. Folytathatom végre?
– Butuska?
– Igen, az. Folytatom. „ Mosd meg nyakadat, ezüst nyakadat, ezüst fogadat, ezüst hasadat, ezüst hátadat, kezedet, szemedet, piszkos ezüst füledet! ”
– Piszkos a füle?
– Igen, piszkos, azért kell megmosni.
– Még egyszer!
Nos, nem is tudom hányszor játszódott le ugyan ez a párbeszéd, más-más sorrendben köztünk, mire végre elaludt. El is határoztam, hogy a következő estén, inkább számítógépemen levetítem neki a Sivatagi Shaw -t, legalább felfrissülnek az állatos emlékei és nekem se fog ártani egy kis kikapcsolódás.
Reggel, megint csak megvártam, amíg az óvoda ablakban felbukkan a feje, majd máris indultam tovább. Ezt a délelőttöt a játékboltokra szántam, mert elhatároztam, hogy nóraflamingó nélkül, nem hagyom most már egy percre se Nórát. A rajz, amit az állatkerti sétánk után alkotott, ott virított az ágya fölött. Plüss flamingó után kutattam. Számtalan üzletbe jártam sikertelenül, mire végre rátaláltam a flamingóra és nagy meglepetésemre, még dromedár is volt. Mind a kettőt megvásároltam, gondoltam, majd az emlőst pénteken adom neki oda, amikor Lili hazajön és elválnak az útjaink.
Délutáni tervem megvalósítása nem éppen úgy zajlott, ahogyan elterveztem. Ovi után azonnal hazafuvaroztam őt és nekiláttunk a sivatagi állatok bámulásának. Nóra beült az ölembe, onnan figyelte mi történik. Minden állatról legalább négyszer megkérdezte micsoda, és mit csinál. A részeg állatok fejezetnél nem igazán tudtam mihez mérni számára a történetet.
– Mit csinálnak? – kérdezte folyton. Eltelt kis idő, mire rájöttem a helyes válaszra.
– Bohóckodnak. Látod?
– Bohóckodnak – nevetett.
A film után, végigjátszotta az összes beszívott állat viselkedését, azzal a felkiáltással, hogy most ő is bohóckodik. Komolyan aggódtam érte, nehogy a kádban is eszébe jusson a történet. Mire a fogmosással is végzett és talpig érő rózsaszín mintás hálóingében megjelent a szobájában, nóraflamingó már ott hevert az ágyában. Mit hevert? Keresztbe tett lábaival elegánsan ülve várakozott. Amint észrevette, azonnal odarohant, és magához ölelte a rózsaszín madarat.
– Köszönöm apuka Dávid! – Jött oda hozzám, és egész lényével odasimult a lábamhoz. Lehajoltam és felemeltem.
– Szívesen, ha örülsz neki, – nyomtam egy cuppanós puszit az arcára. – De most gyorsan ágyba és alvás! Rendben?
– Rendben – válaszolta és nóraflamingóval együtt betakarózott, a madarat átölelte, s már aludt is.
A csütörtök arra való volt, hogy Nórát felkészítsem a péntekre. Lili megkért rá, hogy csak olyasmit mondjak neki, ami valóban bekövetkezik, mert ha mégse úgy lenne, hát egyfolytában mondogatni fogja, követeli és az őrületbe fog kergetni vele. Ezért aztán nagyon reméltem, hogy Lili vonata nem fog kisiklani, és egyéb kalamajka sem fog bekövetkezni, mert Nórának tudnia kell, mire számíthat majd másnap. Reggeli után indultunk az oviba, és már a kocsiban próbáltam a figyelmét a témánál tartani.
– Sietek ma érted. Holnap anyuka megérkezik és mi ketten fogunk érte menni az állomásra. Jó lesz?
– Holnap. Igen.
– Ma elmegyünk fagyizni, aztán haza, és majd ha aludtál és oviba is voltál, megyünk anyukáért.
– Mafagyizunkmafagyizunkmafagyizunk… – kezdte a szokásos örömskandálást.
– Igen.
– Apuka Dávid! Te hazamész?
– Mikor?
– Holnap. Amikor anyuka jön.
– Igen, hazamegyek.
Semmi féle érzelem nem látszott az arcán, egyértelmű volt, hogy csak a várható eseményekre, a válaszra kíváncsi. Épp úgy tudomásul vette, mint eddig mindent, amit kértem tőle, vagy mondtam neki. Bekísértem az óvodakapun.
Most is megvártam a felbukkanó édes fejecskét, ahogy kinéz az ablakon, engem kutatva. Intettünk egymásnak és mentem is, hogy Lilinél lévő cuccaimat hazavigyem még most, a saját lakásomba. Délután, Nóra már ott ült az óvodában egy kis sámlin az ajtónál, annyira várt rám. Bizonyára a cukrászda izgatta fel ennyire a fantáziáját. Nyakamba ugrott, ahogy beléptem, és azonnal sorolni kezdte, hogy ő milyen fagylaltokat ismer.
– Rendben van Nóra, de ezt mind nem tudjuk ma megkóstolni. Csak mondjuk kettőt. Tudod mennyi a kettő?
Felemelte mind a két kezét és mutatta a két mutatóujját.
– Remek. Ennyi gombóc lesz.
– Gombóc? Gombóc lesz? Milyen gombóc lesz?
– Milyen legyen? Piros, barna, sárga, zöld, kék? Milyet szeretnél?
– Nóraflamingósat és apukadáviddromedárt.
– Rendben.
