Invokáció
Most már elegük van az angyaloknak.
*
Meg akartam látogatni Göbekli Tepét. Elszántam magam a cselekvésre, de sosem sikerült. Látni akartam a rókákat. A viperákat. Igen, leginkább a kígyókat szerettem volna látni.
Hogy mi vonzott oda, ma is rejtély. Nem tudtam semmit erről a különös építményről, de talán épp ez a titkos, komisz jelenség volt az, amely belém oltotta az ötletet. Persze sosem jutottam el Göbekli Tepéhez. Mostanra pedig lehetetlenné vált, hogy bármit is tegyek az ügy érdekében. A köd eloszlott, a pára felszállt.
Első
A kígyó évében születtem. Nincs ebben semmi különös, de születésem éve a kínaiak szerint a kígyó éve volt. Nem mintha hinnék a hasonló sületlenségekben. Azt mondják, a kígyó szívében egyszerre van jelen a menny és a pokol. Én sosem ismertem se a mennyet, se a poklot. Sosem voltam kígyó.
És sajnos ember is csak ritkán.
Amikor gyerek voltam, úgy éreztem, van bennem valami különleges. Sosem féltem semmitől. Egy különös világ uralkodója voltam, senki sem állt fölöttem – se törvény, se isten. Láttam, hogy milyen vagyok mások szemében. Hallottam magam a többiek fülével. Tudatában voltam minden olcsó kis rezdülésnek, amit kiárasztottam magamból. Szerettem az éjszakát, mert biztonságot nyújtott. Szerettem a sötétet, mert békés volt és gondoskodó.
Ma már valami leírhatatlan nyugtalanság szorítja meg a torkomat, amikor egyedül vagyok a sötét lakásban. Van valami nyomorult ezekben a panellakásokban. Talán az egyhangúságuk, talán valami más. Semmi sincs bennük az igazi sötétből.
A padlón alszom. Földhözragadtnak fogsz tartani ezért? Majd meglátjuk. Én nem hinném, hogy az vagyok. Inkább csak próbálom lekötni magamat valami stabil és állandó ponthoz, mert kevés ilyen adatott. Nekem.
*
Azt mondta, levelet írt nekem. Levelet, amit sosem kaptam meg. Sajnálta a dolgot, de nem hittem neki. Azt írta, megbocsát. Azt írta, ad még egy esélyt.
Csakhogy nekem nem volt szükségem erre. És sosem kaptam meg a levelét.
*
Az igazság az, hogy ritkán lettem szerelmes. Ritkán, de akkor nagyon. Amikor kisgyerek voltam, a természetbe voltam szerelmes, hosszú évekig. Olyan mély és tiszta volt ez a szerelem, hogy csak a kamaszkor szertelensége mocskolhatta be – ekkor átpártoltam egy sokkal kiszámíthatatlanabb és kegyetlenebb kapcsolatba.
A könyvek lettek az én szeretőim. Velük töltöttem szabad perceimet és sok-sok éjszakát. Nem mondhatom, hogy boldoggá tettek, mégis kaptam tőlük valamit. Hazugok voltak, hűtlenek és csalfák, folyton csak hitegettek valami olyannal, amire titkon, lelkem legtitkosabb szegletében vágytam. Olyan dolgok iránt keltettek bennem vágyat, amiről azt sem tudtam, hogy szükségem van rá. Talán nem is volt soha.
És én csak faltam őket. Cseréltem őket, mint más az ingét, és elmerültem bennük és repültem általuk. Habzsoltam azt az édes hazugságot, azt a hamis glóriát, azokat a sűrű és markolható estéket, amiket együtt töltöttünk. Néma voltam, vak, náthás és süket.
Aztán jött az elvonás. Nehéz volt, és a végleges szakítás máig sem történt meg. Heroinista vagyok, aki menthetetlen. Szúrom magam, ha megtehetem.
De azért tanultam is a könyvektől. Csalfa lettem én is, és amikor rájöttem, hogy az ember egyszerre több dologba is belebolondulhat, igyekeztem minél többször szerelembe esni: ennek az igyekezetnek az lett a vége, hogy teljes zavar támadt bennem, és mikor már csak a füstölgő roncsok tetején csücsültem, úgy döntöttem, hogy béklyót vetek lábaimra, levágom a szárnyaimat és elvegyülök.
