Nyaralunk

Meleg volt. A fagylalt pillanatok alatt megolvadt a pohárban. Kedvetlenül kavargatta a barnás-rózsaszínű löttyöt.
– Mégis jobb lett volna sört kérni – dörmögte bosszúsan.
A pincérnő a pultnál támaszkodott, fájós, dagadt lábát felváltva pihentette. Nem volt már fiatal, de látszott, hogy valamikor egész csinos lehetett. Időnként a vendégek felé pillantott. A presszó szinte üres volt még. Egy fiatal pár ült egy távoli asztalnál, háttal mindenkinek, egymással voltak elfoglalva.
A pincérnő szeme rövid ideig megpihent a magányosan üldögélő, kellemes arcú fiatalemberen, aki látható bosszúsággal tolta el magától a fagylaltos poharat. Mintha a fia durcás arca lenne előtte, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Elmosolyodott. Odalépett a fiúhoz.
– Hozhatok még valamit?
– Igen…ne… köszönöm, nem – motyogta zavartan. A nyaralásra szánt pénze kevés volt, és nem akart még hazautazni.
Minek? Éva összepakolt és elment. Az albérletben, ahol harmadéves koruk óta laktak, felgyűlt a mosatlan edény, a szennyes, a hűtőben savanyú már a tej, és az egész lakás tele lett Éva hiányával. Azóta nem tudott a közös ágyukon aludni, a földre terített takaróra feküdt. Éjszakánként a sötétben próbálta visszaidézni az utoljára lejátszódott jelenetet, hátha magyarázatot talál a miért?-jére.
Éva csak a vállát vonogatta:
– Hát nyár van… meg már nagyon unom az egészet. Na, viszlát ősszel az egyetemen.
A nappalok rosszabbul teltek. Elfogyott a levegő, fullasztotta az egyedüllét. Mintha összement volna a szoba, közelebb jött volna a mennyezet. Rátört a klausztrofóbia érzése, Fizikai rosszullét kínozta. Egy nap eszébe jutott a Tisza-parti kis üdülőfalu, ahol gyerekkorában gyakran nyaralt a szüleivel. Hirtelen sóvárogni kezdett a régi emlékek keltette érzés után. Összekapkodta a legszükségesebb holmikat, az utolsó pár tiszta zoknit – jaj, Éva!-, és másnap kora délelőtt már itt ült ebben a kétes tisztaságú presszóban, aminek szürkés színű, légypiszkos függönyű ablakából a szabad strandra lehetett látni.
Fizetett, a pincérnő nem fogadta el a borravalót. Mintha befelé mosolyogna, olyan volt az arca.
– Tudom én, hogy van ez. Az én fiam is tanul, sosincs pénze.
A fiú pillanatok alatt leért a strandra. A parton gyerekkora óta minden megváltozott. Homokozó, szépen nyírt gyep, söráruda, lángossütő. Minden zárva. Korán volt még, a parton is csak néhányan szédelegtek.
De a Tisza, a felséges folyó, olyan volt, mint régen. A szeszélyeivel, az örökös kiszámíthatatlanságával, a rejtélyeivel Évát juttatta eszébe. Felemás érzésekkel merült a vízbe, a hullámok körbefogták a testét. Olyan volt, mint az első szerető simogatása. Félénk, csodálkozó, gyengéd. Hanyatt feküdt a vízen, s ahogy a nap melege megérintette a bőrét,
szinte érzéki vágyat keltett benne. Úgy érezte, csukott szemmel csókolózik a visszaverődő sugarakkal. Igen. Itt van az a régi, gyerekkori, önfeledt pillanat, csak valahogy megsokszorozódva. Ezt most nem szabad elengedni, meg kell tartani örökre.
Jó úszó volt, határozott mozdulatokkal tolta magát előre a vízben. Már jól bennjárt a folyó közepe táján.
-Ha most abbahagynám, nem tempóznék tovább…
Vajon mi lenne erősebb? Az életösztön vagy a végtelen boldog pillanatba merülés vágya?
– Nyaralunk, fiatalember? Nyaralunk?
Egy horgász ült a szemközti parton, ösztövér, szinte feketére sült, bajszos öreg.
A fiú a kiáltás felé fordult. Csak egy pillanatig habozott a válasszal:
– Nyaralunk, bátyám!
És erőteljes karcsapásokkal igyekezett ki a folyóból, a túlsó partra.

–