A csoki-eper variáció tökéletesen megfelelt mind a kettőnknek. Leültünk egy asztalkához és szép lassan kanalazva ettük a fagyit.
– Figyelj, Nóra! Te tudsz ilyen picikét a kanaladra szedni? – Mutattam neki az aprócska fagyi-falatot a kanalamon.
– Tudok. Tudok olyat – mondta nagy komolysággal és végig tartotta a megszabott mennyiséget, amíg csak el nem fogyott az összes. Pár túrós és meggyes rétest is becsomagoltattam, hátha Lili örül majd neki holnap, és nekünk is jut majd belőle ma vacsorára.
Az utolsó esténken, fürdés után jött a szavalás. Nem volt kedvem új verset olvasni, kissé türelmetlen izgalommal vártam Lilire, hiszen már oly közel volt a másnap. A Nap és Hold vers került elő az ágyban és ritmust vertünk lábbal, majd kézzel tapsoltunk és felváltva mondtuk a sorokat. Úgy, de úgy csillogott az két kék szempár! Kacagott a piros szájacska, repkedtek a szőke fürtök. Aztán csak elcsendesült a gyerekszoba és vele együtt az én lelkem is.
Péntek reggel, amíg forrásnak indult a tej, kerestem szív alakú formákat és minden egyes párizsi szeletet kiszabtam vele és a kenyér belsejét is szív-formára vágtam. Három szívecske került Nóra tányérjára a kenyérből és a felvágottból is. Már épp hűtöttem a kakaót, amikor kijött és lógó orral, felült a székre.
– Milyen baj van? Fáj valamid? – Érdeklődtem, hiszen eddig minden reggel vidáman ébredt.
– Nem fáj.
Lassan eszegette a szíveket, itta a kakaót. Nem is szólt semmit. Pakoltam, mosogattam, azt hittem, már rég bement öltözni, amikor hátranéztem. Ott ült a széken és kis kezeivel szívecskét formált felém.
Odamentem hozzá, felkaptam és feldobtam a levegőbe.
– Na, most aztán hajrá, ruhát keresni, de szépet ám! Sietnünk kell az oviba. Ma nagyon korán megyek érted, tudod! Elmegyünk anyukádért az állomásra. Futás tündérszép Nóra! Igyekezzünk!
Letettem és máris szaladt öltözni. Megfésültem, még kis piros szalagocskát is kötöttem a hajába. Nagyon tetszett neki. Az oviban most is úgy volt, mint eddig. Megjelent az ablakban a szőke fejecske. Intettem neki, ő is intett, s már ott se voltam.
Kora délután megérkeztem érte újra. Megállt előttem és zsebéből egy összehajtogatott rajzot nyújtott nekem. Apukadáviddromedár volt rajta, és a fején, ami emberfej, még szemüveg is, mint rajtam, amikor olvastam neki.
– Ez nagyon szép! Köszönöm szépen! Én is kiragasztom majd az ágyam fölé.
– Kiragasztod? Kiragasztod, kiragasztod, kiragasztod… – örvendezett.
– Gyere, Nóra! Anyukának nem sokára érkezik a vonata. Menjünk.
Az állomáson nem is kellett várakoznunk. Akkora dugó volt a városban, hogy már azt hittem, le is késsük majd, a vonat-érkezés idejét. De alig értünk be, máris felfedeztük Lilit, amint maga után húzza a gurulós bőröndjét.
– Anyuka! – Kiáltott fel Nóra és futni kezdett Lilihez, karjaiba rohant és hozzásimult.
– Szia, Csillagom! De jó, hogy végre itt vagy velem!
– Szia, Dávid! – Mosolygott rám Lili. – Mindent köszönök neked!
– Mire gondolsz, Lili? Szia. Beraknám a csomagod, ha megengeded. Beraknám a csomagtartóba.
– Persze.
A kocsiban végig Lili mesélt, az emberekről, a témáról, az utazásról, a kajáról és mindenről, amivel az öt napon szembesülnie kellett. Nóra ült hátul az autóban, csak csendesen bámult ki az ablakon. A belső tükörből gyakran rápillantottam.
– Dávid, te nem is figyelsz rám – közölte Lili.
– Pedig, de – válaszoltam, közben Nóra járt a fejemben, a kedves kis arca, amikor verset mond, a korláton kapaszkodó nevetése a flamingók előtt, az aprócska fagyi-falatok, a lábamhoz simuló szőke buksi fej. És igen, a reggelek és esték, amiktől egész napra jó kedvem kerekedett. Megálltam a házuk előtt, kiszálltam, kivettem Lili bőröndjét.
– Nem jössz be? – Kérdezte Lili.
– Nem, kösz, hazamegyek.
Kiszálltak a kocsiból, megfogták egymás kezét és sétáltak a házuk felé. Már egészen eltávolodtak.
– Nóra! – Kiáltottam utánuk.
Megfordult. Kezeimmel szívecskét formáltam, ahogy ő szokott és mutattam neki. Kitépte Lili kezéből az övét és visszarohant.
Felkaptam őt és a fülébe súgtam.
– Soha többé nem mond azt nekem, hogy Dávid. És neked bácsi se vagyok.
Megcsókoltam az arcát. Letettem és a kocsi csomagtartójához vezettem. Kinyitottam és mosolyogva mondtam neki.
– Nézd! Ő a tiéd.
Behajolt érte, magához szorította a plüss-dromedárt.
– Apuka! Köszönöm szépen!
Rám nézett. Megfogta a kezem és húzott Lili után…