*
Szerencsétlen feladat volt. És nagyon fájt. Sosem láttam még annyi vért.
*
Amikor először láttam angyalt, hagytam elvérezni. Szerencsétlen feladat volt, és fájdalmas, de végül csak sikerült.
Nehéz volt elrejteni a testet. Minden apró porcikájától meg kellett szabadulnom. Végül nagy haszonnal adtam túl rajta – ez volt életem talán legsikeresebb üzlete. Egyetlen dolgot tartottam csak meg belőle, ezt gondosan elzártam a kíváncsiak elől. Gondoltam, jól jöhet még, ha majd új életet kezdek.
Ekkor kezdődött a fejfájásom. A fejfájás, ami azóta sem akar szűnni.
*
Érezted már úgy, hogy valaki a hegyesre reszelt körmeivel rést váj a koponyád tetejébe, aztán bepréseli azokat az irtóztató zöld karmokat, és elkezdi szétfeszíteni a repedést? Amikor eléggé kitágul, valami súlyos, fényes folyadékot zúdít belé egy másik, ami megül benned, és feszít, feszít, feszít.
Kidudorodik a halántékodon. Ha megmozdulsz, ropog a tarkódban. Bizsereg a szemgödrödben.
Soha többé nem járhatsz a sötétben, mert átüt a bőrödön, és lassan áradni kezd belőled, kifelé a pórusaidon. És olyankor világítasz. Amikor lemegy a nap, szégyenkezned kell az emberek előtt, mert a fejed több sebből fénylik. Nesze neked elvegyülés!
*
Azt hiszem, az angyal előtt kaptam az első injekciót. Az első dózist istenből. Csak így írom, kicsi kezdőbetűvel: isten. Mert kilökte a szervezetem.
Azt hazudták, meggyúrt porból. Azt hazudták, ugyanezzé a porrá változom majd vissza. Nekem ez nem tetszik, és kész. Még ha levespor! Az legalább színes. De nem, csak a szürke, barna piszok a körme alól. Hát köszönöm, de ez nem én vagyok. Vita lezárva.
*
Hosszúra hagytam a körmeimet, hogy kivájjam. Furcsán néztek rám emiatt, de már kezdtem hozzászokni. Kellett valami ép indok is, node mivel győznéd meg az istenfélőket, ha éppen állatias karmoddal jársz?
’Én játszom majd Drakulát’ mondtam nekik. Azt hiszem, mindenkiben van egy kicsi a vámpírból. Elfojtott ösztöneinkben, kiéletlen vágyainkban ott visít a szörny. És néha óhatatlanul meg kell etetni, különben minket fal fel. Én éppen erre készültem.
Karmolni fogok és marni és gyötörni. Én leszek Kalibán, és elégetem a könyveket.
Hosszúra hagytam a körmeimet, hogy kivájjam.
*
Kényes instrument a test, ezt már régen tudom. Nem töröd össze jobban semmivel, mint ha elfordulsz tőle.
Én szerettem a kirakóst. A mozaikot. A színes cserepeket igazgatni, látni, hogyan törik meg a fényt. Az álnok fényt!
Bezzeg a sötétet nem gyűjti be semmi, nem töri meg semmi. A sötét az biztos, statikus, örök. A fény pedig csak csaló, olcsó bűvész. Komédiás.
Mindig pirultam fénylő fejjel menni az emberek közé. Utáltam, hogy úgy nézek ki a sötétben, mint egy régi orosz ikon. Sablonos voltam, aránytalan, naiv és glóriás. Nincs semmi, amit jobban gyűlölök az aránytalanságnál. A sablonosságnál. A glóriánál…
„M. festette ezt az ikont. Ezért lett olyan betegesen angyali. Világít a feje a sötétben. Ez nem normális, még az angyaloknál sem.
Amikor M. hozzá akart nyúlni, fellázadt ellene. Nem adta magát. Lepergett a fatábláról, mint elkapart sebről a var, s csordogáló tócsában gyűlt alá a bíbor, a kék, az arany. Megtapogatta szárnyai helyét. Ezekre már nem maradt idő.”
