Időben figyelmeztettek, hogy Júlia nem a régi. Még novemberben történt valami – és ugye mindannyian tudjuk, hogy milyen hónap a november. Feltartóztathatatlanul közeledik a tél, és – hiába próbáljuk elviselhetővé tenni azzal, hogy jönnek az ünnepek – az ünnep azt jelenti, minden zárva van, és te elveszetten kószálsz az üres utcákon – köd van, a hónap végén gyakran hull a hó – lucskos és fekete lesz az ünnep – nem is tudod, hogy mit kellene ünnepelned – talán azt, hogy sikerült megszöknöd azok elől, akik mindig tárt karokkal várnak, ha ajándékokkal megrakodva érkezel.
Te is kapsz egy tusfürdőt, mert nem az érték számít, hanem a gesztus.
Most azonban még csak november van, és én mindenképpen találkozni akartam Júliával. Persze tudom, hogy nagyon érzékeny, és könnyen megsértődik. A történtek után – hát, nem is tudom. Súlyos dolog volt, mert Júliát mintha kicserélték volna. Sápadt volt, lefogyott. Lehet, hogy csak a szokásos influenza? Lehet, de nem valószínű. Egyáltalán, mi a határ a lehetséges és a valószínű között? Ha nem kérdezed meg, pontosan tudom. Ha szóba kerül Júlia – nem, semmi esetre ne kérdezz rá egyenesen. Ha ő maga hozza fel? Hallgasd meg, de ne firtasd a részleteket. Mindannyian tudjuk, hogy milyen nehéz megélni a veszteséget.
Mintha a szívedből szakadt volna ki egy darab, holott – megtörténik. Sajnos. Sokkal többször, mint amennyi elviselhető. De túltesszük magunkat, a várakozáson, a csalódáson, a veszteségen, Istent okoljuk, elmagyarázzuk, nem létezik, nincs, igazságtalan, gonosz.
Valamit segít, ha sikerül a felelősséget elhárítani.
A novemberkék az elsők, akik tiltakoznak: én nem vagyok depressziós! Bosszús vagyok, szomorú vagyok, az lennél te is.
Vékony kabátot viselnek, mert még nem volt annyi erejük, hogy előszedjék a naftalinos zsákokból a téli holmijukat. A sálat úgy kötik meg, hogy eltakarja a fél arcukat. A fal mellett osonnak, nehogy – pedig úgy érzik, hogy minden mindegy, ennél rosszabb már nem jöhet. Persze hogy ebben a hónapban van a halottak napja, nem is lehetne máskor. Gyertyák és mécsesek lobognak a sírokon. A fehér krizantém a legszebb, azt el lehet adni többször is. Te hallani sem akarsz a temetőkről, mert „nincs ott senki.” Otthon sírsz, ahol senki sem teszi a gúnyos megjegyzéseket. Nem játszik részvétesdit, nem akar megalázni azzal is. Az igazság az, hogy neki ugyanúgy fáj, mint neked.
Vagy mégsem? Júlia kisajátította magának a fájdalmat. Mit tudnak erről a többiek? Sorolják az ilyenkor kötelező frázisokat. Hallgassanak inkább! Kussoljanak!
A látogatás úgy kezdődött, mint az összes többi. A lakásra nem kellett szavakat vesztegetnem. Ez az előnye annak, ha sokadszorra fordulunk meg ugyanazon a helyen. A tapéta alig lett szürkébb, a kanapé se piszkosabb. Egyes helyeken semmi sem változik. Alkalmazkodik a boldogtalanhoz, aki ott lakik a kanapé, a hintaszék és a fali polc bermuda háromszögében.
Júlia teával várt, előre kikészítette a cukrot, a citromot és a steviát – öt percen belül hozta a forró vizet – sütemény is volt, egy egészen kicsi tányéron, gyanítom, hetek óta lepi a por – de ki az, aki tényleg vesz a süteményből a tea mellé? Nem illik, nem szokás. Talán a vidéki nénikék szalonjaiban. A nénikék csipkegallért viselnek, még maguk horgolták lánykorukban. Vagy végrendeletben hagyta rájuk a nagymama. De Júlia fiatal, 29 éves, és még sokáig annyi lesz. Ameddig férjhez nem megy. De nem megy, mert minden férfi disznó és szemét.
Különösen a Lajos. Ne mondd, hogy nem ismered! Hajdúszoboszlón, amikor – ne merem bevallani, hogy még sosem jártam arrafelé. Türelmesen hallgatom, hogyan viselkedett ez az ismeretlen Lajos, amikor megtudta, hogy – de mindegyik ilyen. Fatuskók, érzéketlenek. Részben érthető is, honnan tudnák, hogy mi játszódik le a női szervezetben? Talán meg is könnyebbülnek, amikor megtudják, hogy a baba nincs többé – elment, elveszett. Nem veszik komolyan. Macsók társadalmában élünk, és a macsók nem bocsátják meg egymásnak a gyengeséget. Macsó nem nyíg, nem picsog. Logikusan gondolkodik. Bízik az észérvekben – ha egyáltalán. Mondanom se kell, hogy Lajos nem ment át a teszten. Lajos repült, mint – mint – nem a repülőgép, az nem elég romantikus. Nem is citromsármány. Mi vagyok én, madárnéző, madarász?
Dehogyis, Júliám. A madarász ciki.
Nem, a citromsármány nem az én ötletem volt, még mielőtt. Júlia találta ki, de csak azért, hogy felháborodhasson az ostoba hasonlaton. Mert manapság mindenre képesek az emberek. Nincs szívük. Nem akarják tudomásul venni, de nincs szörnyűbb, mint a szeretethiány. Erre lehet visszavezetni a komplexusokat. Valószínűleg a simplexusokat is, de erről még sem Coelho, sem Oravecz Nóra nem mondott semmit.
Nem volt könnyű rátérni arra, hogy tulajdonképpen miért is jöttem, de én szeretem a kihívásokat.
Hogyan vigasztaljunk meg valakit, aki nemrég vesztette el a babáját? Az első ötlet mindig az, hogy majd lesz helyette másik – fiatal vagy, még nagyon sok babád lehet – valamiért ezt rosszul tolerálják. Az már nem ugyanaz! Persze hogy nem, de milyen dolog már, ha szó nélkül tudomásul veszed?
Szidni kellene a Lajost? Na nem azért, de – nyugodtan megdobálhatjuk sárral, nincs itt, védekezni sem tud – mindig a Lajosok a hibásak, ez csak természetes.
Végül csak annyit kérdeztem a hirtelen beállt szünetben, és te mit csináltál, amikor?
Júlia végigmért fölényesen. Mit csináltam volna? Elmentem a boltba, és vettem egy másik babát. Ez még szebb is, mint az első volt; sír, nevet, pisil, böfög, mint az igaziak. Csak észnél kell lenni, nehogy beletegyem az elemet.