*
Bekopogtatott, és én elküldtem. Azóta motoszkál bennem a hiány.
Nem kérdeztem meg a nevét sem. Nem akartam tudni, ki ő, pedig tudva tudtam, akaratlanul. A lábtörlő alá tette a levelet. Sosem olvastam el.
*
Színes lábnyomokat hagytál a járdán. Pirosat, kéket, aranyat. Húztál valamit magad mögött. Nehezet, súlyosat. Idáig vezettek a nyomok. Akarlak, akarlak, engedj hát magadhoz.
Nem könyörgök soká. Már nem vezet a fény, hisz feljött a nap. De a nyomok, nyomok. Engedj. Akarlak. Felhabzsolnálak, mint éhező a kenyeret. Mint szenvedélybeteg az utolsó adagot.
Feltéptem nyomaid a kőről, mint vart a viszkető sebemről. Gennyes és véres lett a kő nyomaid alatt. Fájnak a nyomaid. Kék, piros, arany. Súlyos, nehéz. Mintha keresztet cipelnél válladon. Itt a kendő, törülközz meg! A beton tőled lázas. Tőled tarjagos.
*
Tetszett nekem a purpura. Olyan betegség ez, mely során kivirágzik az ember. A hajszálerek bokrai rózsákat bontanak a bőrön, s az ember vére úgy árasztja el a testet, mint a burjánzó növényzet hálója. Kívül-belül virágos mezővé válik a beteg.
Amikor már minden lehetséges helyen vér folyik belőle, amikor már a test minden négyzetcentiméterén apró rózsákba gyűlnek a szétpattanó erek nedvei, amikor a májusi első kánikula vonul végig a tagokon.
Akkor valami furcsa lénnyé válik az ember. Húsból-vérből rózsabokor, melyet belső tűz emészt. Égő csipkebokor, melynek lángját el nem olthatod. Akivel ez megtörténik, kegyelmet kap. Ez a tökéletes életigenlés állapota. Amikor minden tagod ég a láztól. Amikor szétpattannak izmaid az erőltetéstől, a jóleső fáradtságtól. És ha elég szerencsés vagy, felrobban a szíved.
Van úgy, hogy megúszod néhány stigmával a tenyereden.
*
Tizenkét évesen kaptam meg a kegyelmet. Ez volt a második dózisom. Önpusztító igyekezetem még nem érte el csúcspontját, de már kibontakozóban volt.
Csöveket dugdostak belém. Kitéptem.
Kapszulákat nyomtak le a torkomon. Kihánytam.
Istent sulykolták belém. Kivetettem magamból.
De nem maradt időm felrobbanni. Hegyek növekedtek bennem, huszonegy halom, kristályból, homokból, porból. Körömpiszokból. Huszonegy növekvő sziklatömb. Sóból, ércből, epéből.
Hat napja kínlódtak velem. A szomszéd ágyon egy angyal feküdt. Nem bírta a földünk szutykos levegőjét, tüdeje folyton beteg volt. Egy éjjel hagytam megfulladni.
Mikor mellém került, kitépte. És nem robbanhatott fel. Nem mehettem a szakadék széléig, nem tanulhattam ismét repülni. Kegyetlen. Kegyetlen.
*
És elengedtek engem a hetedik napon.
*
A bíborcsiga kegyetlen. Rabló, szélhámos. Mégis arisztokrata, méltóságteljes – nyersen eszi a kagylót, épp csak citromot nem locsol rá.
Tyrosi bíbor. A kopoltyújából. Szívjuk ki belőle a színt. Hiszen mivégre oly színes, oly kívánatos? Nyolcvan méter mélységben a tenger fenekén ki nézi pompáját?
Milyen jogon tud szép lenni a sötét mélységben? És az ő feje miért nem világít? Milyen jogon kaphatja meg a kegyelmet? Egész nyomorult élete purpura. A tenger mélyén, a sötétség közepén. Égő csipkebokor.
*
M. ellopta a bíbort. Felhányta a fatáblára a hűvös kék és az áruló arany mellé. Tyrosi bíbor. Rabló-bíbor. Égő rózsabokor.
Húsz körömmel tépik a koponyám, és csak rakódik belém az arany. Nem tudom kilökni, csak lassan eregetik pórusaim éjjelente. Nem tudok aludni. Ilyen fényben nem tudok aludni!
*
Ilyenkor hullik rám az éber-álom, a fehér kóma. Az arany fel akar robbantani. Nem hagyom, tűrök.
Egyik kezemben ott van az igazság. A második angyalnál volt eredetileg, de mivel megfulladt, már nem kellett neki. Elvettem hát, és bezártam az első rablásom emléke mellé.
Másodjára nem jártam olyan jól, megelőztek. Nekem csak az igazság maradt, de nem tudtam, mihez kezdjek vele, valahogy nem tűnt jó befektetésnek. Rá se pillantottam hát, csak elzártam a kíváncsiak elől.
Másik kezemben van a titok. A sötétség, a bíborcsiga. Ez markolhatóbb, mégse súlyosabb.
Ott van Göbekli Tepe, s a kígyó.
*
Második
Az embrió elektronikája itt is működik. Apró kódok, ide-oda szállnak, ezüstkék burokba vonják a testet. És csak növekszik, növekszik rajta a kéreg. Elvonja a külvilágot és kizárja belőle a lelket. Ha felpuhul a kéreg, talán sikerül valaminek átszivárognia a repedések között.
Indigónak hívták, mert mély volt, feneketlen, kék és bánatos. Senki nem vette észre a kisüléseket a bőrén. Csendes volt, hűvös, de tombolni kész.
Három lépésre tőle üvegfal volt mindenütt, és ő csak nézte a világ óriás kirakatát. Ott kínálta magát a kulturális sokk minden apró morzsája, de neki nem volt pénze rá.
*
Amikor már úgy felgyűlt benne a sötétség és a csend, hogy épp csak egy kicsiny csepp hiányzott a kitöréshez, festeni kezdett.
De nem ám akármit!
Ikonokat készített. Stílusa ősi volt és nyers, naiv, aránytalan, sablonos, glóriás. Különös szertartás volt, amíg egy ikon elkészült. Fatáblát használt, amit néha lecsiszolt, máskor viszont úgy hagyta repedezetten, szálkásan, nyersen. Aztán kátrányt kent rá vagy gipszet, de a kátrányt jobban szerette. Annak sokkal élőbbnek találta a szagát, mélyebbnek a színét. Nem mintha látszott volna a végső képen, de ez az alapozás valahogy jobban modellezte az igazságot.
Három színt használt, és fekete kontúrt. Minden ecsetvonásnak sajátos jelentése volt, minden színnek és vonalnak külön nevet adott. Átható, szimmetrikus arcok torzasága nézett vissza rá képeiről, és ő sohasem volt elégedett. Mégsem próbált soha semmin változtatni.
Festés után jött a lakk. Ettől lett csillogó és fényes a kép, és ez a réteg zárta el végérvényesen alkotójától. Olyanná vált ez is, mint a butikok kirakataiban kényeskedő áruk, amelyeket sosem vehetett meg. Szükségtelen, de vágykeltő. Csalfa. Hazug.
*
Indigó lett a szem, a köpeny. Mély, hideg, elutasító és bánatos. Magát kente fel ezzel a színnel a táblákra, de nem jutott közelebb semmihez.
*
Bíborvörös lett az orca, a testhez simuló ing, ruházat. Vörös lett a serlegben a bor. Ez volt az ösztön.
A mámor, a szerelem, a vágy ösztöne. A rabló volt, a szörnyeteg. Sosem értette, miért használja ezt a színt. Miért szívja szárazra a csigákat, és miért nem oltja szomját a testes, sűrű vörösség. Irtóztató volt.
*
Arany lett a glória, a háttér, a fény.
Ez volt a legtudatosabb szín a táblán. Mindig arra vágyott, hogy egyszer megpillantsa magát a csillogó arany visszfényében. De ez sosem történt meg – vagyis, a kép mindig torz volt. Mint a kirakat üvegén, homályos, kifacsarodott és érthetetlen.
*
Lélekcsapda volt minden ikon. Festés közben darabokra tépte szét a lelkét, és minden kis cafatot hozzáláncolt egy képhez, hogy megőrizze azt.
Ilyenkor megfeledkezett a képrombolásról, de mikor a mámor sűrűsége kiborította, nem érdekelte semmi. Felgyújtotta a képeket, és reszketve szívta be a pattogó lakk szagát, az aranybűzt, az indigó és a kátrány nászának nedveit.
De a lángok vörösek voltak és gúnyosak. Emlékeztették, mit veszejtett most el. A füsttel együtt sikongó lélekcafatok szálltak ki az ablakon, és ő egyre üresebb lett, mégsem tudta abbahagyni. Mert mindig maradt még valami pusztítanivaló.
Ha elpusztult a fa, a kátrány, a festék, a lakk, még mindig megmaradt valami. A fekete kontúrok lenyomata súlyos teher volt. A vállán cipelte a határokat, minden különcségét, a szögesdrótot, ami távol tartott mindent.
Három
Valahol, Dél-Törökországban van egy ősi templom.
Sokkal régebbi, mint Stonehenge. És sokkal zavarba ejtőbb. Azt mondják, olyan különös, mint a piramisok – nem tudjuk elképzelni azt a szervezettséget, ami lehetővé tette felépülését. Legalábbis azt nem, hogy az ősember, aki még a földművelést sem ismerte, honnan tudta, hogyan építsen ilyen monumentumot.
Vagy nagyon is jól tudjuk, csak nem akarjuk tudni. De bennünk él valahol mélyen a titok, csak elfelejtettük, hogyan kell értelmezni. Miért véstek rókákat a kövekre? És viperákat. Vicsorgó rókák és tekergőző kígyók. Olyan titkok, mint maga az építmény.
És messze tőlünk tényleg létezik ez a hely. Aki veszi a fáradtságot, és felkeresi, talán részesül abban a szerencsében, hogy visszaemlékszik a titkok kulcsára.
A dombot is a régiek hordták oda, amin most a templom áll. Lassan gyarapodott, mint a magzat, kinek anyja teste szállítja a táplálékot. Így szállították ők is a földet a növekvő dombhoz, hogy később elbírhassa isteneik terhét. Mert nehéz ám az isten súlya.
Aztán felvitték a köveket. Több száz ember húzta őket egyenként, centiről centire felfelé. Nem voltak gépek. Csak az emberi test elektronikája segítette a munkát.
És belevájták az állatokat. A szellemeket, a lelkeket, a szörnyeket. A mítoszt.
Az ősi ember humorérzéke rendkívüli és zavarba ejtő. Tudva tudta, hogy eljön az idő, amikor leszármazottai úgy megfeneklenek majd a kék éjfélben, hogy nem értik majd, hogyan épült fel az a domb, az a templom. Furcsa, értelmetlen magyarázatokat kezdenek majd gyártani, és a rókák kinevetik majd őket. Nézzük csak meg jól. Biztosan vicsorognak…?
A szakrális helyek vonzzák a pusztulást. Mi pedig olthatatlan tűzzel fogunk neki a rombolásnak. Puszta jelenlétünk elvesz belőlük valamit. Mert isten nehéz nekünk, és mi nem akarjuk elbírni. Ahogy a titkot sem akarjuk már tovább cipelni vállunkon. Kontúrok vagyunk csupán, amelyek töltőanyag nélkül előbb-utóbb széthullanak.
Megtapsoljuk a templom nagyságát, de minek, ha aztán elszállítjuk az üveg mögé, ahol értelmét veszti. Irtóztató torzulással jelenik meg a prizmán keresztül.
Vennénk csak fel mi is a köveket, növesztenénk csak mi is dombokat, vájnánk csak mi is mítoszt a kőbe! Semmi sem lehetne ennél hatásosabb. Színek sem kellenek, se kontúr, se lakk, mégis láthatnánk tiszta tükörképét a valóságnak. És humor kell, hogy elnézőn megmosolyogjuk az eljövendő korokat.